2016. február 4. 10:20

Tudta, hogy az „állathecz” volt az egyik legkedvesebb szórakozása Pest-Buda egykori népének? Tudta, hogy a régi magyar nemesek szó szerint kardcsörtetők voltak, akik még a bálokba is sarkantyús csizmával és oldalukon kardjukkal mentek, a bálozó hölgyek bosszúságára? Tudta, hogy Pest és Buda tényleg két elnémetesedett, poros ikervároska volt a 18. század végén, a reformkori kivirágzás előtt? A szász Hoffmannsegg gróf korabeli feljegyzéseiből kirajzolódik ennek az elsüllyedt kornak a képe.

Johann Centurius Hoffmann von Hofmannsegg gróf egy drezdai születésű, szász természetbúvár és utazó volt, aki hosszú élete során (1766-1849) nagy utazásokat tett Európában, mely során növényeket és állatokat gyűjtött össze egyre bővülő kollekciójába. A 18. század utolsó évtizedében bejárta a Habsburgok birodalmát, Itáliát és Olaszországot is, mielőtt visszatért volna Némethonba, hogy aztán Berlinben folytassa tudományos munkásságát. 

Hoffmannsegg gróf 1793-1794 során járt Magyarországon, s részletesen feljegyezte itteni úti élményeit is, különös tekintettel Pestre és Budára, a Habsburgok tartományaként kezelt Magyarország legfontosabb ikervárosaiba. Részletes és tartalmas feljegyzései máig életre tudják kelteni a korabeli Pest-Buda hangulatát, hétköznapi és ünnepi pillanatait. A gróf pest-budai feljegyzéseit Poór János közölte a Budapesti Negyed 4. (1994/2) számában.

Pest-Buda, a kis Berlin

„Lehetetlen jobb postai szolgálatot kívánni is, mint ebben az országban van” – írja pest-budai feljegyzései elején, 1793. július 3-án Hoffmannsegg, annak örvendvén, hogy alig két nap alatt, reggel 5-től este 9-ig tartó utazással eljutott a száguldó postakocsival Bécs császárvárosából Budára.

Az utazó gróf a várbeli Fortuna vendégfogadóban szállt meg, s itt berendezkedve töltött aztán hónapokat Pest és Buda városaiban. Az ikervárosok akkor még alig terjeszkedtek túl középkori falaik vonalán: a Buda vára körüli, ma teljesen beépített hegyek akkoriban szőlőskertekkel voltak tele; Pest akkor az Alföld kapujának számító, épp hogy csak fejlődni kezdő kis kereskedőváros volt; a két várost pedig a legendás hajóhíd kötötte össze.

„Budát Pesttel egy hajóhíd köti össze a mely 700 lépés hosszu. Mindkét városban külön körülbelül 50 000 ember lakik, a nemesség mindkettőben szétszórva lakik, de mégis többen vannak Pesten és gazdagabbak is, igy pl. a fiatal gróf Károlyi évi jövedelme háromszázezer forintra megy. Ötvenezertől százezer forintig terjedő évi jövedelem valami nagyon közönséges. Mindkét helyen vannak országos hivatalok és még másfélék is, de a legtöbb mégis Budán van és pedig a várban, mely egymagában is egy várost tesz ki a hegyen. Hossza egy jó negyedóra járásnyi, szélessége pedig négy-öt utczányi s a többi utzák és utak által, melyek amphitheatralis alakban vannak a hegyre építve, összefügg a város többi részeivel, minők pl. rácz- vagy görögváros, Krisztinaváros, Viziváros, Ujlak stb., de melyek elég rosszul és szűken vannak építve. Ezek egy jó félóra járásnyi hosszúságban vezetnek a folyó mentében, szép kilátást nyujtanak, mivel megettök halmok és hegyek emelkednek, melyek szőlővel vannak beültetve” – írja a gróf.

Az ikerváros kettőssége többször is feltűnt neki. „Hivatali testületek úgy itt, mint Pesten is vannak, valamint a nemesség is e két hely között megoszlik; ez a társaságra nézve némileg kellemetlen. A két város együtt véve sokkal nagyobb, mint Drezda és Neustadt együtt, Pest sokkal szebb is. Itt most egy rakás új ház épül és igen jó alakban, úgy hogy idővel egy kis Berlinné nőheti ki magát, olyan tágasak és szélesek utczái és terei” – írja Hoffmannsegg. És milyen igaza is lett. Még évtizedekkel vagyunk a magyar reformkor építészeti, kulturális, életmódbeli és civilizációs robbanása előtt, mégis észrevette a világlátott szász gróf Pest lehetőségeit.

A pesti kávéház még a legszebb

De élvezte azt is, ami már megvolt Pesten. Ez pedig a kávéházi világ volt, ami már akkor és azóta is a pest-budai, budapesti életmód egyik alapintézménye. Hoffmannsegg gróf el volt ragadtatva tőlük. „A pesti kávéház még a legszebb, a mit e nemben idáig láttam. Egy földszint van és több szobából áll, de már az első - mindjárt a bemenetnél  valóban pompás. Ez egy kis négyszögletű terem, egy-egy oldala talán tizenöt lépés lehet, négy bolthajtással, melyek a középen négy oszlopon nyugosznak. Úgy ezek, mint az összes falak és a boltozat márványból vagy gipszből vannak; én úgy gondolom, hogy inkább különböző színű gipszösszetételből. A négy bolthajtásról négy új divatú kristály gyertyatartó függ alá á la Arabeske. Egy gazdag diszítésű ízléses kályha harmonikusan egyezik meg egy hasonló nagyságú fali órával. A teremben három billiard van. Az egyik oldalon van a buffet, a hol  mivel a négyszög egyik oldalát áttörték  mindent láthat az ember, midőn valamit készítenek, e mellett egy fülkében ül egy választékosan öltözött fiatal hölgy, egy kedves kis íróasztal van előtte és beszedi a pénzt.”

Hoffmannsegg gróf a pest-budai magaskultúra és úri társaság berkeibe is ellátogatott, méltatást és kritikát is belefűzve véleményébe. A színház szerinte „kicsiny, sötétes és alkalmatlan", ahol a földszinten a fiatal emberek helyezkednek el, a zárt és bérelt helyeket pedig egyedül a nők foglalják el. Szerinte a szereplők és énekesek „egészben véve középszerűek, némelyek nagyon jók, mások nagyon rosszak”. Feljegyzi: „Egy nap itten játszanak, másnap Pesten, de ez utóbbi helyen a színház berendezése nyomorúságos. Akkor nap, midőn Budán színművet adnak elő, Pesten magyarul játszanak”.

Ezek a nők, ezek a fiatalok!

Ha már a nőket és a fiatalokat emlegettük: a decens szász arisztokrata szigorú morális mércével ítéli meg őket. „A nők általában véve igen műveltek és jól öltözködnek. A nemesek között sokkal több szebb és kedves asszony van mint nálunk, kivált arczaik kifejezésteljesebbek; több a barna mint a szőke” – elemez a gróf, majd úgy folytatja: „A középosztályt egymértékűnek vehetjük a mienkkel, de a köznép nálunk sokkal szebb és tisztább. Nehéz volna itt morális nevelést kivánnunk, midőn az még Bécsben is oly hátra van. Sőt Prágában is csak most kezd az a mi szomszédságunk következtében életbe lépni”.

A gróf úr könnyelműséget és relatív műveletlenséget is észrevesz a pest-budai társaságban: „Habozás nélkül mondhatom, hogy a mi polgárleányaink jobban vannak művelve, mint az itteni hölgyek legnagyobb része s e miatt a szokásos társalgási hang eléggé szegényes. A férfiak legnagyobb részéről is kevésbé mondhatunk jobbat, kivált a fiatal emberek rendkívül könnyelmüek. E könnyelműség azonban mégis tetszik, kivált a másod-, harmadrangú nőknek”. Az „elsőrangú” nőkről azonban már jobb a véleménye a szász utazónak: „Mint igen ritka jelenség, az is megérdemli a felemlítést, hogy a legfőbb körök legszebb és legifjabb asszonyai magok között egy szövetséget kötöttek, a melynek czélja, hogy maguk körében csak feddhetetlen szokásokat tűrjenek, becsületességet, szorgalmat és ájtatosságot gyakoroljanak. Ezek leginkább Pesten találkoznak, dolgoznak és társalognak; csak szolid, tehát igen kevés férfinak a látogatását fogadják, mert a fiatal emberek tudják, hogy itt kevés szerencséjök akad”.

Állathecz az amfiteátrumban

A kellemes élmények mellett a színes-szagos-véres valóságra is kíváncsi volt a természetbúvár gróf. Ellátogatott hát egy híres-hírhedt eseményre, a pesti „állatheczre”, amit vasárnap délutánonként tartottak a városban, s amire emberek százai voltak kíváncsiak. Hoffmannsegg leírásából kiderül: külön amfiteátrumot építettek az állatheccek kedvéért, amiben három emeletnyi páholysor vette körbe a véres összecsapások porondját. Gondolták volna, hogy létezett egy magyar változata a legtovább a spanyol világban fennmaradt bikaviadalnak? „A közvárakozásnak legméltóbb tárgya tulajdonképpen az, midőn a heczmester egy felbőszült ökörrel viaskodik s azt egy késsel leteríti” – írja a gróf, aki aztán feljegyzi, milyen válogatott állathecceléseket, mai szemmel állatkínzásokat látott még a porondon.

Két medve egymás ellen. Medve kutyák ellen. Kutyák ökör ellen. Kutyák farkas és vaddisznó ellen. „Szomoru ezt nézni és hallani” – fűzi a látottakhoz a szász utazó. Az állathecc végére hagyták persze a legegzotikusabb és legveszélyesebb mutatványokat, amik végül, Hoffmannsegg és a közönség szeme láttára emberi tragédiába torkollott. „A legszebb volt még egy jól megtermett tigris, illetőleg leopárd. Egy kost bocsátottak hozzá, melyet mindjárt megragadott a nyakánál fogva úgy, hogy a szegény állat a félelemtől egész néma lett s a tigris kényszeríté, hogy mellette menve, kisérje be barlangjába, hol a szegényt valószinűleg széttépte és felfalta. Végre jött a bika, melyet már arról fel lehetett ismerni, hogy szarvain két fagolyó volt, nehogy a vívót átszúrja; így csak döfhetett. Egy idő előtt egy heczmester azzal dicsekedett, hogy ő a bikát ily golyók nélkül is leteríti, a bika azonban nem ismerte a tréfát és úgy átdöfte szegény heczmestert, hogy két óra mulva belehalt  s mindez a városi közönség szemeláttára történt.”

A hazánk sorsát évszázadokig irányító és befolyásoló, történelmi magyar néplelket (pontosabban nemesi lelket) végül igen jól rajzolja fel Hoffmannsegg gróf a pesti és budai bálozási feljegyzéseiben. „Volt alkalmam még két álarzos bált is megnézni, egyet Budán, a másikat Pesten. Mi sem hasonlít inkább egymáshoz, mint ilyen mulatságok; itt sem vehettem észre semmi feltűnőt, olyat, a mi nálunk is ne lenne megengedve. Mivel a sarkantyú a nemzeti viselethez tartozik, tehát az álarczosbálba is sarkantyús csizmával jönnek. Természetes tehát, hogy kivált az itteni igen heves táncz közben sok ruhát összetépnek s a nők bokáit meg-megsértik s habár belátják ennek illetlen voltát, még sem hagynak fel vele. Azonban meg kell vallanom, hogy vannak, kik részben a hosszas gyakorlat következtében annyi ügyességre már szert tettek, hogy fölfegyverzett lábaikkal sem tesznek kárt tánczosnőikben, részint  kivált a belátóbbak  oly sarkantyút viselnek, mely már alakjánál fogva sem árthat.

Hoffmannsegg kevésbé tartja megbocsáthatónak azt a szokást, hogy fegyverrel is jönnek az álarcosbálra: „Mivel a nemesnek egyedül van ama joga, hogy kardot viselhet s ettől semmiféle alkalommal sem akar megválni, tehát ekkor is élni akar jogával. Te tudod, hogy az idegenek, kik a mi zöld termünket akarják megnézni, kötelesek előbb, nehogy valamiben kárt tegyenek, oldalfegyveröket, botjaikat az előteremben letenni. Midőn gróf Zichy országbíró nehány évvel ezelőtt Drezdában volt, tőle is ezt kivánták, mire ő azt felelte, hogy egy magyar még soha nem tette le a kardját, s inkább visszament volna, ha - tekintettel állására - ezt nála meg nem engedik.”

 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó