Nem gondoltam volna, hogy van olyan fa Budapesten, amelyik már 1838-ban is megvolt, és így egyúttal az árvíz is érintette. De most rábukkantam egyre. Megdöntötte a jeges ár, de nem döntötte ki. Törzse egy része a földön fekszik, de aztán felegyenesedik, és az ég felé tör. A Margit-szigeten áll, azon a réten, amelyik a Margit híd felől jőve először a szemünkbe tűnik, jobb kéz felé, nagyjából a Pozsonyi úti református templommal egy vonalban. 

A fajtája: narancseperfa. Végre megtudtam, hogy így hívják ezt a furcsa gyümölcsöt termő növényt. Gyerekkoromban volt egy ilyen az iskola közelében, nagyon jól lehetett rugdosni a narancsméretű, zöldes, rücskös golyókat, amelyekből bőven termett. Valamikor díszfaként hozták be az országba, de aztán sokfelé kivadult. Hogy szívós faj, azt mutatja a Margit-szigeti példány is. Állítólag növendékkorában fagyérzékeny, de ez a példány egy jeges áradást is átvészelt zsenge korában.

A Margitsziget 1790-ben került a Habsburgok birtokába, igazi felvirágoztatója József nádor volt a XIX. század első felében. A korszak a botanikai felfedezések kora volt: a legkülönbözőbb tájakról származó növényeket hozatták a lelkes (és tehetős) gyűjtők az európai díszkertekbe.

József nádor nyaralója a Margit-szigeten

Így került a formálódó szigeti angolparkba az észak-amerikai eredetű narancseperfa, vagy a másik, egy idián törzsre utaló nevén oszázsnarancs is. A nádor a ferences kolostor templomromja mellé nyaralót építtetett, ennek a környezetét kezdték el hát először parkosítani az akkor még nagyrészt természetes növényzettel benőtt Margit-szigeten, ahová ekkoriban még csak hajóval lehetett átjutni. Az első, 1810–1820 közötti telepítéskor kerülhetett ide a különleges narancseperfa is. Sőt, mivel a nádor legendás volt botanikai szenvedélyéről, így az sem zárható ki, hogy az alcsútdobozi kertjéhez hasonlóan itt is saját kezűleg helyezte a termékeny szigeti földbe a csemetét. 

Aztán 1838. márciusában a zajló jég összetorlódott, az áradó Duna visszaduzzadt, és elöntötte a várost. No meg persze a szigetet is úgy, hogy csak a nagyobb fák koronái látszottak ki a vízből. A fiatal ültetvények nagy része tönkrement, elpusztult, a nádor végtelenül szomorú volt.

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A narancseper azonban, ha megdőlve is, de kihajtott, és él azóta is. Ez hatalmas csoda, hisz a szigeten azóta átviharzott a magyar történelem, körülötte világvárossá nőtt Budapest, és törzsének kopásán az is látszik, hogy az óvodás korosztály is gyakran csimpaszkodik rajta.