Hogy a Nemzeti Múzeum fontos helyszíne a magyar művelődésnek, a magyar történelemnek és emlékezetnek, azt bizonyítani sem kell. A 180 éve álló épület mintegy állandó díszletéül szolgált a magyarság krónikájának: Petőfi beszédet mondott (ha szavalni talán nem is szavalt) itt a nevezetes március idusán, nemzetőrök indultak innen a csatába, majd szabadságharcosokat végeztek ki falainál, Hentzi megpróbálta bombáival ezt is romba dönteni, sikertelenül, és a századforduló óta évről évre ezrek emlékeznek itt a forradalomról és szabadságharcról.

Az első köztéri szobrokat itt emelték a nemzet nagyjainak, először szinte titokban, utóbb óriási ünnepségek keretében. Itt ravatalozták fel a nemzet nagyjait, Teleki Lászlótól kezdve Kossuthon, Jókain és Adyn át egészen Klebersbergig. Átvonultak előtte az I. világháborúba menő katonák, sorra dőltek romba mellette a házak a második világégéskor, 56-ban szovjet tankok húztak el falainál, a rendszerváltáskor pedig lelkesült tömegek várták itt a szebb jövőt.  

(Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)

Valójában mindez nem is a múzeumban magában történt, hanem a kertben, amely a pesti belváros legfontosabb zöldterülete és nemzeti emlékhelye volt és maradt. Az első, az 1850-es évek derekára nehézkesen megvalósuló angolparkból mára már talán semmi sem maradt, a legidősebb fái is fiatalabbak lehetnek. Vasrácsos kerítése viszont, amely Ybl Miklós tervei alapján 1865-ben készült el, ma is megcsodálható, mint ahogy azok a szobrok és emlékművek is, amelyeket 1860 óta itt állítottak fel. 

A városiak számára közel kétszáz éve az igazi értékét mégis leginkább az adja, hogy ide ki lehetett jönni egy-egy szép napos délután korzózni, randevúzni, játszani. A Múzeumkert, ahogy azt Molnár Ferenc is megörökíti A Pál utcai fiúkban, valóságos gyerekbirodalom volt, igazi játszótér, ahol labdázni, kergetőzni, körjátékozni lehetett. Pásztor Árpád Muzi címmel ifjúsági kisregényt is írt róla, a fővárosi lapok pedig rendszeresen beszámoltak az itteni nyüzsgő életről – meg a gyakran betört ablakokról és hasonló balesetekről. Sőt, a Múzeum utcai oldalán a szocializmusban feltűntek a jellegzetes fémvázas hinták és mászókák is, immáron hivatalosan is játszótérként definiálva a területet. 

Ma ezt mégis elég nehéz elképzelni. Az épület lépcsőjéről még csak-csak, hiszen az első tavaszi napsugaraktól késő őszig mindig üldögélnek itt emberek (az utóbbi években néhány, az e célra kitett jópofa kanapén is), márciusban valóban ellepik a piros-fehér-zöld zászlócskák, és májusban múzeumi majális is szokott lenni, a park egy jó része azonban inkább csak bokros, árnyékos, galambok járta „hátsó udvar”, letakart ponyvákkal, parkoló járművekkel vegyesen.

(Fotó: Magyar Nemzeti Múzeum)

Rontja a helyzetet persze a kiskörút elmúlt évtizedekben jelentősen megnőtt forgalma is, igaz, cserébe ott a Pollack Mihály tér és Bródy Sándor utca díszköves, részben autóforgalomtól mentesített területe, amely némiképp – legalább a hátsó részen – ellensúlyozni tudja a kiskörúti forgalmat. A Múzeumkertet gyerekzsivaj az 1990-es években kezdett rekonstrukciós munkák óta nem nagyon veri fel, és eltűntek a játékszerek is.

Csak néhány gumilabda maradt a fák ága-boga közé szorulva vagy odvába csúszva. Amikor ezeket az öregedő növényeket kivágták, az arra járó muzeológus lehajolt értük. Majd leltározta, restauráltatta, és szeptember 20-án 18 órától bemutatja a nagyközönségnek is. A múlt beszédes tárgyaiként és a jövő reménységeként: hisz a tervek szerint a Múzeumkert nagy megújulás előtt áll. Talán újra nemcsak hűvös tisztelettel övezett nemzeti emlékhely lesz, hanem valódi, modern park, a belváros üde színfoltja, ami a városiak – és a mindenkori városi gyerekek – évszázadok óta nem változó, leghőbb vágya.