2016. szeptember 29. 16:42

Fővárosi '56-os emlékművekről szóló sorozatunk második darabja egészen friss alkotás: néhány napja készült el a Bartók Béla úton a Neopaint csoport újabb falfestménye. De vajon méltó-e fényképből lett vakolatfestménnyel emlékezni?

Írta: Viczián Zsófia

 

Egy fekete-fehér képkocka, rajta egy férfi, egyik kezében – színesben – óriási magyar zászló, másikkal biciklit tol. Nem zsánerkép egy szürke panelház oldalfalának érdekesebbé tétele végett, nem egy újabb hirdetés a szomszédos óriásreklám mellett, hanem, szándéka szerint inkább emlékmű. Rajta felirat, idézve Márai ismert sorait: „Egy nép azt mondta, elég volt!” Meg a hatvanadik évforduló logója, a készíttető neve (Közép- és Kelet-Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány), és persze a készítőké is (Neopaint Works).

Nem egyedülálló alkotás: a falfestő csoport az elmúlt hetekben Csepelen két hasonló képet is készített, az egyiken a Szabad Európa Rádiót idézik meg, Nagy Imre segélykérő felhívásának szavaival, a másikon pedig Mansfeld Péter látható hozzá hasonló srácok gyűrűjében, fegyverrel a kézben. Hasonló hangulatúak a városszerte látható nagy molinók is, amelyek szintén az évfordulós emlékbizottság megbízásából jöttek létre, és egy-egy forradalmi hőst idéznek meg.

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Így emlékezünk tehát ma. A mindennapok embereit, a hétköznapi munkásemberekből lett hősöket hozzuk közel. A molinókon ott van élettörténetük születési és halálozási dátuma is: jelezve, az élet ment tovább, ha mehetett. Mint ahogy a mienk is: az emlékév múltával nyilván ezek is lekerülnek a falakról, ahogy a hirdetések szoktak.

A Bartók Béla út és a Karolina út találkozásánál látható falfestmény persze maradandóbb alkotás. Hogy miért éppen ide került, azt nem indokolja történelmi tény, ez az egyébként igen jellegtelen, benzinkutak és vasúti híd övezte külvárosi terület nem volt különösebben fontos színtere az eseményeknek. A kép, amelynek képkockája óriásivá nagyítva megjelenik itt, eredetileg a Kossuth téren készült, azon a „véres zászlós” néven ismert 1956. október 25-i tüntetésen, amelyen a Kossuth téri vérengzés áldozatainak vérével szennyezett lobogókkal vonultak fel. Drámai erejű pillanata volt ez a forradalomnak, a döbbenet, a gyászból táplálkozó elszántság, az erő pillanata, a szinte vakmerő, de a szabadságért valóban akár a halálba is induló emberek pillanata. 

Valahogy ez a drámaiság mégse jön át, és nem csak azért, mert a helyszín távol esik az egykoritól. A zászlón, mely színességével kivirít a fekete-fehér környezetből, nem látszik a vér, csak hogy feszül, nem lobog. A figura – vajon az ő élettörténet hogyan alakult? – kinéz a képből, mintha a szemközti benzinkút felé tekintene. Az egész alkotás mintha szándékoltan nem „hősi” lenne, mintha a hatvan éves évforduló már tudatosan mellőzne minden olyan erős vizuális kódot (lukas zászlót, tankot, angyalt, fegyveres pesti srácot, stb.), amelyet a forradalomhoz szoktunk társítani – és amelybe egyébként talán bele is fáradtunk egy kicsit. A kulcsszó itt is a személyesség, az „akár lehettem volna én is az a srác, aki ott tolja a képen a biciklijét” érzés. 

'56-ban a forradalmárok jelszavakat festettek a falra. Mi pedig őket festettjük, bízva benne, hogy van olyan tartós a vakolat is, mint az ő emlékezetük.  


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó