Arany Jánosról valahogy az a kép él a köztudatban, hogy öreg. Alig tudjuk elképzelni daliás ifjúként, lobogó lelkű forradalmárként, lánglelkű költőként: ezek a szerepek és jelzők Petőfinek jutottak. Pedig Arany nem véletlenül érzett lelki rokonságot fiatalon elhunyt pályatársával, indulásakor róla is hasonlókat mondhatnánk. A legtöbb ábrázoláson mégis egy kissé megtört, bajszos úr néz vissza ránk, aki aggályosan figyeli egészsége romlásának jeleit.

Arany Jánosról a másik közhiedelem, hogy olyan „vidéki” jelenség. Pedig 1861-től haláláig, azaz több mint húsz évig pesti lakos volt, és már előtte is sokszor megfordult a fővárosban. Érzékenyen és érzékletesen jelenítette meg a gyors urbanizáció jelenségeit a verseiben és a leveleiben – de kétségkívül mindvégig egyfajta távolságtartással és elvágyódással is. A következő hetekben a költő és város ezen ellentmondásos viszonyát mutatjuk be sorozatunkban, megelevenítve egyúttal Pest egyik legizgalmasabb korszakát is.

A jegyző úr utazik – ez lehetne az első kép Aranyról. 1843-ban csak néhány napot időzött Pesten Bécs felé menet. Huszonhat éves, költőként még ismeretlen. Szekéren érkezett, más közlekedési eszköz nem lévén, innen viszont már a jó évtizede járó gőzhajóval ment tovább Bécsbe.

A következő látogatásra már a forradalmi eszmék lázában élő Pestre akkor került sor, amikor Arany neve már országosan ismertté vált, elsősorban a Toldi miatt, és amikor már Petőfivel is baráti viszonyba került. „1848 folytán többször is (háromszor) megfordultam Pesten, s fényét meg kezdém kívánni” – írta később önéletrajzában. Volt is mit: pezsgett az irodalmi és politikai élet, felmerült az is, hogy lapot indítanak. Pesten Petőfi vendége volt, aki ekkor az úgynevezett Schiller-házban, a Dohány utcában lakott. (Az épület már nincs meg.)

                                                  Arany János 1847-ben

A következő tavaszon komolyan foglalkozott a Pestre költözéssel. Ekkor is Petőfinél szállt meg, szintén a Dohány utcában, de ez már egy másik ház volt, a mai Rákóczi út – Síp utca – Dohány utca sarkán álló Marczibányi-féle ház. Ennek az 1810-es években épített egyszerű, klasszicista átjáróháznak mind a Dohány, mind az akkori Kerepesi út felé volt kapuja – ahogy az a régi pesti belvárosban általában szokásban volt. Petőfi lakása két udvari és egy utcai szobából állt, itt vendégeskedett hát Arany. Sőt, megnézett egy kiadó lakást is a házban, de a felkínált lehetőség nem nyerte el a tetszését. (Ebből az 1936-ban elbontott épületből sincs ma már semmi, csak az udvari kutat mentette meg Hatvany Lajos író, az a Bajza utcai irodalmi gyűjteményben látható.)

Aztán nem lett semmi a költözésből se: a szabadságharcot leverték, Arany vidékre húzódott. Olykor azért az '50-es években is járt Pesten, sőt a budai Városmajor utcában működő Vízgyógyintézetben kezeltette is magát. No meg az újra induló lapoktól kapott honoráriumból be is vásárolt, például Lévay József barátját kérte, hozza el neki a megrendelt ruhát: „E levelet pedig, inkább ma, mint holnap, Nyújtsad Váci-utcán Goldner főzsidónak; Csípje meg a végéi mesteri ollónak; S Te hozd ki szülöttjét majdan a posztónak.” Utazni is egyszerűbb lett: az 1850-es években rohamosan fejlődni kezdett a vasúti közlekedés. 

1854-ben sóhajtozva írja Gyulai Pálnak: „Pesten az emberek élveznek vagy dolgoznak, elméskednek vagy rágalmaznak, nincs idejök meghallgatni az érzelgést. Oh ez a pesti élet igen szép s én még mindig bolondja vagyok, de a színház, az akadémia, irodalom ügye kétségbeejt.” Hogy tegyen a romlás ellen, mind gyakrabban utazott a fővárosba. Ilyenkor vagy barátainál, az irodalmi élet jeles tagjainál vagy a Magyar Királyban szállt meg (amely a mai Vörösmarty tér sarkán állt). Öt év múlva aztán az Akadémián már székfoglalót tarthatott, és amikor a Kisfaludy Társaság 1860-ban igazgatójává választotta, eldőlt: most már tényleg Pesten kell laknia.

Az első lakásáról szól majd sorozatunk következő része.

Nyitókép: Rudolf von Alt festménye a pest-budai látképről 1844-ből