A Tabán, a Gellért-hegy északi oldalán egykor elterülő, kis utcákkal szabdalt, jobbára földszintes házakból álló városnegyed helyén már az őskorban is laktak. A honfoglalás utáni falvak a török hódítást nem élték túl, de a törökök után ismét benépesült a terület, a magyarok mellett németek és szerbek költöztek ide. A sűrűn lakott területen többször pusztított tűz, és a járványoknak is melegágya volt ez a negyed. 

Az 1810. szeptember 5-én kitört tűzvészt az erre emlékező emléktáblán így írták le: „1810. szeptember 5-én délben e hely közelében a Rácváros 220. szám alatt Schuller János kádármester házában hordódonga égetés közben tűz támadt, amely a szélviharban a vízvárosi kapucinus templomig terjedt. A borzalmas tűzvésznek közel 600 ház és több mint 50 ember esett áldozatul.” A tűzvész után a városrész újjáépült, 1838-ban több mint 760 ház állt a területen. A Lánchíd megépülte után a terület elvesztette a korábbi szerepét, amelyet révátkelőként töltött be. 

A lakosok számára az 1870-es években kitört filoxérajárvány komoly csapást jelentett, hiszen kipusztította a budai szőlőket, így sok tabánit fosztott meg megélhetésétől. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa már megalakulásától foglalkozott a terület rendezésével, de néhány – a tervezett budai körút nyomvonalán fekvő – telek megvásárlásán és a Szent Katalin-templom plébániájának 1895-ös bontásán túl nem jutottak. 

Ahogy Siklóssy László 1930-ban írta a Hogyan épült Budapest? című monográfiájában: „Csupa egy-két szobás földszintes házak, rendezetlen, hegyes, gyalogközlekedésre is kényelmetlen közökkel egészségügyről és közbiztonságról nem is lehet beszélni. A házak egész csoportját le kellene bontani, egyelőre azonban a szabályozás csak néhány primitív utca létesítésére szorítkozott. Így is a házak tíz százalékát el kellett távolítani.”

I. kerület, Tabán, Hullám utca, 1912 (Fotó: Fortepan)

A XIX. század végére egyfajta vigalmi negyed lett, ahol hangulatos borozók, vendéglők, lebujok követték egymást, de a másfajta szórakozásnak is utat engedtek, prostituáltak és kéjbarlangok is megtalálhatók voltak az alacsony tetők és kapuk alatt. 

Az Erzsébet híd építése a városrész déli végén megbúvó, a hátukkal a Gellért-hegynek támaszkodó házakat és utcákat söpörte el, de Buda rendezésénél egyre-másra felmerült a városrész rendezése, bontása. A negyed átalakítását a híd közlekedési kapcsolatát javító Transzverzális út terve is szükségessé tette, ami többé-kevésbé a mai Hegyalja út nyomvonalát követte volna. 1909-ben határozat született arról, hogy ezt a városrészt modern fürdővárossá alakítják.

Az I. világháború természetesen a tervet háttérbe szorította, és csak az 1930-as években került elő ismét, hogy az akkori városrendezési elképzelésekben a szűk utcák, az alacsony földszintes, a sokszor minden komfortot nélkülöző, falusias házakból álló negyed helyére sugárutakat, gyógyszállót, modern irodaházakat – az I. kerületi városházát, kaszinót – és a Naphegy felé családi házas övezetet képzeljenek el. 

A Tabán a Vár alatt, 1932-ben (Fotó: Fortepan) 

A tervekből semmi sem valósult meg, csak a házak bontása történt meg, amellyel 1937-re végeztek is. A Tabán helyén végül közparkot alakítottak ki. A régi Tabánt fényképészek, festők és írók próbálták „megőrizni” festményeiken, fényképeiken és írásaikban. 

A területet a II. világháború után sem építették be. 1949-ben Sztálin születésnapjára a háborúban megsérült Szent Demeter-templomot is lebontották. Az Erzsébet híd újjáépítésekor pedig egy „autópálya-csomópont” épült a híd budai oldalára. Most már évtizedek óta mindenki ilyennek ismeri a Tabán környékét.