Évtizedek óta tartja magát az a meggyőződés, hogy a „hatalom” azért kívánta eltüntetni a Blaha Lujza térről a Nemzeti Színházat , mert „nemzeti” volt, és ez a kifejezés valamiért szálka volt az ország vezetőinek, s kivált a kulturális élet teljhatalmú vezetőjének, Aczél Györgynek a szemében. A hivatalos indok, a metróépítés kapóra jött: a nagyszabású városmodernizációs elképzelés jó ürügy volt a hatalom számára a bontáshoz. 

A Nemzeti Színház a József körút felől 1964-ben (Forrás: Fortepan/Uvaterv) 

Nem tudunk igazságot tenni abban a kérdésben, hogy a közlekedési fejlesztések vagy a politikai okok voltak-e fontosabbak, emlékezni a színházra, és annak 55 évvel ezelőtti felrobbantására viszont tudunk. 

Valójában a „Nemzeti” is ideiglenes épület volt, amelyik ráadásul egy másik ideiglenes épületet váltott fel a színház történetében. Az első Nemzeti Színház ugyanis az Astoriánál állt, a Rákóczi út elején – ahol most egy csupa üveg irodaház áll –, ám valójában ez sem Nemzeti Színháznak épült. Eredetileg az 1837-ben alapított Pesti Magyar Színház – amelyet 1840-ben neveztek át Nemzeti Színházzá – itteni épületét is ideiglenesnek szánták, addig tervezték itt elhelyezni a társulatot, amíg az új, végleges, méltó épület felépül. Ami persze nem történt meg. Az Astoriánál álló színházépület 1908-ra életveszélyessé vált, és a tűzoltóság bezáratta. 

Az eredeti Nemzeti Színház, amely 1840-től 1908-ig működött a Rákóczi út 3. (1906-ig Kerepesi út 3.) alatt, az Astoriánál. Az épületet, amelyet 1875-ben a Kiskörút felőli oldalán sarokbérházzal bővítettek, 1908-ban lebontották (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.083)

A terv az volt, hogy ezután épülhetne fel az „igazi” Nemzeti Színház. Ideiglenesen, az eredeti elképzelések szerint mindösszesen egy évre, a korábbi Népszínházat bérleték ki a Nemzeti Színház társulatának.

A Tőry Emil és Pogány Móric által készült terv a színházra, amely ugyanott állt volna, ahol a régi, azaz az Astoriánál (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1913. június 22.) 

A Népszínházat (amelyről a Népszínház utca is a nevét kapta, és a mai napig őrzi az emlékét) 1875 októberében adták át. Az alapítványi tulajdonú, de fővárosi fenntartású színházat a korban divatos népszínművek bemutatására hozták létre, azaz a társulat népies jellegű drámákat és vígjátékokat játszott, illetve később operetteket is. A célközönsége a „szélesebb néptömegek voltak”. Ez azonban a külsőségekben nem jelentett alacsony színvonalat, hiszen a hatalmas színház – amelyben 1407 ülőhely, ötven páholy és 475 állóhely volt – rendkívül díszes volt. A neoreneszánsz, a maga korában igen modern épület megnyitóján maga a király is megjelent. 

A Népszínház (a későbbi Nemzeti Színház) épülete 1893-ban a Blaha Lujza téren (ekkor a Népszínház utca és a Rákóczi út találkozása) (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.020)

Az otthonát vesztett Nemzeti Színház társulatának ezt az épületet bérelték ki 1908-tól, elvileg addig, amíg az új épületbe beköltözhetnek. Amire azonban a helyről, a tervekről és a költségekről döntöttek volna, már kitört a háború, így az új színház nem épült meg, a társulat maradt a Blaha Lujza téri épületben annak ellenére, hogy az 1930-as években, majd a háború után is napirendre került, hogy a társulatnak egy új, korszerű épületre volna szüksége.

A hivatalos döntés az épület bontásáról 1964-ben született meg, amelyet közlekedés- és városfejlesztési okokkal magyaráztak. A pesti közönség azonban politikai szándékot sejtett az elhatározás mögött, amelyhez csak ürügy volt a metró. A szakemberek szerint ugyanis a metrót a színház elbontása nélkül is meg lehetett volna építeni, és ez nem is volt titok, a korabeli újságok is megírták. 

A Nemzeti Színház nézőtere 1964-ben (Fotó: Fortepan/Uvaterv) 

Annak ellenére sem aggódtak az építők, hogy korábban voltak problémák itt a talajjal, ugyanis a Blaha Lujza tér környékén nagyon folyós talajjal találkoztak. Az itteni alagútépítési lehetőségeket vizsgálva 1960-ban – amikor hivatalosan az építkezés állt – egy kísérleti alagútszakaszt építettek a Rókus Kórháznál, ahová eredetileg az állomást szánták, annak kiderítésére, hogy a túlnyomásos, keszonos építés elhagyható-e.

A terv az volt, hogy kémiai módszerrel szilárdítják meg a homokot, ám a kísérlet balul ütött ki, rés keletkezett a megszilárdult anyagban, és a vizes homok elkezdett beomlani az alagútba. Két napon keresztül reális veszély volt, hogy a Rókus Kórház egyszerűen bezuhan az alagútba. Hasonló veszélyben forgott egy rövid ideig az Uránia mozi épülete is. 

Három évvel később, 1963-ban indult újra a valódi metróépítkezés a megváltozott tervekkel. A Rókus Kórház alól az állomás a Blaha Lujza térre került, ahol az építők – mint írtuk – először nem is akarták lebontani a színházat, annyit kértek csak, hogy három évre, amíg a színház alatt folynak a munkák, ürítsék ki az épületet. Azonban kormány és a párt az 1957-ben felújított, ám mégis elavult épület további korszerűsítésének minimálisan 60 millió, de akár 120 millió forintosra becsült költségét sokallta.

A Blaha Lujza téri Nemzeti Színház 1965-ben már félig lebontva (Fotó: Fortepan/képszám: 31610) 

A hivatalosan beismert városfejlesztési elképzelés nemcsak a metróra hivatkozott, hanem arra is, hogy Budapesten egy akkor korszerűnek mondott városközpontot alakítsanak ki, ami nem jelentett mást, mint egy grandiózus városi autópályát, keresztül a belvároson. 

Ennek részeként a távlati tervekben nemcsak a villamosokat akarták száműzni a Rákóczi útról, hanem a gyalogosokat is, legalábbis az útkereszteződésekben, amihez alul- és felüljárórendszerek kellettek, ahová a metróalagútból a mozgólépcsők megérkezhetnek.

A nézőtér már lerombolva, a színpad még áll (Fotó: Fortepan/képszám: 138269)

Az eredeti metróberuházásban aluljárók még nem szerepeltek, a mozgólépcsők minden állomáson közvetlenül a felszínre vezettek volna. Az aluljárók csak az 1960-as években kerültek be a tervekbe. A Blaha Lujza téri aluljáró egyik gyalogoskijárata pedig éppen a színház területére esett. 

Másrészt eleve azzal számoltak, hogy vagy a Nagykörutat süllyesztik a Rákóczi út alá, vagy a Rákóczi utat vezetnék át egy felüljárón a körút felett. A színházbontásról szóló döntés pillanatában még nem határoztak arról, melyik megoldást fogják választani, de mindkettőnek útjában állt volna a színház hatalmas épülete. 

A robbantás pillanata 1965-ben (Fotó: Fortepan/képszám: 138288) 

A lebontásról szóló döntés természetesen óriási tiltakozást váltott ki a színészek és a közönség soraiból. A leghangosabban Gobbi Hilda tiltakozott, aki állítólag annyira összeveszett a lebontást támogató Major Tamással, hogy annak színházi öltözőajtaját Gobbi hazavitte, és a telkén direkt budiajtónak használta.

Azonban minden ellenkezést lesöpörtek az asztalról. A színházat 1964 végére kiürítették, és 1965 márciusában elkezdődtek a robbantások. A pestiek abban is politikát, a nemzet megalázását láttak, hogy az első robbantásra március 15-én került sor. A legnagyobb robbantás március 28-án történt, majd április 23-án az utolsó részeket is eltüntették. 

 

A Nemzeti Színház víztornya a Csokonai utcában 1960-ban (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU_BFL_XV_19_c_11)

Akkor minden fórumon azt hangoztatták, hogy nagyon hamar új Nemzeti Színház épül, ám ez évtizedekig nem történt meg.
Az egykori színházépületre ma is emlékeztet a Csokonai utcában álló magányos torony, amely egykor a színház tűzoltórendszerének része volt, itt tárolták azt a vizet, amelyet tűz esetén azonnal be lehetett volna vetni. 

Nyitókép: A Népszínház a megnyitásakor, 1875-ben. Ez az épület lett 1908-tól a Nemzeti Színház, amelyet 55 évvel ezelőtt felrobbantottak (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.103)