Az 1850-es évek közepéig a vámkezeléssel kapcsolatos eljárásokat Pesten a császári és királyi főharmincadhivatalban végezték, mely a mai Vörösmarty téren, a Gerbeaud-ház helyén állt. Az 1830-as években merült fel először az a gondolat, hogy a vámhatóságok költözzenek el ebből a folyamatosan növekvő adminisztráció helyigényének egyre kevésbé megfelelő épületből. Hosszan tartó tárgyalások indultak meg a pénzügyi hatóságok és a város között a harmincadépület ügyében.

Végül 1846-ban a Tömő tér (a mai Kossuth tér) lett a kiszemelt helyszín. A forradalom és szabadságharc, majd az elnyomatás évei sokáig nem tették lehetővé a kérdés megoldását. 1867-ben került ismét terítékre a magyar Pénzügyminisztériumban az önálló vámházépület problémája. Lónyay Menyhért, a tárca vezetője a régi elképzeléshez kötődött, és 1869-ben Ybl Miklóst megbízta egy, a Tömő téren (a későbbi Földművelésügyi Minisztérium helyén) építendő vámpalota tervezésével.

A Lipótvárosnak ez a gyorsan fejlődő, a nagykereskedők és nagyiparosok által is kedvelt része első látásra valóban ideális helynek tűnhetett. Lónyay úgy vélte, az áruk elvámolása jóval praktikusabb lesz a város közepén, nem messze a Dunától, mint abban az esetben, ha az intézmény a főváros egy távolabbi pontján épül fel. Ahogyan az hamar kiderült, a pénzügyminiszter nem egyeztetett sem Pest város vezetőivel, sem minisztertársaival és saját főnökével, Andrássy Gyula miniszterelnökkel, így a helyszín kiválasztásához fontos, más szempontokat sem mérlegelhetett.

Gróf Andrássy Gyula portréja a Hazánk s a Külföld 1867. március 14-i számában

Lónyay Menyhért portréja a Hazánk s a Külföld 1867. március 14-i számában

1870 elején a pénzügyminisztérium pályázatot hirdetett az fővámház felépítésére, melyet 1.050.000 forintos árajánlatával Wechselmann Ignác vállalkozó nyert meg. A munkát az építkezés sürgősségére való tekintettel azonnal meg is kezdték. Csak ez után, 1870. február végén jelent meg Ybl Miklós mint az építést vezető építész, Pest építési bizottsága előtt, hogy a Pénzügyminisztérium elhatározását közölve kieszközölje: a város a Duna-part kapcsolódó szakaszát gyorsan szabályozza.

Pest vezetése csupán ekkor értesült az építkezésről. Már-már úgy látszott, nincs visszaút, de a Gerlóczy Károly (aki Budapest alpolgármestere lett 1873-tól) vezette városi építési bizottság ellenakcióba kezdett. Márciusban többször is megpróbálták Lónyay Menyhértet meggyőzni egy új helyszín választásának fontosságáról, de hiába.

Végül 1870. április 20-án Pest város tanácsa levélben fordult a miniszterelnökhöz, tiltakozva a megkezdett építkezés ellen. Véleményük szerint a vámház és a vele szükségképen kapcsolatban levő majdani közraktárak a tervezett helyen a Lipótváros fejlődését akadályoznák. Mindkettőhöz ugyanis vasutat kell vezetni a Pesti indóház (az 1877-ben elkészült Nyugati pályaudvar elődje) irányából. E vonalak károsan befolyásolnák a Dunáig tervezett nagykörút alakulását és a további városfejlődést.

A Fővámház

Az események eddigi alakulásán meglepődő Andrássy egyetértett a városvezetéssel, és úgy vélte, hogy a Vámpalotát az alsó Dunasoron, a mai Kiskörúton kívül kellene elhelyezni. Lónyay viszont úgy érvelt, hogy a Kossuth téri telket a város évtizedekkel korábban épp erre a célra vásárolta, és ezzel az itteni építkezést elvileg jóváhagyta.

Egyik fő érve az volt, hogy az építés költségei az új helyen az előirányzottakhoz képest jelentősen növekednek majd. Azt az argumentumot is bevetette, hogy az épület alapozási munkálatai már javában tartanak. Andrássy azonban hajthatatlan maradt, és új helyszínként a Belváros és a Ferencváros határán, közvetlenül a Duna partján található Só teret javasolta.

A kérdés, bár Lónyay még egy ideig továbbra is ellenkezett, végérvényesen eldőlt. A pénzügyminiszter nemcsak Andrássy Gyula gróf haragját váltotta ki, de jelentős tekintélyveszteséggel került ki a történetből, és a Fővámházzal kapcsolatos további egyeztetésekből is kimaradt.

Gerlóczy Károly portréja a Vasárnapi Ujság 1886. szeptember 12-i számában

A városi tanács annak ellenére is támogatta a miniszterelnök indítványát, hogy a Só tér rendezése Pest számára is sok pénz felemésztésével járt. A Duna kiszögelléseként időnként felduzzadó, máskor leapadó Molnár-tó feltöltése például 93 ezer forint további költséggel járt.

De a már tervezés alatt álló déli összekötő vasúti híd és a ferencvárosi partszakaszon kialakítandó teherpályaudvar közelsége azzal az eredménnyel kecsegtetett, hogy Pest déli részén egy komplex logisztikai központ jöhet létre, ahol a vízi úton vagy vasúton nagy mennyiségben érkező nyersanyag és késztermék vámügyeinek intézése szinte akadálymentesen mehet végbe.

  

Schickedanz Albert látványterve a Vasárnapi Ujság 1871. július 30-i számában. A fametszet érdekessége, hogy az alkotó az építés befejezésének időszakára már közúti hidat és még legalább egy jelentős középületet képzelt a Fővámház környezetében

Az eredeti terv szerint az épület a mai Központi Vásárcsarnok telkét is magába foglalta volna, azonban az itt lévő négy magánház kisajátítása tovább növelte a már amúgy is igen tetemes többletkiadásokat. A városi tanács felkérte Ybl Miklóst egy újabb, még költséghatékonyabb terv elkészítésére (ez azt jelentette, hogy az építésznek immár másodszor kellett újraterveznie).

Miután minden érdekelt fél elfogadta Ybl elképzelését, 1870. július 4-én – most már végérvényesen – megkezdődhetett az építkezés, mely 1870 júliusától 1874 májusáig tartott, azaz csaknem négy évet vett igénybe. Az építés költségei 3.250.000 forintra rúgtak.

Ybl Miklós portréja a Magyarország és a Nagyvilág 1865. október 15-i számában

A Fővámház Klösz György fotóján 1900 körül (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.019)

A Fővámház déli homlokzata Klösz György fotóján 1900 körül (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.021)

A tető vasszerkezete Feketeházy János tervei alapján a Schlick-féle vasöntödében készült, a lépcsőház vasdíszeit Jungfer Gyula készítette. A belső falakat Scholz Róbert festette, az üvegezési munkálatokat Róth Márk végezte. A 170 méter hosszú és 56 méter széles, neoreneszánsz stílusban épült palotában három belső udvar segítette az egyes épületrészek közötti közlekedést. Majdnem 300 irodahelyiség volt benne a folyamatos ügyintézés lebonyolítására, de több mint 100 olyan szoba is rendelkezésre állt, amelyek a magasabb rangú vámtisztek lakhatását vagy külföldi szakértők, vendégek elszállásolását biztosították.

Az elvámolandó áru vasúti szerelvényen is bejuthatott az épületbe, mert a földszinti részbe déli irányból sínek vezettek. Az épületet 4 láb és 3 hüvelyk vastag betonalapra helyezték, megoldva ezzel a vízmentesítést. A pincében a kazánház, a mosókonyha és a fáspincék mellett raktárakat alakítottak ki, amelyekhez négy alagút is vezetett a Duna felől, ezeket magas vízállás esetén zsilipekkel zárták le.

A Fővámház az alsó rakpartról az alagutak bejáratával (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára.Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.128)

A homlokzat 26 szobordíszét, melyek többek között az igazságszolgáltatást, a törvénykezést, a hatalmat, a vasutat, a gőzhajózást, a mezőgazdaság és ipar egyes ágait, valamint jellegzetes magyar mesterségeket szimbolizálnak, Sommer Ágost német szobrász mintázta.

A Fővámház Duna felőli homlokzata Klösz György fotóján 1900 körül (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.020)

Sommer Ágost szobrai a Duna felőli erkélyen 1960 körül (Fotó: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény)

Megnyitása után mind a szaklapok, mind az ismeretterjesztő folyóiratok elragadtatással számoltak be a Fővámház (vagy Fővámpalota) szépségéről, a praktikum és az esztétika harmóniájáról. Akadtak természetesen olyan vélemények is, amelyek a háromszorosára növekedett költségeket kérték számon a tervezőn és a megrendelőn, de hamarosan ezek a hangok is elhalkultak. Arra pedig már szinte senki nem emlékezett, hogy milyen viták előzték meg az épület helyének kijelölését.

Nyitókép: A Fővámház épületének látképe Budáról 1875 körül (Forrás: Budapest Főváros Levéltára, Klösz György fotóalbumai)