Amikor 1849-ben a magyar honvédség Buda visszavételéért harcolt, a várat védő osztrák Hentzi tábornok napokig lövette a forradalmi fészeknek tartott Pestet. A város klasszicista Duna-parti palotasorával együtt súlyosan megrongálódott az 1829 és 1833 között, Pollack Mihály tervei szerint épült Redoute is. A városvezetés előtt két lehetőség állt: helyreállítani a lerombolt épületet vagy egy teljesen újat építeni a helyére.
A részlegesen helyreállított, romos épület falai közé először az 1847-ben tűzvész következtében otthonát vesztett német színtársulat költözött, majd egy ideig a Magyar Királyi Állami Katolikus Főgimnázium kapott helyet benne. A Redoute súlyos károsodása miatt azonban a helyreállítás helyett egy új kultúrpalota felépítése mutatkozott célszerűbbnek, ezért a városvezetés 1853-ban az akkori idők legfoglalkoztatottabb építészét, Hild Józsefet kérte fel az új Redoute megtervezésére. De az építkezést nem tudták megkezdeni, mert nem állt rendelkezésre elegendő anyagi fedezet. Néhány év elteltével viszont már nem Hild Józsefet, hanem annak tanítványát, Feszl Frigyest bízták meg a tervek elkészítésével.
Az eredeti elképzelés szerint 1863 végére készült volna el az épületet, de a munkálatokat végül csak 1865 legelejére tudták befejezni. Az épületet 1865. január 15-én egy ünnepi bál keretében avatták fel, a város pedig február 20-án vette hivatalosan is birtokba.
Feszl Frigyes elképzelése az volt, hogy mozaikokkal burkolja a belső falfelületeket, Pest város tanácsa viszont – külföldi példák alapján – falfestményekkel szerette volna díszíttetni a reprezentatív tereket. A feladatot az akkor még pályájuk elején álló Than Mórra és Lotz Károlyra bízták. s kikötötték, hogy a magyar regék és mondák témaköreiből választhatnak.
Így nyúlt Lotz a XVI. századi magyar széphistória, az Árgirus királyfi és Tündér Ilona történetéhez, mellyel a díszlépcső falait ékesítette. Ebből Than egy képet festett, a lépcsőfeljárattal szemben lévő falon elhelyezkedő záróképet, ahol Tündér Ilona újra találkozik szerelmesével. Than Mór ugyanide, a lépcsőház oldalfalainak fülkéibe a zene, a tánc, a költészet, a szavalás, a humor és a szerelem egy-egy puttóval díszített allegorikus nőalakjait festette meg, míg a nagyterem mennyezetén ugyancsak allegorikus formában jelenítette meg a Duna, a Tisza, a Dráva, a Száva folyókat.
Az első emeleti előcsarnoktól északra helyezkedtek el az étkezőhelyiségek, ahol az akkor Csemegetárnak nevezett büfé két falának kifestésére külön pályázatot hirdettek, összesen 6000 forintos díjazással. A kiírás a két freskó témáját is meghatározta: Attila lakomája és Mátyás király menyegzője. Az egyik freskóra vita nélkül elfogadták Wagner Sándor Mátyás király életéből vett jelenetét: Mátyás legyőzi Holubárt – a kép a második világháborúban megsemmisült.
Az Attila lakomája témára benyújtott pályaművek elbírálása azonban váratlanul heves vitát váltott ki. Az ügy nem csupán a zsűri döntéséről szólt, hanem Than Mór és Heinrich Ede pályaműveinek megítéléséről, illetve a megbízás odaítélésének módjáról is. A konfliktus hamar túlnőtt a szakmai kereteken: a Helytartótanács elé került, és a korabeli sajtóban is élénk visszhangot váltott ki. A vita jelentőségét növelte, hogy Pest egyik legreprezentatívabb új középületének monumentális falképéről kellett dönteni, a kiválasztott kompozíció pedig hosszú időre meghatározza a Vigadó egyik leglátogatottabb helyiségének arculatát.
A beérkezett pályaművek közül a bíráló bizottság Than Mór Attila lakomája című vázlatát ítélte úgy a „kompozíció, mint a tárgy történeti és művészeti fölfogására nézve legjobbnak” és a megfestésre legalkalmasabbnak. A második helyre Wagner Sándor, a harmadikra Heinrich Ede vázlatát sorolták. „A redout-terem falazatát díszítendő »Attila lakomája« czimű képpályázaton jeles festészünk, Than Mór vázlata nyeré meg az elsőséget. A műbírák el vannak ragadtatva” – írta a Családi Kör 1864. november 20-án.
A bíráló bizottság tagjai a kor ismert művészeti szakembere és festőművészei voltak: Henszlmann Imre, Ligeti Antal, Telepy Károly, Orlai Soma és Weber Henrik. Than Mór kompozíciójában egyedül csak az ábrázolt architektúra, Attila fapalotájának formáival szemben támasztottak kifogásokat. Érdemes megemlíteni, hogy Weber Henrik ugyancsak 1864-ben készített Attila történetéhez kapcsolódó kompozíciót: Arany János Buda halála című eposza nyomán azt a jelenetet dolgozta fel, amelyben Attila megöli testvérbátyját, Budát.
Pest városa azonban minden indoklás nélkül elvetette a maga által kinevezett bíráló bizottság véleményét, és a pesti születésű Heinrich Edét akarta megbízni egy másik, Feszl Frigyes által meghatározott témájú freskó elkészítésével. A téma megváltoztatása teremtett lehetőséget arra, hogy semmisnek nyilváníthassák a zsűri döntését.
A pesti hatóság ezt a szándékát terjesztette fel a Helytartótanácsnak, amit azzal a kissé mondvacsinált magyarázattal indokolt, hogy Attila lakomája egyrészt „a tárgy komolyságánál” fogva alkalmatlan arra, hogy a Csemegetárban megfessék, főként pedig azért, mert a festő által készített vázlaton nem szerepeltek női alakok, holott a Csemegetárban nők is meg fognak fordulni. Így a téma megfestése inkább hátrányt, mintsem előnyt jelentene egy olyan helyiségben, illetve épületben, melyet a táncnak, a zenének és a mulatságnak szenteltek. A legfontosabb indok azonban alighanem az volt, hogy a Vigadó belső falképeinek elkészítésében a másik három festőn: Lotz Károlyon, Than Móron és Wagner Sándoron kívül Heinrich Edének is munkát szerettek volna adni.
A méltánytalannak és inkorrektnek ítélt eljárást a bíráló bizottság tagjai nem fogadták el, és a sajtó nyilvánosságán keresztül a Pesti Naplóban és a Pester Lloydban a Magyar Képzőművészeti Társulat felsőbb hatóságnál történő közbenjárását kérték, amit viszont Pest város tanácsa igencsak sérelmezett. A kérés eredménye végül az lett, hogy a Helytartótanács egy új, két hónapnyi határidős pályázat kiírására szólította fel a városi hatóságot, és a beérkező pályaművekről Heinrich Ede vázlatával együtt többek között egy külföldi – pártatlannak ítélt –, kitűnő hírben álló művész szaktekintélytől várt bírálatot. Heinrich Ede azonban ezen a pályázaton már nem akart részt venni. Így végül Than Móré lett a megbízás, s ő festhette meg végleges képpé a Csemegetár falára Attila lakomája című kompozícióját. A végleges változatban Than Mór a freskó két oldalának páholyába nőket is ültetett – eleget téve ezzel annak a kifogásnak, hogy nőket nem ábrázolt a képén.
Than Mór kompozíciója Priszkosz rétor leírására épült, aki 449-ben Maximinos bizánci szenátorral együtt, annak írnokaként járt követségben Attilánál, és erről egy részletes leírást készített. Az írnok beszámolt Attila székhelyéről és fapalotájáról, a hun előkelők épületeiről, Attila első, legkedvesebb feleségénél, Réka (Kreka) királynőnél tett látogatásáról, valamint arról a lakomáról, amelyen ő maga is személyesen részt vett. Priszkosz rétor leírása azonban elveszett, így a követi beszámoló részben töredékeiben, részben pedig a művét felhasználó történetírók és történészek munkáiban maradt fenn, amelyeket a XIX. század legelejétől kezdődően fordítottak le magyar nyelvre.
De nemcsak a rétor leírása nem maradt meg az utókornak eredetiben, hanem a vitát kiváltó Than Mór képe sem, ugyanis a második világháborúban Budapest 1944–1945-ös ostromakor megsemmisült. Így manapság Than Csemegetárhoz készült freskóját a festő egy 1865-ben készült vázlatából ismerhetjük. A kompozíciót 1870-ben is megfestette.
Nyitókép: Than Mór: Attila lakomája című festménye 1870-ben (Forrás: Magyar Nemzeti Galéria, FK8209 lt. sz.)
