A 145 évig török megszállás alatt lévő Buda visszavívásának döntő ütközetében, az 1686. szeptember 2-ai ostromban az Európa számos országából érkező katonák mellett magyarok ezrei harcoltak. Nemesek és közkatonák, tapasztalt tisztek és egyszerű fegyverforgatók, ismert hadvezérek és névtelenül maradt résztvevők küzdöttek Buda falai alatt. Mindegyikük mögött egy család és egy külön történet állt, ezek többségéről azonban ma már alig tudunk valamit. Az ostrom története így nemcsak uralkodók, hadvezérek és seregek históriája, hanem családok ezreinek részben feltáratlan öröksége is.
Ennek az örökségnek a személyes közelsége e sorok írója számára akkor vált igazán kézzelfoghatóvá, amikor kiderült, hogy egyik egyenes ági felmenője is részt vett Buda visszafoglalásában. A szerző tizenegyedik generációs ősapja, a Pozsony vármegyei vajkai Molnár György a vajkaszéki érseki bandérium kapitányaként harcolt a török elleni háborúkban. Buda bevételekor szerzett érdemeinek elismeréseként családjával együtt címeres nemeslevelet kapott I. Lipót királytól 1688. augusztus 20-án, Bécsben.
Egyetlen levéltári adat elegendő volt ahhoz, hogy az ostrom egy távoli történelmi eseményből egy család múltjának részévé váljon. Természetesen vajkai Molnár György csak egy lehetett a Buda alatt harcoló sok tízezer katona között, története mégis jól példázza, miként kapcsolódhat össze a nemzeti múlt az egyes családok emlékezetével. Bizonyára emberek tízezrei járják úgy Budapest utcáit, hogy nem is sejtik, valamelyik ősük egykor ezért a városért harcolt, vagy akár az életét is kockáztatta érte. Az évforduló ezért arra is lehetőséget kínál, hogy ne csupán a győztes ostrom eseményeit idézzük fel, hanem azokra az ismert és ismeretlen emberekre is gondoljunk, akik 1686 nyarán Buda falai alatt küzdöttek.
Mohácstól Buda elestéig
Amikor I. Szulejmán szultán 1526-ban Magyarország ellen indult, a déli végvárrendszer már súlyosan meggyengült. Nándorfehérvár öt évvel korábbi elvesztése megnyitotta az utat az ország belseje felé. Augusztus 29-én a magyar sereg nem mindennapi bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor Mohácsnál vállalta az ütközetet a jelentős túlerőben lévő oszmán haddal. A vereség azonban katasztrofális következményekkel járt. Elesett a főpapok és főurak jelentős része, menekülés közben pedig II. Lajos király is életét vesztette. Az uralkodó halála és az azt követő kettős királyválasztás hosszú időre hatalmi válságba taszította az országot.
A katasztrófa híre hamar eljutott Budára. Az udvar és a lakosság egy része menekülni kezdett, a szultáni had pedig szeptemberben bevonult a magára maradt királyi székvárosba. Bár a törökök ekkor még kivonultak Budáról, a város és környéke súlyos pusztítást szenvedett el. A tartós megszállás tizenöt évvel később, 1541-ben kezdődött, amikor Szulejmán katonái csellel elfoglalták a Várat. Buda 145 évre oszmán uralom alá került, és állandósult az ország három részre szakítottsága.
A következő közel másfél évszázadban több kísérlet is történt az egykori királyi székhely visszafoglalására, ám e törekvések rendre kudarcot vallottak. A döntő fordulatot az oszmán had 1683-as bécsi veresége hozta el. A következő évben létrejött a Szent Liga, amely a Habsburg Birodalom, a Lengyel–Litván Unió, Velence, majd később Oroszország összefogásával indított háborút az oszmánok ellen. Buda 1684-es visszafoglalási kísérlete még sikertelenül végződött, két évvel később azonban minden korábbinál nagyobb hadsereg gyűlt össze a Vár falai alatt.
Buda ostromgyűrűben
A Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel bajor választófejedelem vezette keresztény sereg 1686 júniusában zárta körül Budát. A hatalmas, közel nyolcvanezres, soknemzetiségű haderőben bajorok, brandenburgiak, szászok, spanyolok, olaszok, franciák, horvátok és más európai népek katonái mellett magyarok ezrei harcoltak. A Vár védelmét az idős, de rendkívül elszánt Abdurrahman Abdi pasa irányította, aki mintegy 15 ezer katonájával együtt felkészült a végsőkig tartó ellenállásra.
A Buda felszabadításáért küzdő alakulatoknak nemcsak ágyúállásokat, futóárkokat, táborokat és utánpótlási útvonalakat kellett kiépíteniük, hanem a várható török felmentő sereggel is számolniuk kellett. A Vár körül ezért kettős ostromgyűrűt létesítettek. A belső sáncrendszer a budai helyőrséget zárta körül, míg a jóval nagyobb területet övező külső védelmi vonal a közeledő oszmán had támadásának feltartóztatására szolgált.
Ekkor a budai hegyek ismét stratégiai jelentőségűvé váltak. A támadás fő irányait úgy jelölték ki, hogy a környező magaslatokon elhelyezett tüzérség minél hatékonyabban támogathassa az ostromot. A Gellért-hegyről elsősorban a palota déli védműveit, a rondella és a Buzogánytorony környékét lőtték. A Naphegyről a palota északi zárófalától a Fehérvári rondelláig terjedő falszakaszt támadták, míg északabbra, a Kis-Svábhegy és a Rózsadomb felől az Esztergomi rondella környékét vették tűz alá. A Várat a Duna irányából is támadták.
A tüzérségi előkészítéssel párhuzamosan a belső sáncoktól indított futóárkokkal lépésről lépésre közelítették meg a falakat. A katonák megpróbálták aláaknázni a védműveket, majd az ágyúzással és robbantásokkal kialakított réseken keresztül gyalogsági rohamokat indítottak. A Vár védői azonban rendkívül szívósan harcoltak. Több támadást visszavertek, és ismételt kitöréseikkel súlyos veszteségeket okoztak az ostromlóknak.
A mai Kissvábhegy a Várhoz való közelsége és a környékre nyíló kitűnő kilátás miatt különösen kedvező tüzérségi állást kínált. A helytörténeti hagyomány az itt elhelyezett sváb katonákhoz köti a Svábhegy elnevezését. A név eszerint először a mai Kissvábhegyre vonatkozott, és csak később terjedt át a jóval nagyobb hegyre. Hasonló okok miatt kapta a Németvölgy is az ott állomásozó német katonák után a nevét.
Véres küzdelem a Városmajornál
A mai Városmajor helyén 1686 nyarán katonai táborok, utak, sáncok és torlaszok húzódtak. Szári Szulejmán nagyvezír egy közel 50 ezer fős utánpótlást küldött a Várhoz. Augusztus 29-én – különös egybeesésként éppen a mohácsi csata 160. évfordulóján – az érkezett török csapatok nagyszabású kísérletet tettek az ostromzár áttörésére.
A lóra ültetett janicsárok nagy kerülővel, Óbuda felől közelítették meg az ostromgyűrűt. Először a Duna és a Víziváros irányában kerestek utat, majd a lezárt átjáróknál elszenvedett kudarc után nyugat felé sodródtak. Egy részük betört a mai Városmajor területére, hogy a Vár nyugati oldala felől érje el célját. Lotharingiai Károly azonban előzőleg szekerekkel is eltorlaszoltatta az átjárót. A szűk helyen a gyors lovasrohamból hamarosan elkeseredett közelharc alakult ki.
A janicsárok egy része leugrott a lováról, és megpróbálta félretolni a szekereket. Mercy altábornagy vértesei ekkor rájuk támadtak. A parancsnokot a küzdelemben két súlyos kardvágás érte, a fején és a vállán is megsebesült. A helyzet egy pillanatra rendkívül veszélyessé vált az ostromlók számára. Ha az oszmán katonák megnyitják az átjárót, kijuthattak volna a későbbi Vérmező területére és közelebb kerülhettek volna a várhoz.
A döntő pillanatban a Kissvábhegy lejtőin álló csapatok felől érkezett segítség. Pálffy Ferenc alezredes öt lovasszázadának rohama meghátrálásra kényszerítette az áttöréssel próbálkozó janicsárokat. A török csapat szétszakadt, katonái különböző irányokba menekültek. Azok sem jutottak el biztonságban a várhoz, akiknek sikerült átvergődniük a torlaszon. A későbbi helytörténeti leírások a küzdelem helyszínét a Városmajor utca és az Alma utca környékére helyezték. Nehéz ma elképzelni, hogy a békés városmajori utcák helyén egykor Buda ostromának egyik legvéresebb mellékhadszíntere húzódott.
Az utolsó roham
A török áttörési kísérlet kudarca önmagában még nem döntötte el az ostromot, de tovább fokozta a Várban lévő oszmán katonák elszigeteltségét. Négy nappal később, szeptember 2-án délután megindult az utolsó általános roham. A szövetséges katonák több ponton áttörték a védelmet, majd benyomultak a Vár területére. A támadók északnyugat felől, az Esztergomi rondella közelében jutottak be, és fokozatosan szorították dél felé a törököket. Abdurrahman pasa karddal a kezében esett el a mai Hess András tér közelében.
Buda 145 év után kikerült az Oszmán Birodalom fennhatósága alól. A győzelem azonban nem hozott azonnali békét, és a város számára sem csupán felszabadulást jelentett. Az ostrom során Buda jelentős része romba dőlt, a városban fosztogatás és vérengzés kezdődött. A pusztításnak a katonák mellett a polgári lakosság, köztük a budai zsidó közösség számos tagja is áldozatul esett. Buda visszavétele ezért egyszerre volt korszakos hadtörténeti siker és emberi tragédiákkal terhelt esemény.
Az ostrom emléke ma is ott rejtőzik a budai tájban. Utcanevek, földrajzi elnevezések, helyi mondák és régészeti emlékek idézik fel a török háborúk korát. Az Ostrom utca, a Sánc utca, a Svábhegy, Pasarét, Törökvész, Törökugrató-hegy, Németvölgy vagy a környék más történeti helynevei közvetlenül vagy a későbbi hagyomány közvetítésével őrzik ennek az időszaknak az emlékezetét. A város azonban nem egyszerűen emlékműve a múltnak. A romok fölött új házak emelkedtek, az egykori katonai területekből utcák, kertek és lakónegyedek születtek, a hajdani csataterek pedig a mindennapi élet színtereivé váltak.
A történelem személyes közelsége
Buda falai alatt különböző országokból és társadalmi rétegekből érkező emberek harcoltak. Többségük nevét ma már nem ismerjük, emléküket mégis őrzi a város, amelyért életüket kockáztatták. Talán ezért is kell különös tisztelettel fordulnunk Budapest megmaradt történeti értékei felé. A várfalak, az utcák vonala, a hegyoldalak, a corvinák és más megmaradt értékek nem pusztán egy letűnt korszak maradványai. Nemzedékek küzdelmeit, veszteségeit és újrakezdéseit őrzik. Buda története egyúttal családok ezreinek története, akkor is, ha leszármazottaik erről ma még semmit sem tudnak.
A mohácsi csata és Buda visszafoglalása között 160 esztendő telt el. Miközben a világ más területein birodalmak emelkedtek fel, a magyar történelmi területeken országrészek pusztultak el, települések néptelenedtek el, és nemzedékek egész sora született háborúban. Magyarország azonban a megosztottság és a mérhetetlen veszteségek ellenére is fennmaradt. Buda romjai között pedig 1686 után ismét megindult az élet.
Háromszáznegyven évvel később talán ez az ostrom legfontosabb tanulsága. A város, amelyért egykor őseink harcoltak, ma a mi közös örökségünk. Nekünk már nem fegyverrel kell megvédenünk, hanem tudással, figyelemmel és felelősséggel. Ha megismerjük történetét, megőrizzük emlékeit, és továbbadjuk mindazt, amit elődeink ránk hagytak, akkor azoknak a küzdelme sem merül feledésbe, akik egykor Buda falai alatt kockáztatták az életüket.
Nyitókép: Buda ostroma 1686-ban, előtérben a budai hegyek (Frans Geffels korabeli festménye)
