A Kondor úti libanoni cédruson kívül más nevezetes örökzöldet nem találtam, így hát átléptem a városhatárt. Persze Budakeszi – ezúton kérem minden lokálpatrióta elnézését – szinte Budapest, a Széll Kálmán térről egy busszal elérhető, elővárosi település. Az egykori wudigessi sváb lakosok megélhetésének alapja mindig is a szomszédos főváros volt, csak akkoriban még ez nem zöldövezeti alvónegyedet és bevásárlóközpontokat, hanem piacozást és szőlőművelést jelentett. 

A buszvégállomástól kényelmes negyedórás sétával elérhető a Telki felé vezető úton a városhatár. És igen, már messziről látszanak az óriások, a mamutfenyők. Budakeszi csendesen terjeszkedik feléjük, újabb lakónegyed épül mellettük, a Meggyes-lakótelepen. Rajtam kívül hétköznap délelőtt csak munkaruhás férfiak tartanak erre. Jellegtelen cserjés, füves, most éppen elég sáros lapály ez itt, amelynek festői hátteret ad a budai hegyek karéja. Az autóút melletti árkon szép kis híd vezet át: látni, hogy az elmúlt években épült. Meg az is, hogy ezeket a mamutfenyőket nagy tisztelet övezi itt.

Nehéz visszaadni szentimentalizmus nélkül az érzést, ami az embert elfogja, ahogy a közelébe ér az először egy fának látszó óriásoknak. Mit keresnek itt? Hogyan kerül két ilyen előkelő, fenséges, az idő végtelenségét sugárzó mamutfenyő erre a sáros, fakó mezőre?

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Sokkal nagyszabásúak, mint bármi itt a közelükben. Két, nagyjából százévesnek gondolt törzs, a lombjuk egymásba fonódik, együtt adnak ki egy hatalmas, égbe törő háromszöget. (Volt egy harmadik társuk is, de azt egy villám a '70-es évek elején elpusztította.) „Én sem volnék, ha nem volnál, ha te hozzám nem hajolnál, te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád nem hajolnék” – jut eszembe a Kányádi-vers, igaz, annak Két nyárfa a címe, de szerintem a két mamutfenyőre is illik.

De tényleg, mit keresnek itt ezek a fák? Kézenfekvő volna, hogy a Vadasparkhoz tartoznak, de nem, attól azért jókora távolság választja el őket. Azt is könnyű volna elhinni, hogy a közeli Budakeszi Arborétum részét képezik, de ez sem igazolódik be: azt a II. világháború után alapították kísérleti erdészeti telepként, és bár évről évre egyre szebb lesz, ső, néhány éve engedéllyel látogatható is, egyedei még nagyon süldők ehhez a két mamuthoz képest.

Akkor hogy kerültek ide? Ahogy tovább kérdezősködtem róluk, valaki megsúgta, hogy Kádár János keze lehet a dologban. Az „Öregnek”, ahogy vadásztársai hívták, itt is volt egy vadászháza meg kerített vadaskertje, ahol a szocialista blokk elitjével múlatta az időt. A ház ma is megvan, ideális esküvőhelyszínként hirdetik, de ennek sincs köze a fákhoz. Gyanakodtam még a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnázium ősére, az 1776-ban épült iskolára is, ami nem messze van a fáktól, de nem, ők sem ültethették ide a mamutfenyőpárt.

A nyomok végül az egykori birtokosokhoz, a Zichykhez vezettek. Annyiban nyomravezető a kádári verzió, hogy ők is hasonló célból jártak ezen a vidéken: vadakra lestek. Ha minden igaz, vadászházat is emeltek itt, és annak dísznövénykertjébe ültették el a mamutfenyő-csemetéket. Mert hát a kultúra az kultúra, ez hozzátartozik a dolgok normális arisztokrata menetéhez. Viszont épületnek ma  semmi nyoma a közelben, de más nemesebb fának se. Ráadásul száz méterrel odébb egy kis tavat is feltüntet a térkép: csapadékosabb időben valóban van itt egy kis víz, amúgy csak a növényzet jelzi, hogy vizenyősebb a rét.

Miből épülhetett a Zichy-vadászház, ha úgy elenyészett, hogy még a romjai, az alapjai se látszanak? És miért itt a laposon volt, és nem beljebb, az erdőben? Miért nem szerepel semmilyen épület az (általam elérhető) 1852-es, majd az 1869–87 közt készült térképeken?  Egyszóval nehéz ide főúri vadászházat képzelni, de mégis tény, hogy ez tűnik a legvalószínűbb magyarázatnak a mamutfenyők ittlétére. Arisztokratikusságuk tényleg annyira elüt a környezettől, mint ahogy egy kastély szokott a falusi házaktól.

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A mamutfenyők 1979 óta természetvédelmi oltalom alatt állnak. Sorsukat leginkább Pászti Gyula, a Budapesti Rockenbauer Pál Túravezetők Klubjának alapítója és vezetője viselte a szívén, akinek ez a hely egy régebbi, fából készült tájékoztató tábla szerint a „legkedvesebb pihenőhelye” volt. Tiszteletére ma egy emlékoszlop áll, és róla nevezték el a területet is.

A fákra Budakeszin mindenki nagyon büszke, több civil szervezet is gondjukat viseli, rendszeresen járnak ki ide a városból gyerekcsoportok és egyszerű kutyások, futók, babasétáltatók is. Nevezték persze az Év Fája versenyre is. 2009 óta a Nemzetközi Dendrológiai Alapítvány felajánlásából újabb mamutfenyő-csemetéket ültettek, a legtöbb közülük jó egészségben csodálja a két nagy öreget. Most már csak várni kell vagy száz évet, hogy ők is ilyen szép egyedekké fejlődjenek.