Kertész Imre K. dosszié című könyvét olvasva (a leírt, sokszor borzalmas politikai helyzetet is kizárva) visszarepülhetünk az időben, és átérezhetjük, milyen is volt Budapest korábbi világvárosi hangulata.

Az író a II. világháború előtt még érezte Budapesten a csalhatatlan világváros hangulatát: a pezsgő kávéházi életet, a különböző klubok és vitakörök működését, azt a szellemi pezsgést, amely a boldog békeidők hagyatékaként a totális ideológiák tombolása előtt és mellett még jellemző volt a magyar fővárosra. Az alábbi, 1945-ös idézetben a személyes benyomásain keresztül az is jól látszik, hogy a háború mennyire megváltoztatta a város, és így a városlakók hangulatát:    

„Éppen ezekre az első napokra nemigen emlékszem. Futó benyomások maradtak csak bennem. Például amikor a Nyugati pályaudvarról az egykori Berlini (később Marx, ma Nyugati) térre kiléptem, vakítóan sütött a nap, és a 6-os villamos megállójában egy hangszóró a »Te vagy a fény az éjszakában…« kezdetű slágert bömbölte. Mellettem egy eléggé jól öltözött ember a nyakába akasztott tálcáról »kukoricamálét« kínált a vevőknek.

Emlékszem az újságárusokra – ahogy akkor mondták: a rikkancsokra –, akik soha nem hallott újságcímeket ordibáltak. Általában, ezeket az első napokat a napfény ragyogta be, nyár volt.

Egy idegen világban jártam, ahol egyszerre megcsapott a szabadság lehelete, főként az utcákon. A lakásokban komor dolgokról beszéltek az emberek, fölmérték veszteségeiket s az előttük álló bizonytalan jövőt latolgatták. Erre nem nagyon tudtam odafigyelni.

Emlékszem a Budapest–Salgótarjáni Gépgyár irodájára, ahol anyámat megleptem. Kirohantak a kolléganői – akiket korábbról magam is ismertem –, és mindenki ölelgetett és roppantul meg volt hatva. Elterjedt a híre, hogy »hazajöttem a lágerből”, és hülye kérdéseket intéztek hozzám.

Éjszakánként tűrhetetlen viszketésre ébredtem. Felgyújtottam a villanyt, azt hittem, tetvek mászkálnak rajtam; de nem, a testemet vörös hólyagok borították, valamilyen allergiám volt. Anyám elvitt az üzemorvoshoz, akit – ma is emlékszem – Bock doktornak hívtak. Kalcium-injekciókat javasolt, és teljesen meghatott, ahogyan a kezébe vette a karomat és óvatosan beleszúrt a vénámba: elszoktam tőle, hogy így bánjanak velem. Egyszóval csupa meglepetés vett körül, míg aztán lassanként visszaálltak a hétköznapok.”

Ma úgy tűnik, Budapest hosszú álomból ébredve ismét igazi, fejlődő, szerethető világvárossá kezd válni, olyan izgalmas hellyé, amelyet végre minden polgára a sajátjának érezhet.