1956. november 1-jén a Magyar Szabadság című független napilap első oldalon hozta a következő kezdeményezés hírét: „A Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének Forradalmi Bizottsága Nagy Imre miniszterelnökhöz fordult. […] Javasolják, hogy a forradalmi szabadságharcban elesett hősök temetkezési helyéül a Vérmezőt jelöljék ki. […] Az ország 19 megyéjéből szállított földből az ország lakosságának részvételével emeljenek hegyet, és a 19 megye jelképéül ültessenek oldalába 19 facsemetét. A hegyen elhelyezett kőtáblákba véssék be az elesett hősök nevét”. A javaslatot számos neves alkotó támogatta, többek között azért is, mert a Vérmezőt olyan helyszínnek tartották, amelynek földjét már több korszak hőseinek vére szennyezte.

Az ötletből persze semmi nem lett. Mégis, amikor az 1956-os Emlékmű és Kegyeleti Alapítvány a forradalom negyvenedik évfordulójához közelítve helyszínt keresett egy felállítandó emlékműnek, újra felmerült a Vérmező. Igaz, ekkoriban még az itteni rövid életű, de rossz emlékű Kun Béla-szobor talapzatát gondolták újrahasznosítani. Ennek a tervnek a meghiúsultával került végül az emlékmű a Tabánba – ahol történelmi előkép nem, viszont tágas tér elegendő volt.

A „külországban élő 1956-os magyarok” és néhány név szerint is feltüntetett magánszemély (Horváth Tibor, Vajda Németh József és Lassan György) önzetlen adományából állított emlékmű a megrendelők elképzelése alapján a Los Angelesben 1969-ben (tehát az elsők között) felállított magyar szabadságharcos emlékmű ikerpárjának készült. Amerikában a 16 méter magas obeliszket egy kiterjesztett szárnyú turul ékesíti, domborművén pedig a forradalmi lyukas zászlóval vonulók láthatók. Lényegében ezt láthatjuk itthon is Ócsai Károly alkotásán, csak egy kicsit más, talán absztraktabb megfogalmazásban.

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Hozzátartozik a történethez, hogy az obeliszk alján lévő dombormű csak 2001-ben került a helyére, ugyanis a megrendelők és a művész között nézeteltérések támadtak, talán éppen az előzőekben jelzett absztraktabb formavilág okán. A negyvenedik évforduló ünnepélyes alkalmára csak az obeliszk készült el, tetején a madárral. 1997. október 23-án, tehát az avatás után egy évvel '56-os veteránok egy csoportja heroikus harci jelenetet ábrázoló, színes műanyagból készült ábrázolást szerelt fel az obeliszkre. Ekkoriban eltűnt az emlékmű mellől egy többtonnás kő is, amelyet a szobrász állítólag a saját pénzén vásárolt, hogy a félbemaradt emlékmű domborművét befejezhesse. Az ügyben hosszadalmas pereskedés indult, ennek végpontjaként valósult meg végül az eredeti művészi koncepció.

Állunk hát a csodálatos őszi fényben e szobor tövében, mindezek tudatában, és mégis nehezen értelmezhető az egész látvány. 1996-ban a turul még nem volt olyan sokféle jelentéssel terhelt, mint amilyenné mára lett, de azt azért így is kijelenthetjük, hogy ez a szimbólum nehezen kapcsolható '56-hoz. Ha általánosságban véve a szabadság madarának látjuk, már könnyebb a helyzetünk, de innen lentről még angyalként is értelmezhető a figura. Az obeliszk mint forma kicsit áthallásos, hisz a legtöbb szovjet hősi emlékmű így jelent meg a magyar köztereken.

Az egész kompozíció ma leginkább az emigráció szívbemarkoló valóságáról szól. Az elmenekült százezrekről, akik egy új hazában eresztettek gyökeret, és akiknek az identitásában az ezredév (1996-ban pontosabban az 1100 év), a történelmi nagyság és a forradalmi mártíromság egyszerre van jelen. A központi mondanivaló itt a hazaszeretet lett (amit megerősít az obeliszk hátoldalára tett márványtábla felirata is). Ilyen értelemben a helyszín tökéletes: az elegáns és égbe törő emlékmű, hátterében a Várral, a Gellért-heggyel, a dunai hidakkal valóban képes egy pillantásba sűríteni az elveszett haza szépségét, és az iránta való sóvárgást is.