A nagy háború – sokan így emlegetik a száz évvel ezelőtti első világégést. A megnevezésben tisztelet és némi nosztalgia is bujkál: ez a háború ugyanis még nagyon más volt. Már nem olyan, mint a XIX. századi, kosztümös filmekben látott, karddal, ágyúval vívott ütközetek, de még nem is olyan, mint a II. világháború embermilliókat elpusztító borzalmai. Jelentése volt még a becsületnek, leleménynek, kitartásnak, az ellenség tiszteletének.

Hogy mennyire másként folyt a hadviselés, arra sajátos nézőpontot kínál a Művészek a háborúban kötet. Igazi hiánypótló munka: egy olyan területét tárja fel a magyar képzőművészetnek, amelyről korábban így még nem született összegzés. Az egyes alkotók monográfiáiban természetesen szó esik a háború alatti műalkotásaikról, de efféle széles keresztmetszetet sehol nem kapunk. A kötet egyik ihletője a Béke és háború kiállítás volt a Molnár C. Pál Múzeumban.

A Látóhatár Kiadó gondozásában megjelent, igényes szerkesztésű, szép kiállítású, nagy alakú könyvet kézbe véve az első kérdésünk ez lehet: de mit kerestek a művészek a háborúban? Nem is akármilyen művészek – a tartalomjegyzéket végigfutva olyan nevek ötlenek a szemünkbe, mint Mednyánszky László, Márffy Ödön, Rippl-Rónai József, Egry József vagy Aba-Novák Vilmos. Összesen 29 alkotó, akikről rövid életrajzot is olvashat, illetve arcképet is talál a kötetben az érdeklődő. Nos, a többségüket az úgynevezett Sajtóhadiszállás művészeti csoportjába sorozták be. Minden hadköteles képzőművész hadifestő lett: a harcokban nem kellett részt venniük, viszont cserébe kéthetente egy művet be kellett szolgáltatniuk a bécsi Császári és Királyi Hadilevéltárnak. Ezekből az alkotásokból aztán kiállításokat is szerveztek: a Sajtóhadiszállás művészeinek alkotásait 1916-ban és 1917-ben Budapesten a Nemzeti Szalonban, 1918-ban a Műcsarnokban mutatták be, de 1917-ben és 1918-ban a Margit-szigeti hadikiállításon is láthatóak voltak.

A kötetben szereplő művészeket elsősorban az köti össze, hogy részt vettek a háborúban. Ugyanakkor a legtöbben közülük az 1880-as években születtek, tehát egyúttal közös pont az is, hogy ez a generáció volt a legfogékonyabb az újításokra. Közülük sokan – az életrajzok tanúsága szerint – az avantgárd művészeivé váltak. A kötet szerzője, Ludmann Mihály ezentúl törekedett arra is, hogy az olvasó egy belső szerkezeti hálót is felfedezhessen: az egyik művész bemutatásakor már felbukkan egy másik művész neve is. Például Egry Józsefnél, aki leírja, hogy Vidovszky Béla korábbi műtermét kapta meg a főiskolán, vagy Kisfaludi Strobl esetében, akiknek a kiképzőtisztje történetesen Márffy Ödön volt, később pedig ő vette el a háború elején elesett Sámuel Kornél özvegyét.

Olyan korban készültek a képek, szobrok, amikor már volt fényképezés. De a vezetők tudták: a fénykép hatása nem ér fel a művészi megfogalmazás drámai hatásával. Az emberi szenvedést, a hősiességet, a rombolás iszonyatát vagy éppen a harc utáni nyomasztó csendet ezek a képek hordozzák. Ha végiglapozzuk a kötetet, erről mi is meggyőződhetünk: közel kerülhetünk egy régi világhoz, amelyben ugyanakkor ugyanolyan férfiak, nők, bajtársak, özvegyek és árvák éltek, mint a világtörténelem bármelyik háborújában.