A Bécsi kapu téren, a várfalakon belül gyakorlatilag egy fűszál sem maradt épen a II. világháború után. A bombázások és a harcok nyomán maradt romhalmazban a növényeknek se jutott jobb sors – egy részük pedig tűzifaként, a fagyhaláltól mentette meg a túlélőket. Famatuzsálemeket tehát hiába is keresnénk itt.

Az evangélikus templommal szemközt, egy kis zöld szigeten azonban vidáman álldogál egy ifjú almafa. Hogy mi minden juthat eszünkbe róla? Hát e templomi környezetben például az édenkertet ábrázoló régi festmények, amelyeken Éva almát szakít. (A Közel-Keleten ugyanezt a jelenetet fügével ábrázolták.)

A tudás fájának gyümölcsét sokszor azonosították az almával, hisz az nemcsak kívánatos, szinte tökéletes gömb, hanem félbevágva az is kiderül, hogy magháza pentagramma alakban helyezkedik el, azaz ötágú csillagot formáz: ez pedig régóta a tudás egyik jele. Az egyházi művészetben sokszor ábrázolták a kígyó szájában is, Krisztus vagy Mária kezében pedig a megváltásra utal. Ugyanakkor az alma – és az almafa virága – ősrégi szimbóluma a szépségnek, a termékenységnek, a szerelemnek, sőt országalmaként a hatalmat is kifejezheti.

No de ide, a budai Várba nem ezek miatt került. 1999-ben a budai német ajkú evangélikus gyülekezet ültette Luther Márton emlékére. Akinek az almafa a reményt, a kitartó munkálkodást, a töretlen életkedvet jelentette. A nagy reformátor híres mondata ugyanis így hangzik: „Ha tudnám, hogy holnap eljön a világvége, még ma elültetném az én kis almafámat”.

Világvége ügyben pontosat most sem mondhatunk, de bizonnyal az október 31-i fél évezredes reformációi évfordulón – és majd a következőkön, reméljük, hosszú évtizedekig – ugyanilyen üdén fog álldogálni az őszi fényben a Várban a kis almafácska. 

Nyitókép: (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)