2018. január 21. 22:00 | Írta: pest buda

Január 22-én nem csak a magyar kultúrára emlékezhetünk: ez a nap egyúttal Cseh Tamás születésnapja is. Idén lenne 75 éves, és már 9 éve annak, hogy elhunyt. Az évforduló kapcsán összeszedtük, milyen kapcsolata volt a „dalnokként” emlegetett előadónak Budapesttel.

Írta: Viczián Zsófia Archív képek: fortepan.hu

 

Azt a sort, hogy „Itt van a város, vagyunk lakói, maradunk itt, neve is van: Budapest”, talán azok is ismerik, akik amúgy nem nagyon hallgatják Bereményi Géza dalait. A '70-es évek világát megjelenítő, 1977-ben Levél nővéremnek címmel megjelent lemezen sokféle arcát mutatja fel a korabeli hétköznapi világ, és ezen keresztül a főváros. A háborús károkból már újjáépült, de szürke főváros, ahol a társbérletekben keserűek a hétköznapok konfliktusai, ahol a presszók füstös világában zajlik a közösségi élet, és ahol az elnyomás, ha nem is látványosan, de mégis tapintható.

Cseh Tamás nem volt eredendően budapesti, budai: Tordason született. Tizenhárom éves volt, amikor a fővárosba költöztek. Egyébként éppen egy emlékezetes, sötét napon, a forradalom leverésének másnapján, 1956. november 5-én érkeztek meg. Míg ők a bútorokat pakolták, a Villányi úton, a városban tankok szelték az utakat.

Cseh Tamás aztán is budai maradt. A Villányi útról a közeli József Attila Gimnáziumba kezdett járni. És a Gellérthegy oldalába, felfedezni az akkor még kevésbé beépített területet, az afféle budai grundot, ahol meg kellett harcolni a „bennszülött indián” srácokkal. „A Gellérthegy még hatalmas zöldterület volt. Egy-két ódon, lepusztult villa kivételével benőtt mindent a dzsungel” – mesélte a környékről Bérczes László 2007-ben megjelent beszélgetőkönyvében.

A Gellérthegy az ötvenes években

Május 1., 1970

„Felhozhatnám, Pestre, Vetró Irént”

Legendás hellyé vált aztán később az innen nem messze lévő albérlete is az I. kerületi Iskola utcában (akkoriban 35/a, most 35/b), a Batthyány tér közelében. „Minden itt kezdődött” – emlékezett vissza e helyszínre később egy interjúban Bereményi Géza. „Itt született meg 1971 elején Az ócska cipő, majd Antoine és Désiré, akiket majd fél évig pihentettünk. Aztán egyszer csak megelevenedett a két különleges figura, valahogy belekövetelték magukat a dalokba. Az első dal megszületése után lementünk a közeli kocsmába inni néhány pohárral. Szerintem az akkori Csarnok sörözőbe, Tamás viszont úgy emlékezett, hogy az Isolabellába, ami később valóban a törzshelyünk lett. Úgy döntöttünk, hogy fele-fele arányban fizetjük a számlát, hiszen akkor már szerzőpáros voltunk, így aztán összeraktuk a pénzünket és kettéosztottuk. Soha sem tudtuk, hogy kinél mennyi volt – így működött a barátságunk.”

A ház falán ma egy ötletes emlékmű őrzi az egykori hangulatot: Szentgyörgyvölgyi Gábor Lakónévsor című munkája. A feltüntetett nevek a legendás dalok szereplői, egy fiktív budapesti névsort alkotva: itt van Vetró Irén, Fáskertiné, Bíró Imre, Antoine, Velkei Margit, Ács Mari, Balogh Ádám, Szabó Kálmán, Lee van Cleef, Rajnák, Sárközi Ferkó, Poremba Éva, Arthur Rimbaud, Horváth Anna és még Desiré is. A tábla 2011 óta őrzi emléküket.

Angelika Presszó, 1969

„Egy utca, ahol valaha laktam”

Cseh Tamás azután se távolodott el nagyon a Gellért-hegytől: a Bartók Béla úton élt évtizedekig családjával is, 2009-ig, haláláig. Persze itt voltak a törzshelyei is. Gyakran időzött például a Szonáta presszóban – majd keserűen nézte végig, hogyan nyílik a helyén a rendszerváltás után kínai gyorsvendéglő. De a többi újbudai presszóban is ismerték – akkoriban itt, kis túlzással, minden második házban volt egy ilyen.

Újbuda önkormányzata itt, a Budafoki út és a Bartók Béla út metszésében lévő kis téren állította fel Cseh Tamás egész alakos szobrát 2013 szeptemberében. Egy kis zökkenővel: a kerületben lakó szobrászoknak kiírt meghívásos pályázaton először egy olyan tervet fogadtak el győztesnek, melyen egy üvegfal előtt ágyékkötőben, bozontos hajjal áll egy ifjú, mögötte pedig árnyképként egy szürke sziluetten a gitáros alakja jelent volna meg.

Ezt azonban utóbb a család és az indián játékban részvevő társak kérésére megváltoztatták, így végül Majoros István szobrász másik terve valósult meg. A „Kószáló dalnok” című szobor egy nagyon fiatal, vékony alakot ábrázol – Cseh Tamás vonásaival –, aki egyik kezét a szívére teszi, másikban pedig gitárt szorongat. (Sajnos balkezes gitárt: ez a baki is becsúszott.) Tekintete a végtelenbe réved, elnéz a metrókijáró felett. Előtte, az utca burkolatába marva egy indián törzsfőnök sziluettje jelenik meg – életének ez a regényes vonatkozása is megörökítésre került.

A talapzaton Bereményi Géza sorai olvashatók: „Nincsen más ebben a dalban, nincsen más, csak egy utca, ahol valaha laktam, és még egy délelőtt”. És két évszám: 1943-2009.

vissza a teljes nézetre