Láttak már képeket arról, hogyan nézett ki Budapest a II. világháború után? Ha nem, érdemes az archívumokban pillantást vetni rájuk. Szörnyen nézett ugyanis ki, a város nagy része romokban hevert, a hidak a Dunába omlottak, az ostrom pusztítása óriási volt.

A Bem rakpart 1945-ben (Fotó: Fortepan)

A Jézus szíve templom 1945-ben (Fotó: Fortepan)

Krisztinaváros 1945-ben (Fotó: Fortepan)

A Margit körút 1945-ben (Fotó: Fortepan)

Drámaiak a számok, statisztikák is. Ha az egyik, 1946 karácsonyán kiadott összegzést lapozzuk át, megrázó adatsorokat találunk. „I. kerület. A 782 ház közül alig 4-5 maradt épségben. Az épületek 16,8%-a teljesen megsemmisült, 62,4%-a súlyosan sérült meg, 20,3%-a pedig kisebb rongálódást szenvedett.” De nem csak a házak omlottak össze, ugyanebben a kerületben a háború a lakosságot is szinte megfelezte. „Az 1941. évi népszámlálás szerint a kerületnek 23 180 lakója volt, az 1945 márciusi összeírás pedig mindössze 12 865 lelket talált ott, a népesség fogyatkozása tehát 44,5%-ot tett ki.”

Ha nem is ennyire kemény számokat, de épp eléggé súlyos adatokat találunk a többi kerület vonatkozásában is. Budapest tényleg nagyon megszenvedte a háborút. Az ostrom elvonultával először a halottakat és az elhullt állatokat szedték össze, aztán lassan megindult az élet. Próbálták helyrehozni a közműveket, pótolni ideiglenes átkelőkkel a felrobbantott hidakat, megszervezni a közellátást, közlekedést.És helyrehozták a házakat, hogy legalább tető legyen az emberek feje felett. Persze ez nem ment gyorsan, bár így is emberfeletti erőfeszítéseket igényelt.

Amire a kis emléktábla ma is figyelmeztet a Városház utcában, „csupán” ennyi: 1948-ra sikerült. „1948-ban, a centenáriumi év tavaszán az építés és közmunkaügyi miniszter irányításával a székesfőváros közönsége befejezte a háborúban megsérül 26 000 lakóház tetőzetének helyreállítását” – így szól a felirat.

Az emléktábla a Városháza falán (Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A kis emléktábla a keramikusművész Kovács Margit alkotása volt, anyaga ezért nem meglepő módon terrakotta. Rajta egy egyszerű dombormű is látható: Budapest kontúrjai tetőcserép formájában jelennek meg, amelyen a Duna vonala mint lecsorgó esővíz folyik át. (Külön érdekesség, hogy a térkép még az úgynevezett Nagy-Budapest előtti Budapestet, annak 1930-as határait jeleníti meg, egy kicsit kimozdítva azt az észak-déli szokásos térképi ábrázolásából. Ez persze érthető is, hisz a város csak 2 évvel később, 1950-ben nőtt nagyot.) A Szabad Nép újság rövid híradásban emlékezett meg hetven éve arról, hogy ünnepélyes keretek közt felavatták a táblát.

A huszonhatezer tető helyrehozatalához rengeteg építőanyagra volt szükség. Az épületfát jórészt bontásból teremtették elő, és a tégla is onnan volt. A háborúban a főváros környéki cserép- és téglagyárak is sok kárt szenvedtek, de némelyik üzemben már 1945 májusában megindult a termelés, sőt a kor szokása szerint 1945 augusztusában már cserépgyártóélmunkás-versenyt is rendeztek. A pénzügyi hátteret állami kölcsönnel igyekeztek megoldani. A háztulajdonosok (akiktől egyébként néhány év múlva államosítás címén elvették a házaikat) hitelt vehettek fel a tetőhelyreállítás teljes költségére, ennek kamata évi 6% volt.

Persze addig is lakni kellett valahol – az 1947-es adatok szerint a város jogerősen romépületté nyilvánított 1335 romépületből 878-ban még laktak… És évtizedekig tartott még, mire az összes romos épületet helyreállították – sőt, az igazság szerint még ma is látni itt-ott olyan házat, amelyen világháborús belövések nyomai fedezhetők fel.

A felújítás egyébként most, 2018-ban a Városházára is nagyon ráférne, hisz az emléktábla körül is omlik a vakolat, Budapest egyik legforgalmasabb turistaútvonalának tőszomszédságában. És talán nagyobb tisztelet illetné meg ezt a kis emlékhelyet is, amely az előző generációk valóban heroikus újjáépítő munkájáról ad szerény híradást.