Hamarosan elkezdődik a Lánchíd átépítése. Ennek alkalmából a pestbuda.hu oldalon sorozatot indítottunk Budapest jelképéről: minden hónapban egy újabb érdekességet mutatunk be a Lánchíddal kapcsolatban.

1838-ban a Lánchíd építésének előkészületei lezárultak. Eldőlt, hogy milyen híd fog épülni, ki lesz a tervező, és az is, milyen formában fogják a hidat finanszírozni. Mégpedig olyan módon, amely Magyarország polgári átalakulásához is komolyan hozzájárult. 

A híd építését egy magántársaság, a Lánchíd Részvénytársaság vállalta. Azonban ahhoz, hogy a hatalmas beruházás megtérüljön, előbb törvényben kellett szabályozni azt, hogy a hídon társadalmi státuszra való tekintet nélkül mindenkinek fizetnie kell. Ez pedig ellentmondott a nemesi adómentesség évszázados elvének, viszont a közteherviselés elvének elfogadását jelentette. Az állam és a magántársaság a jogi és a műszaki alapok tisztázása után szerződést kötött a híd építésére. Az 1838-ban tárgyalt és elfogadott szerződés 23 szabályt és kikötést tartalmaz. Az első pont mindjárt leszögezi, hogy a hidat W. T. Clark tervei szerint kell felépíteni, ez minden későbbi műszaki ötletelésnek elejét vette. A második pedig kötelezi a részvénytársaságot, hogy Pestnek és Budának illő kártérítést fizessen. De miért is kellett kártérítést fizetni a két városnak, amelynek fejlődését és állandó közlekedését biztosította a híd? Első pillanatra nehezen érthető, hol éri kár a városokat. A kártérítés – amelyből később perek születtek – azért járt a két városnak, mert a hajóhíd vámbevétele az övék volt, és ezt most az új híd miatt elveszett. A városok végül egyösszegű kártérítésben (200-200 ezer forint) állapodtak meg a társasággal. 

Ugyanis a szerződésben kimondták (10. pont) hogy a városok határain belül más pénzes átjárás a két part között a Lánchíd Társaság engedélyéhez kötött. Ez és még néhány más kikötés lett az alapja annak az egyébként valótlan állításnak, hogy a Lánchíd Társaságnak privilégiuma volt a Lánchídtól 1-1 mérföldre – közel 8-8 kilométerre – új híd építésére. E félreértést csak 2005-ben (!) cáfolta meg egy kutatópáros, Deák Antal András – Amelie Lainer: Széchenyi István és Sina György közös vállalkozásai című könyvében.

A szerződés külön pontban foglalkozik a hajókkal. Azt a nyilvánvaló tényt is rögzíti, hogy a híd alatt a hajók szabadon átmehetnek, de ugyanezen pont, a 18. azt is kimondja, hogy hajót a hídon nem szabad áthúzni. Azaz ha valakinek van egy kész hajója, és azt szárazföldön szeretné szállítani, azt a hídon nem viheti át. Mai szemmel ez a legkevésbé életszerű szabály, de ne feledjük, 1838-ban kötötték a szerződést, mégpedig a maga nemében az elsőt Magyarországon, azaz megpróbáltak minden eshetőségre felkészülni. (Persze már az akkori gőzhajók se fértek volna el a hídon.)

A XIX. században a Duna még be-befagyott. A szerződés szerint a jéghídon – ha a hatóság megengedi – bárki átmehet, de „semmiféle parti hidak, pallók vagy a partról a jégre átjárásul szolgáló bármi néven nevezendő készületek senki által oda ne helyeztethessenek, és e tekintetben, valamint minden, a két városi Duna mentében a hídvám csorbítására czélozható visszaélésre nézve, az illető törvényhatóságok által nyújtandó, fizetés nélküli segély iránt a vállalkozó s illetőleg a részvényes társaság biztosítattatik”. (A szerződés szövegét idézi: ifj. Palugyay Imre: Buda-Pest szabad királyi városok leírása, Landerer és Heckenast, Pest, 1852. 223–226.)

Azaz a jég ingyenes átkelést biztosíthatott, de pl. szalmát vagy pallókat már nem lehetett letenni a jégre. (Régen, a Lánchíd előtt a hatóságok a befagyott Dunán szalmával felszórt és fáklyákkal kivilágított sávot alakítottak ki, amelyeken akár szekerek is átkelhettek.) 

A szerződésben meghatározták a fizetendő hídvámot, ami nem volt magas, de – ahogy írtuk – mindenkinek fizetnie kellett. A hídvám 1918-ig fennállt.

Sina György báró, aki szerződést kötött az állammal, hogy hidat épít Pest és Buda közé

A társaság a hídvám fizetésére 97 éves privilégiumot kapott: az eredeti tervek szerint a 97 év letelte után – a hidat 1849-ben nyitották meg –, azaz 1946-ig használhatta volna a társaság, igaz eddig az időpontig a felújítási költségek is a társaságot terhelték volna. (Kivéve háborús pusztítás esetén.) Később a 97 éves időtartamot Sina György fővállalkozó egyoldalúan 87 évre csökkentette, ezen évek után a híd a nemzet tulajdonába került volna. Ám a társaság még 87 évig se birtokolta a hidat: 1870-ben az állam megvásárolta a Lánchidat, de a vámfizetést – immár a maga kincstárába – 1918-ig fenntartotta.