A francia Pierre de Coubertin báró eredményes tevékenységének köszönhetően a XIX. század végén sikerült feléleszteni az olimpiai játékokat. Az ókori vetélkedők mintáját követve rendezték meg 1896-ban az első újkori olimpiát Athénban. A négyévente megtartott sportvetélkedőt az ókori görögök találták ki. Kiindulópontja szakrális volt, a csecsemő Zeusz megmentése, és ez a szellem áthatotta az Olümpiában megrendezett játékokat, amely az összes görög városállamnak biztosította a részvételt, és így hozzájárult a pánhellén szellemiség fenntartásához. A görögök kihozták a szakralitást a templomok misztikus világából, és ünnepekhez kötve mindenki számára átélhetővé tették. Két fontos terület volt, ahol ez megnyilvánulhatott: az egyik a görög dráma, a másik pedig a testi erőn és ügyességen alapuló vetélkedés, a sport. Akik a sportban győztek, azok hérosszá, félistenné váltak, és ezért őket már lehetett ábrázolni. Így születtek meg az első, sportolókat ábrázoló szobrok.

Sportolók, mint ideálok

Az amatőr és profi sport jelentősége a XX. században látványosan megnőtt, ennek az egyik társadalmi feltétele a gyarapodó szabadidő volt. A sport játékosként és nézőként is hasznos időeltöltésnek bizonyult, és az új tömegkultúra részévé vált. Így, mint létező tevékenység, természetesen a művészetben is megjelent. Különösen a filmművészet kedvelte meg ezt a világot.

Az új kor új héroszokat igényel és gyárt magának. A történelemformáló emberek, tudósok és művészek emlékművei mellett megjelentek a tömegek szórakozását kielégítő személyek, a sportolók és a zenészek köztéri emlékművei. A magyar művészetben tömegesen az 1950-es évek elején fogalmazódott meg erre az igény. Ekkor a sport lényegében a katonai nevelés részeként kapott nagy szerepet, és az új, a szocialista társadalom és ember bemutatására és propagálására is alkalmas volt. Erre nagyon jellemző példát szolgáltatnak az egykori Népstadion szoborkompozíciói, amelyeken a katonai szuronyvívás és gránátvetés mellett szép számmal megtalálható a sportolók csoportban történő ábrázolása. Ilyen a futás, a torna, az ökölvívás és a labdarúgás ábrázolása. Ezeket a műveket mind neves szobrászok mintázták, stílusukra a szocialista realizmus jellemző. A labdarúgókat Mikus Sándor, a városligeti Sztálin-szobor alkotója készítette el 1958-ban.

Az újbudai Bikás parkban Grosics Gyula szobra olyannak hat, mintha a hatvan éve felavatott Mikus-szobor jelenne meg. Erre az egyik magyarázat, hogy Kligl Sándor Mikus növendéke volt a főiskolán. Az 1945-ben született művész termékeny és népszerű alkotó, valamivel több mint száz köztéri alkotása áll országszerte. Nem ez az első sportolót ábrázoló szobra, mert 2014-ben állították fel Albert Flórián-szobrát az Üllői úti stadion előtt, Sukorón pedig Kolonics Györgyről készült műve látható.

Grosics Gyula szobra Újbudán közelről – és a nyitóképen távolról (Fotó: Ludmann Mihály)

Milyen lehet egy sportoló szobra?

Kétségtelenül a legfontosabb szempont, hogy hasonlítson arra, akit megjelenít. Ez sarkalatos és könnyen ellenőrizhető követelmény, hiszen számtalan fotó és film örökítette meg ezeket az embereket. Jó, ha olyan attribútumok szerepelnek, amelyek a sportban járatlanok számára is egyértelművé teszik, hogy milyen területen ért el jelentős eredményt. Ezért került Kolonics egy kenuba, és ezért van Albert Flórián lába alatt labda. Grosics szobra esetében pedig azt látjuk, hogy könnyed, szinte táncos mozdulattal ragadja meg a futballkapuban a labdát. Tudjuk, hogy a hellenisztikus görög szobrászatban mindezek megvoltak, tehát vannak történelmi előképek, mert a művészetben is a múlt hitelesíti a jelent.

Az öltözék szobrászilag a legnehezebb kérdés. Először is mert jellegtelen. Ha nagyon testre tapad, mint az úszók meze, az szinte akt. A szobrászatban nincsenek színek, csak a szobor anyagának a színessége – ha olyan, mint Grosics ruhája, akkor a redőkkel lehet valamennyit játszani. Ezt Kligl is jól tudja, mert a szegedi Szent István- és Gizella-szobron örömmel eljátszik a történelmi kosztüm adta lehetőségekkel. Itt nem teszi, csak elvétve fordulnak elő olyan részletek, mint az arc nem teljesen lesimított mintázása, a haj sávokba rendezése és a napjainkban is divatos faktúraalakítás, azzal a technikával létrehozva, hogy textíliákat nyomott a puha agyagba. Ettől eltekintve a ruházat, a haj és a test mintázása révén Mikus szobra mellé állíthatnánk. Így egy olyan művet láthatunk, amely a szobrászatban jelenlévő újnaturalizmust képviseli.

Korunk divatja, az utcaszobrok talapzatnélkülisége ennél a műnél is jelen van. Így mellé állhatunk, és azt érezhetjük, hogy a „nagyember” sem megközelíthetetlen magasságokban áll, és lényegében ő sem más, mint az, akinek a nevét nem jegyzi fel a sporttörténet. Ahogyan Ortega Y Gasset A tömegek lázadása című könyvében megfogalmazta, ebben sem szabad különbözni.