A budapesti hidakon 1918. november 30-ig mindenkinek díjat kellett fizetnie az átkelésért. Ezt az intézkedést egy metropolisz közepén ekkorra mindenki elavultnak tartotta, és már évtizedek óta egyre többen sürgették az eltörlését. 

A hídvám egykor egész más szerepet töltött be. A XIX. század elején gyakorlatilag minden hazai hídon hídvámot kellett fizetni. Nem volt ez másképp a Pest és Buda között lévő – a két város tulajdonában lévő – hajóhídon sem. Viszont ez alól a vám alól sokan, így pl. a nemesek mentesek voltak. Ebben hozott forradalminak is tekinthető változást a Lánchíd, illetve az ott szedett hídvám. Mivel a Lánchíd magánvállalkozásban épült, a befektetők hasznot csak úgy remélhettek, ha a hídon mindenkinek fizetnie kell. Ezért volt lényeges, hogy az 1836-ban elfogadott hídtörvény mindenkire, nemesre is kimondta az egységes fizetési kötelezettséget, amelyet a közteherviselés felé tett fontos lépésként szoktak emlegetni a történelemkönyvekben. 

A vámot pedig szigorúan beszedték. A híd megnyitásának napján, 1849. november 20-án a Hölgyfutár című lap figyelmeztette is a hidat használókat, hogy az urak az esernyőjüket a hónuk alatt vigyék, mert, ha a vállukon „cipelik”, akkor magasabb hídvámot kell fizetni, mert akkor terhet visznek át a hídon! Ugyanis a díj mértéke más volt egy gyalogosra, egy olyan emberre, aki terhet vitt a hátán, és persze a szekerek és a lovasok tekintetében is. A vámot hosszú időre szánták, hiszen a Lánchídtársaság 87 évre kapott jogot a működtetésre. Az Alagút megépítése után itt is külön vámot, azaz díjat kellett fizetni az átkelésért, hiszen ezt is magántársaság építette. 

A vámfizetés úgy működött, hogy az átkelésnél a díjat az egyik oldalon ki kellett fizetni, amiért egy kis fém lapocskát, egy hídbárcát kapott az ember, amelyet a híd túlvégén le kellett adni. A járdákon is egyirányú volt ezért a forgalom, azaz az egyik oldalon csak Budára, míg a másokon csak Pestre lehetett menni. (Bár a közúton bal oldalon közlekedtek, a Lánchídon a gyalogosok a jobb oldali járdát használhatták.) 

A Lánchíd vámszedőházai (Fotó: Fortepan)

A hídvám maradt akkor is, amikor a Lánchidat 1870-ben az állam megvette a befektetőktől, mégpedig azért, mert az akkor Budapest fejlesztésére és a Margit híd építésére felvett kölcsönt jórészt a híd vámjövedelméből fedezték. Ezért lett fizetős a Margit híd is, sőt 1885-ben olyan törvény született, amely kimondta, hogy a hidak vámbevételéből kell finanszírozni az új hidakat.

A Margit és a Lánchídon szedett vámokból befolyt összeg a századfordulóra ki is termelte a két új híd árának tetemes részét. Ezután természetesen fizetős lett a Ferenc József és az Erzsébet híd is, mindkét új hídhoz tetszetős vámszedőházak épültek. (A hidjaink vámszedőházait a II. világháború utáni újjáépítéskor elbontották, csak a Szabadság hídnál maradt meg a két házikó a pesti parton. A Margit híd legújabb felújításakor felmerült a vámszedőházak visszaépítése, de végül csak azok alapjai épültek meg, így a jövőben bármikor újjáépíthetők, természetesen már nem azzal a céllal, hogy ott hídvámot szedjenek.) 

A vám ellen természetesen egyre nagyobb volt a tiltakozás. Az újságok, a lakossági csoportok és maga a főváros (ugyanis a hidak tulajdonosa az állam volt) több alkalommal is kérte, hogy a vámot a kormány szüntesse meg. 1917. augusztus elsején, amikor a fővárosi küldöttek az ekkor hivatalba lépett új kormánynál tisztelgő látogatást tettek, a pénzügyminiszter, ahogy azt a Fővárosi Hírlap írta, kijelentette: „Grátz Gusztáv dr. pénzügyminiszter többek között azt is kijelentette, hogy előbb ugyan nem, de 1920-ban meg fogja szüntetni a Lánchíd vámját”. A fővárosi hivatalnokokat ez nem elégítette ki, mivel ők eleve azt vallották, hogy 1920-től ők döntenek majd a Lánchíd vámjáról, ahogy a cikkben is olvasni lehet: „A hidvám jövedelme 1920-tól fogva a főváros fejlesztésére fordítandó, igy mondja ki ezt a [az 1870-es, korábban említett] törvény, 1920-tól kezdve tehát a főváros mond le erről a jövedelemről a lakosság javára, ma azonban az állam esne el tőle. Ezt az álláspontot különben a főváros 1913 óta vallja, amikor is a közgazdasági ügyosztály a kormányhoz intézett feliratban fejtette ezt ki”.

A vámot végül csak 1918. november 30-án törölte el Károlyi Mihály kormánya. Erről az Újság című lap 1918. november 29-én így írt: „Szombaton, november 30-án éjszaka, pontban 12 órakor már nem kell megállni a hidak vámházai előtt, kigombolkozni az éjszaka hidegjében, nagy-nehezen előkeresni két darab vas kétfillérest és leszurkolni a hid- vagy az alagútvámot”. Az újság megjegyzi, hogy a hidak és az Alagút vámbevétele alig volt 2 millió korona, amely ráadásul nem is fedezte a hidak fenntartási költségeit. A hídvámot tehát 1918 forró őszén törölték el, és azóta szabad az átjárás a budapesti hidakon és természetesen az Alagúton is.