Az óbudai helyzetre adható megfelelő kompromisszum volt a troli, amely ugyan gumikerekes, de kötöttpályán közlekedik. A troli korábbi találmány az autónál és az autóbusznál is, hiszen az első kísérleti járművet Németországban a Siemens már 1882-ben bemutatta, igaz, akkor még a felsővezetéken járó kis kocsiról – a trolley-ről – kapta az áramot. Magyarországon az óbudai járat előtt korábban már több helyen járt troli, az első 1904-ben Poprád és Ótátrafüred között, valamint több vidéki helyszínen. 

A budapesti szakaszt a korábbi 7-es busz (ez még nem az a hetes) vonalán 1933-ban építették ki, összesen 2,4 kilométer hosszan a Vörösvári út és az Óbudai Temető között. Az első kocsi 1933. december 16-án indult el. Az Est című újság így számolt be az eseményről december 17-én: 
„A [megnyitásra kiküldött – DCS] bizottság tagjai megelégedéssel tapasztalták, hogy a troleybuszok simán járnak, nem ráznak, az autóbuszoknál tapasztalt rángatás sincs meg, mert sebességváltója a trolleybuszoknak nincs. Mindenesetre hátrányos, hogy a felsővezeték miatt útvonalhoz van kötve, azonban az úttesten járó kocsikat könnyedén tudta kikerülni. A próbajárat eredményétől teszi függővé a Beszkárt vezetősége, hogy más útvonalra is bevezeti-e ezt az új közlekedési eszközt”.

Az egyik első óbudai trolibusz 1933 (Fotó: Fortepan) 

Összesen három kocsit rendeltek magyar gyáraktól, kettőt a Ganz – angol licensz alapján –, egyet a MÁVAG – svájci szerkezettel – szállított. A MÁVAG által gyártott kocsi középső ajtaja már távolról, azaz nem csak kézzel is nyitható volt, valamint fűtéssel is rendelkezett. A viszonylat kihasználtságát jól mutatja, hogy mind a három csak vasárnap és ünnepnap állt forgalomba, hétköznap csak egy vagy két kocsi járt, de így is 1935-től évi egymillió embert szállított. A menetidő 8 perc volt, és a viteldíj két kisszakasz-jegybe került. A trolik, hasonlóan a többi járműhöz, ekkor még az út bal oldalán közlekedtek, és amikor Budapesten is átálltak 1941-ben a jobb oldali közlekedésre, a kocsikat átszerelték.

A trolikat a közönség gyorsan megszerette. A Népszava 1933. december 31-i száma szerint „a trolleybusz sebessége is lényegesen nagyobb a villamosénál, s minthogy egyáltalában nem ráz, kényelmesebb is az autóbusznál és a villamosnál. Még egy előnye van, könnyen fölmegy a meredekebb helyekre, így a Várba Svábbegyre, János-hegyre is. Ha valamely útvonal nem válik be, könnyen áthelyezhető az útvonal máshova”. 

Látható, hogy az újság miért a budai hegyekbe felvezető járathálózatot vizionált. Gazdaságilag is megérte az üzemeltetés, mert ugyan a trolik drágábbak voltak az autóbuszoknál, azonban olcsóbban lehetett őket működtetni, igaz, a villamosnál valamivel drágábban, de nem volt szükség a vágányhálózat kiépítésére. A jó tapasztalatok nyomán tervezték, hogy Pesten és Budán további viszonylatokat alakítanak ki, de a háború közbeszólt. 

A járművek 1944. szeptember 21-ig közlekedtek, ezután a pálya Budapest ostromakor elpusztult. A troliközlekedés a háború után Pesten indult el ismét, 1949. december 21-én. Bár ott szovjet kocsikat használtak, a korábbi magyar kocsikat a vezetők képzésére, illetve 1950–53 között a forgalomban is használták, majd az 1960-as évek elején végleg elbontották.