„Péntek délelőtt a főváros Ó utca 24. szám alatti lakóházában épületomlás történt. A 31 lakásos társasházban – háromemeletnyi mélységben – hét lakás omlott össze. Lapzártáig egy ötven év körüli nő holttestét szabadították ki a tűzoltók a romok alól, de feltételezések szerint a tragédiának több áldozata is van. A tűzoltók és a polgári védelmi parancsnokság emberei nagy erőkkel dolgoznak a romok eltakarításán. Két sebesültet a mentők elszállítottak, állapotuk nem súlyos. Az épületomlás – csaknem bizonyosra vehetően – statikai okokra vezethető vissza. A ház egyébként már százéves” – írta másnap reggel, 1994. február 5-én a Népszabadság. Szerencsére a lapnak nem lett igaza, több halálos áldozat nem került elő, a cikkben is említett, a valóságban 43 éves nőn kívül.

A ház romjai a Népszabadság című napilap korabeli fotóján (1994)

Lantos Péter: A budapesti VI. kerületi Ó utca 24. problémái jogi és történeti szempontból (az Egri Nyári Egyetem előadásai, 1994)

Az egyik túlélő szemtanú, Krezinger György így mesélte el a Népszabadság riporterének a tragédiát: „A gyerek játszott, én tettem a dolgom. Egyszer csak minden előzmény nélkül megrázkódtak a falak, és hatalmas robajlás hallatszott. Kirohantam a körfolyosóra, de a porfelhőtől nem láttam semmit. Leszakadt a fal, üvöltötte két első emeleti lakó. A harmadik emeleti ismerősöm önkívületi állapotban volt: a födémmel együtt szakadt le a felesége. Úgy kellett lefogni, nehogy utána ugorjon. A bejárati ajtójától egy méterre a nagy semmi a földszintig le lehetett látni: gerendák, falak, törmelék. Azt kiabáltam, hogy mindenki öltözzön fel, zárja el a gázt, a villanyt és a hátsó lépcsőn menjünk kifelé. Szerencsére működött a telefon, azonnal hívtam a mentőket. Robbanást senki nem hallott, az omlást más okozhatta.” 

Az épület összeomlása több problémára is rávilágított. A ház igazi budapesti „vegyes saláta” volt. A korábbi „tanácsi” lakásokat 1992-ben privatizálták, és a 29 lakásból 22-t a bent lakók megvásároltak, a többi önkormányzatai tulajdonban maradt. A pincét még a privatizáció előtt egy szövetkezet bérelte, amelyet az egy albérlő cégnek adta ki, amely komoly átalakításokba kezdtett, anélkül, hogy az épület valódi állapotáról tudott volna. Igaz, a lakók sem voltak tisztában, hogy milyen is a megvásárolt lakásuk valódi állapota. 

A Népszabadság című napilap cikke három és fél évvel évvel készült az omlás után, és még ilyen állapotban volt a ház

Nagyon sokan attól tartottak, hogy nem egyedi eset lesz ebből az omlásból, hanem ez csak az első a rossz állapotú budapesti házak összeomlásában. A házakat sokszor úgy vásárolták meg, és vállaltak komoly anyagi terheket a bent lakók, hogy előtte lakástulajdonosi tapasztalatuk nem volt, és tartalékkal sem rendelkeztek arra az esetre, ha az épület komolyabb felújításra szorulna. (Még az ezredforduló után sem volt egyértelmű sok, korábban állami tulajdonú épület új tulajdonosának, hogy meddig terjed a felelősségük. Számos alkalommal akkor döbbentek rá például, hogy a társasházzá alakult egykori bérház közös gépészeti berendezéseinek javíttatása is az ő dolguk, amikor valami baj történt, és a korábbi tulajdonos, az önkormányzat nem, vagy csak szociális alapon adott támogatást.)

Az önkormányzatok szabadulni akartak a lakásoktól, a lakók pedig jóval a piaci ár alatt, kedvezményes fizetési feltételekkel válhattak tulajdonossá. Nem kevés épületről volt szó, hiszen csak az Ó utcai tragédiában érintett VI. kerületben 26 000 lakás volt található az 1990-es évek elején, amely gyakorlatilag mind tanácsi, majd önkormányzati tulajdon volt, és amelyből 1994-ig 10 ezret el is adtak. Sőt, ekkor a bérlakások háromnegyedét tervezték eladni. 

A leomlott ház helyére épült szálloda (Fotó: Kozics Júlia)

A Lakásbérlők Országos Egyesületének elnöke, Battha Pál ezért a Magyar Nemzet 1994. február 10-i számában az idő szorításában is vergődő bérlők jobb tájékoztatását kérte számon: „A bérlőknek határozottabban kellene fellépniük azért, hogy teljes körű információkat kapjanak. […] A korábbinál is liberálisabb fizetési feltételek mellett könnyű visszariasztani az ellentmondókat, hiszen az idő múlásával egyre kedvezőtlenebbek a vásárlási feltételek.”

A házomlás károsultjai kártérítést vagy – amennyiben még önkormányzati épületben laktak – másik lakást kaptak, a házat lezárták, és természetesen nyomozás indult. A vizsgálatok kiderítették, hogy bár az épület – hasonlóan a Belváros több hasonló korú, sokáig tanácsi tulajdonú épületéhez – rossz állapotban volt, de nem ez okozta a tragédiát, hanem emberi mulasztás. Az omlást egy, a pincében folyó építkezés okozta, amelynek során megbontottak egy statikailag fontos falat. (Sajnos nem ez volt az egyetlen ilyen okra visszavezethető épületomlás a fővárosban.)

Az ügyben végül jogerős bírósági ítélet született 5 évvel később, amelyben elítélték a ház műszaki ellenőrét és a közös képviselőt, de a bontást végzőket nem, mert egyszerűen nem tudhatták, mivel járhatnak a munkálatok. A közös képviselőnek és az ellenőrnek azt rótta fel a bíróság, hogy annak ellenére sem tettek semmit, hogy a lakók már napokkal korábban jelezték, hogy a lakásokban repedések jelentek meg. A romos épület maradványait 2003-ban bontották el, a helyén ma új épület áll.