2019. május 11. 13:04

Budapest az irodalmi művek hőseinek éppúgy otthont ad, mint a hús-vér embereknek. A kitalált szereplőknek éppúgy meghatározza életét a város, mint a miénket. Írásunkban a Budapesten játszódó XIX-XX. századi magyar novellákból, balladákból és elbeszélő költeményekből mazsolázunk.

Budapest utcáin száz meg száz sorsfordító esemény történt már. Ha az épületek mesélni tudnának, megszámlálhatatlanul sok baráti kézfogásról, búcsúról és egymásra találásról számolnának be. Ez érthető, hiszen az évtizedek, évszázadok alatt milliók fordultak már meg a városban. És mi a helyzet a kitalált figurákkal, az elképzelt szereplőkkel, akik csak az írók-olvasók fejében, illetve a papírlapon léteznek? Arany János, Vörösmarty Mihály, Kosztolányi Dezső vagy Csáth Gáza írásai sajátos nézőpontból láttatják velünk a várost.

Budapest, a kalandok városa

Egy félárva fiatal férfi, aki erejéről és jó szívéről híres, azért érkezik a fővárosba, hogy megvédje becsületét és jóvátegye az általa akaratlanul elkövetett gyilkosságot. Ki más lenne ez a figura, mint Toldi Miklós? Miután Arany János hősének menekülnie kell szülőfalujából, Nagyfaluból, több napi gyaloglás után éri el Budapest határát, Rákos mezejét. Alföldi legényként rácsodálkozik a budai hegyekre és a budai Várra, amelyeket most pillantott meg életében először. Milyennek látja a főváros épületeit?

„Pest város utcáin fényes holdvilág van,
Sok kémény fejérlik fenn a holdvilágban;
Barna zsindelytetők hunyászkodnak alább,
Megborítva mintegy a ház egész falát.
Azt hinné az ember: a padláson laknak,
Azért csinálták azt sokkal magasabbnak;
Most a házfalakat rakják emeletre,
Akkor a tető volt kétszer újra kezdve.”

Arany János nem bánik túl jól hősével: Miklós napokig csak az erdőkben, mezőkön növő gombákat eszi, ráadásul több éjszakát is egy Pest melletti temetőben, illetve a város egyik utcáján található padon tölt. Kárpótlásként a nehéz időkért Budapesten rámosolyog a szerencse. Miután megfékezi a város utcáin csatangoló bikát, hű szolgája is felbukkan, illetve édesanyjának köszönhetően Miklós pénzhez jut. Így már meg tud küzdeni a legyőzhetetlennek tűnő cseh vitézzel. Toldi a pesti oldalról, ellenfele a budai oldalról érkezik, hogy megvívjanak egymással a király színe előtt a Duna egyik szigetén. Miklós budapesti kalandja nem pusztán hőstettek sorozatát hozta, hanem bátorságának és alázatosságának hála, megvédte becsületét, vagyonhoz jutott és elismerésre tett szert.  

Rudolf von Alt festménye a pest-budai látképről 1844-ben 

A pesti alsó rakpart a Petőfi téri hajóállomásnál, balra a királyi palota, a távolban a Lánchíd látszik 1893-ban (Forrás: Fortepan)

A budavári palota napjainkban (Fotó: Putz Orsolya/pestbuda.hu)

A csalódás városa

Nemcsak hősök, hanem hősnők élete is Budapesten pecsételődött meg. Arannyal ellentétben Vörösmarty úgy döntött, hogy a szintén vidékről érkező, naiv, ártatlan és tiszta szívű hősnőjét csalódás várja a fővárosban. Szép Ilonkát egy titokzatos, idegen vadász hívja meg Budára, Mátyás udvarába, hogy látogassa meg. A lány reményekkel telve érkezik nagyapjával a nagyvárosba, amely ámulatba ejti őket:

„Föl Peterdi s bájos unokája
Látogatni mentenek Budát;
Minden lépten nő az agg csodája;
Mert sok újat meglepetve lát...
A leányka titkon édes óra
Jövetén vár szép találkozóra.”

De hamar csalódniuk kell, mert kiderül, hogy a vadász maga Mátyás volt. Becsapottan, lesújtva térnek vissza Vértes-beli eldugott kis házukba, anélkül, hogy felkeresnék a királyt a budai Várban.

A királyi palota Hunyadi udvara 1920-ban, a Mátyás király kút egyik mellékalakja Szép Ilonka (Forrás: Fortepan)

 Szép Ilonka is láthatta volna a ma is meglévő gótikus termet, ha meglátogatta volna Mátyás királyt a budavári királyi palotában (Forrás: Kulturális Örökség Napjai)

A gyilkos híd

Egy évvel azután, hogy a Margit hidat felavatták Arany János 1877-ben balladát írt róla. Az igencsak baljóslatú mű egyrészt azon a középkori hiedelmen alapul, hogy az újonnan épült hidakat az öngyilkosok avatják fel, másrészt nem kizárt, hogy megtörtént események is motiválhatták a mű létrejöttét. Az Arany János által is olvasott korabeli sajtó ugyanis rendszeresen számolt be öngyilkossági kísérletekről és tragédiákról. A Fővárosi Lapok például ezt írta 1877. július 8-án: „A Duna két hídjáról [a Lánchídról és a Margithídról] oly sűrűn ugrálnak a Dunába (pénteken délben is aláugrott egy 25 éves leány, akit azonban élve fogtak ki a matrózok), hogy valóban őrcsónakokat kellene éjjel-nappal ott tartani, a kétségbeesettek megmentésére. Erről régebben volt is már szó.”

A Margit híd a pesti rakpartról nézve, kilátással a Rózsadomb felé 1876-ban (Forrás: Fortepan, Budapest Főváros Levéltára Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.06.024)

A Margit híd a hídpillért díszítő szárnyas nőalakkal 1876-ban (Forrás: Fortepan)

Miért vetettek oly sokan véget életüknek, illetve miért választották a XIX. század végén a budapestiek az öngyilkosságnak ezt a formáját? Arany olvasata szerint a fővárosi élet megpróbáltatásai és kilátástalansága vitte rá erre az embereket. A balladában egymás után ugranak a Dunába az áldozatok, hogy megszabaduljanak a polgári létből fakadó problémáiktól.

Egy szerelmes pár, akik nem lehetnek egymáséi; egy hitelező, akiknek nem fizetnek az adósai; egy nyeremény nélküli lottózó; egy kiábrándult polgár, akinek csorbát szenvedett a becsülete; egy szegény, de tisztességes idős úr; egy úrinő, aki belefáradt az üres, csak szépítkezésből álló életbe; egy megcsalt vőlegény; majd reményvesztett emberek tömege, akiknek az indítékáról semmit sem tudunk. Hatvan perc leforgásán belül tucatnyi sorsot és végzetet ismerünk meg, majd óraütésre kiürül a Margit híd.

A Margit híd 2019-ben (Fotó: pestbuda.hu)

„Pest általában gyönyörű volt”

Esti Kornélnak – Kosztolányi Dezső alteregójának – köszönhetően bepillantást nyerhetünk a századforduló irodalmi életébe, valamint végigjárhatjuk az akkori Budapest utcáit és irodalmi kávéházait. Azt gondolnánk, hogy Esti ízig-vérik budapesti lélek, aki otthonosan mozog a városban és már gyerekkora óta összhangban él a pulzáló várossal. Esti azonban vidéki fiú, aki Sárszegen nőtt fél és érettségi után látogatott először a fővárosba. Bár utazásának végcélja Fiume volt, szívesen időzött Budapesten:

„Kezében Budapest székesfőváros térképével megtalálta a Dunát és a Gellérthegyet. A Duna nagy volt, a Gellérthegy magas volt. Mind a kettő gyönyörű volt. Pest általában gyönyörű volt.”

Látkép a Gellérthegyről 1910-ben (Forrás: Fortepan)

A Gellérthegy napjainkban (Fotó: pestbuda.hu)

A novelláskötet további szereplői is hasonló módon lelkesednek Budapestért, akik közül kiemelkedik Mogyorósi Pál figurája. Pali született budapesti fiú volt, aki rajongott a városért. Az egy hónapos hévízi nyaralása még le sem telt, már röpült vissza szülővárosába. „Hogy leszállt a vonatról, s fél kettőkor megpillantotta a Vérmezőt, a Gellérthegyet, szívét kimondhatatlanul édes öröm szorította össze.” Haza sem ment lepakolni és kicsomagolni, azon mód, ahogyan megérkezett, poggyászával a kezében, úti ruhában felment a budai várba, sétált egy nagyot, beült egy cukrászdába uzsonnázni, majd átsétált Pestre, ahol találkozott barátaival, köztük Estivel.

Az este jó részét valamelyik kávéházban töltötték, majd miután ezt megunták, nyakugba vették a várost. Csodálatos nyár éjszaka volt, a város lüktetett, ahogy kigyúltak a fények a Duna hídjain és a Svábhegyen. „Az akácfák az utcai gázlángok sugarait átszűrve az aszfaltra vetették fekete árnyékcsipkéiket, melyek szintén remegtek, rugalmasan kiterültek, összehúzódtak, mint a víztükör. Budapest egy tengeralatti város lett.”  Esti és barátai pedig nekivágtak az éjszakának.

A Vérmező napjainkban (Fotó: Putz Orsolya/pestbuda.hu)

Egy Kálvin téri nap

Mintha egy fényképet néznénk, olyan aprólékos részletességgel örökíti meg Csáth Géza a Kálvin tér minden egyes pontját A Kálvin téren című novellájában. Pontosabban olyan, mintha egy film peregne a szemünk előtt, ami hajnaltól késő estig rögzíti a téren történő eseményeket. Már kora reggel elfoglaljuk gondosan kiválasztott megfigyelőpontunkat egy közeli kávéházban, ahonnan az egész teret beláthatjuk.

Csáth folyamatosan instruál, hogy mikor, merre irányítsuk a tekintetünket: „Most a Baross utca felé kell nézni.” „Most már a boltokat is nyitogatják.” „A kávéház ablaka előtt most sietve egy szobalány suhan el.”

A Kálvin tér, háttérben a Nemzeti Múzeum 1882-ben (Forrás: Fortepan)

A Kálvin tér 1897-ben, a Danubius kút mögött a református templom (Forrás: Fortepan)

A Kálvin tér napjainkban (Fotó: Putz Orsolya/pestbuda.hu)

A téren, akárcsak napjainkban, a századfordulón is rengeteg ember megfordult, Csáth leírása alapján a napszaktól függően mindig mások és mások. Kora reggel még kihalt a tér, csak a kávéházakban, éttermekben dolgozók vannak talpon, illetve a villamossal arra utazók jelennek meg. Ahogy telik az idő, egyre jobban benépesedik a tér a munkába igyekvőktől és a téren dolgozóktól: rendőrök, patikárosok, munkások, gesztenyeárusok, varrólányok, egyetemisták, orvosok.

Szinte észrevétlenül folyik el az idő, és arra eszmélünk, hogy tizenkettőt üt a református templom órája. „Mire delet harangoznak, a Kálvin téren már hatalmas forgatagban gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes szekerek, s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja, s a vasutas piros zászlója egészen reményvesztetten integetnek...” Délután egy rövid időre minden elcsendesül, hogy késő délután annál nagyobb zsibongással teljen meg a tér.

Nyitókép: A főváros látképe 2019-ben (Fotó: Halász Csilla/pestbuda.hu)

vissza a teljes nézetre