A sorozat első részében olyan hírekből válogattunk, amelyek mindegyike január elején jelent meg az adott években. Mert a január hozott a fővárosnak háborút és békét, ínséget és luxust, építést és rombolást egyaránt.

A hős hajóskapitány és a hoppon maradt pereskedő

„Daczára, hogy még csak kezdetén vagyunk a télnek, az ujpesti kikötő már annyira megtelt gőz, vontató és egyéb hajókkal, malmokkal, talpakkal stb., hogy a kikötő már tökéletesen tömve van. Legjobban mutatja, hogy az ujpesti kikötő megnagyobbítása az égető kérdések közé tartozik” – írja a Hon 1870. január 1-jén, igazolván, hogy a dunai hajóforgalom bonyolítása minden korban fejtörést okozott a városatyáknak.

A Merkúr gőzös Zentánál (Forrás: hajoregiszter.hu; Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum)

S hogy a hajózás akkor is veszélyes üzem volt, azt egy rövid hír bizonyítja ugyanezen lapszámban. Az esemény tanúja a Mercur gőzösön utazott Pest felé, de Promontor (azaz Budafok) körül a „hatalmas hajó” majdnem felborított egy figyelmetlen csónakost. „Egy »Jézus segíts« szó kiáltása után már korholta csolnakja a hajónk oldalát” – így a beszámoló, mely már a csónak és utasa szörnyű sorsát vizionálta.

Ekkor azonban színre lépett a hős a gőzhajó kapitánya személyében, aki villámgyors intézkedésével megállította a kereket. „A bátor harczos, ki a csatában ellent öl, hőssé emeltetik. Mennyivel inkább érdemli meg azon férfiu a hősi czimet, ki a vész pillanatában, őrködö figyelme s lelki ébersége által egy emberéletet megment. Éljen a derék kapitány!” – zárja sorait a tudósító, s nem tudunk nem egyetérteni vele.

 

Gőzhajómenetrend-részlet (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1870. július 24.)

Míg a pesti oldalon a kikötőprobléma megoldása és Angyalföld tervezett parcellázása volt napirenden, addig Budán javában zajlik a Teleki-bérpalota átalakítása a honvéd vezérkar igényeinek megfelelően. „A munkálatokhoz kivántató 140,000 ftnyi költséget a m. k. kincstár fedezi.” 

Az egykori Teleki-bérpalota, később József főhercegi palota a Szent György téren, Erdélyi Mór fotográfiája, 1906 (Forrás: FSZEK Budapest- képarchívum)

De nem ez az építkezés volt akkoriban a budai polgárok kedvenc beszédtémája. Történt ugyanis, hogy „egy pesti lakos, kinek emellett az a jó tulajdonsága is megvan, hogy Budán házi úr” mindkét szomszédját beperelte, az egyiket azért, mert annak sütőkemencéje „nagy hőséget okoz neki”, a másikat azért, mert annak jégverme „hideget hajt az udvarára”.

A háziúr azonban pórul járt, panasza elutasíttatott, mert a három budai ház „egyetértésben él együtt 60 év óta”. Talán a pesti úrnak jobban kellett volna tanulmányoznia a budai viszonyokat, mielőtt pereskedésbe kezd.

A Vajdahunyad vára és a nemzeti áldozat

Huszonöt évvel később, 1895-ben sem volt mindenben egyetértés az akkorra már egyesült főváros lakosai között. És mi máson vitatkozhattak volna, ha nem az ezeréves kiállítás 1896 májusára tervezett megnyitásának elhalasztásáról. Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter az eredeti dátum mellett kardoskodva kijelentette, hogy „a kiállítás ügyében mindenütt és minden irányban meg van a kellő lendület”, ezért az elhalasztásra vonatkozó hírek alaptalanok.

Részlet az ezredévi kiállítás épülő történelmi csarnokából, Háry Gyula rajza. Megjelent a Vasárnapi Ujság 1895. január 6-i számában.

Ma már tudjuk: az idő a minisztert igazolta. Nehézségek azért itt is akadtak: a királyi családnak szánt külön épület, a királypavilon tervpályázatát két alkalommal is eredménytelenül zárták, így végül úgy döntöttek, elfogadják Alpár Ignácnak, a történelmi csarnok tervezőjének „leleményes indítványát”, hogy az uralkodói családot és kíséretüket a történelmi csarnok román részében helyezzék el.

A történelmi csarnoknak – azaz a később újra felépített Vajdahunyad várának – építéséről külön cikkben is beszámol a Pesti Hírlap január 3-i száma, részletesen ismertetvén az egyes épületrészek koncepcióját, építészeti megoldásait, és mindazon trükköket, amelyekkel a korban a régies hatás elérésére törekedtek.

Részlet az ezredévi kiállítás épülő történelmi csarnokából, Háry Gyula rajza (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1895.  január 6.)

„A fák jó szolgálatokat tesznek a különbözö stilben készitett épület részek kellő szétválasztása, illetve kapcsolása által és ezért a fákat mindenütt kimélték, kivéve ott, a hol az általuk elfoglalt hely falazat vagy épület emelése céljára kellett” – írja a lap, ismét bizonyítékát adva, hogy a várostörténetben bizony vannak ismétlődő dilemmák. 

A történelmi csarnok építési költségeiről – mindegy 450.000 forintnyi összegről – aggódva közli végül a tudósítás, hogy az nem tűnik túl elegendőnek, még akkor sem, ha a milleniumi ünnepségek után az egész épületet lebontják majd, „így az egész reá költött pénzösszeg nemzetünk ezredéves fönnállása emlékének hozott áldozatul tekintendő”. Bár sose kellett volna ennél nagyobb áldozatot hoznia a magyar nemzetnek!

Részlet az ezredévi kiállítás területéről, a Városligetről, háttérben az Iparcsarnokkal, Háry Gyula rajza (Forrás: Vasárnapi Ujsá,g 1895. január 6.)

A háború nyertesei

De ugorjunk előre ismét 25 évet az időben, és a boldog békeidőkből érkezzünk meg 1920 januárjába. Egy végletekig kivéreztetett, elszegényedett, elcsüggedt ország képe rajzolódik ki előttünk. A főváros szinte éhezik: a vidékről nem érkezik elég élelmiszer, a petróleum hiánycikk, a budapesti napilapok arról számolnak be, hogy drágul a cukor, és nem növekszik a jegyre adott liszt adagja sem.

Ékszer- és perzsaszőnyeg-felvásárlásról szóló apróhirdetések a Pesti Hírlap 1920. január 1. számában (Forrás: Pesti Hírlap/Arcanum)

Fejlesztésekről szó sincs, de még a helyi ügyek is háttérbe szorulnak az országos és nemzetközi események mögött. A hírek – Budapesten is – az erdélyi menekültek segélyezéséről vagy a hadifoglyok számára Szibériába eljuttatandó csomagok postázásának módjáról szólnak. Az új évet köszöntő írásokban egyetlen vágy fogalmazódik meg: legyen vége a háborúnak!

 „Bort, buzát, de különösen békét foglal ma magában minden józan kérés, mert ezek nélkül, pláne béke nélkül semmi nem vár ránk más, mint könyörtelen elpusztulás” – írja újévi köszöntőjében a Pesti Hírlap.

A Nemzeti Újság gyűjtésének kiosztása a vagonokban lakó menekültek között (Forrás: Képes Krónika, 1920.január 6./Arcanum)

A január 6-i számban az újság tudósítója az ékszerek karácsonyi forgalmáról tudakozódik a kereskedőknél: „A középosztály nem vett, csak a gazdagok és a parasztok. És még valakik: a kokottok. Hihetetlen, hogy mennyi pénzük van!” – számol be egyikük. Nos, a világháború sem érintett mindenkit egyformán.

Budapest ostrom alatt

A következő állomásunk ismét a háborúba visz, méghozzá a harcok kellős közepébe. 1945 januárjában járunk. Újság, amelyből ma szemle készülhetne, nem is nagyon jelenik meg ekkor: a főváros ostrom alatt áll. Január 1-je és 10-e között a szovjet csapatok előrenyomulása folytatódik, a németek egyre kétségbeesettebben védekeznek. Nem is találhatnánk jobb leírást a helyzetről, mint Pervomajszki ukrán költő sorait, akit a néhány hónappal később megjelenő Budapest folyóirat idéz, és aki a Vörös Hadsereg őrnagyaként érkezett a fővárosba:

„Budapesti csatában, a negyvenötös januárban,...
Hol a harc sosem állt, hol az ágyúdörej sose szűnt
Behatolt csapatunk Budapestre a ködben, a sárba

S hogy a hó leesett, a magyarra a tél beköszönt.”      

Ma már tudjuk: ez a tél – szimbolikus értelemben – bizony hosszúra sikeredett.

Budapest 1945 – Vértanúk tere a Nádor utcából nézve, szemben a Földművelésügyi Minisztérium épülete, középen a Nemzeti vértanúk emlékműve (Fotó: Fortepan)

Budapest 1945 – Budai Vár – Táncsics Mihály (Verbőczy) utca 1., a korábbi brit követség lerombolt épülete (Fotó: Fortepan/Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich/Agnes Hirschi/Carl Lutz felvétele)

Dunakorzó, tankakadályok a villamossíneken, háttérben a lerombolt Széchenyi Lánchíd (Fotó: Fortepan/Vörös Hadsereg)

A lerombolt Széchenyi Lánchíd megmaradt budai oldali kapuzata (Fotó: Fortepan/Glázer Attila)

A luxus hivalkodó betűi

1970-ben ezek a harcok már csak a múlt történelmi eseményeiként élnek az újságok lapjain, a Népszabadság január 1-jén megjelenő számának tudósítóját pedig nem az ínség, hanem a luxus foglalkoztatja:

„Huszonöt esztendeje zuhogtak a bombák, a belövések a Váci utcára is. Addig valóban ez az utca volt a város közepe. Délelőttönként itt shoppingoltak az úri dámák, tisztes polgárasszonyok és tiszteletben álló férjeik megvetett barátnői is. Azok járkáltak erre, akik azt keresték, miképpen költhetik el a pénzüket, amelyből fölösen akadt. […] Ma már nem suhannak egyenruhás sofőrökkel a legújabb fekete autócsodák a Váci utcában. Már csak azért sem, mert amikor az Erzsébet-híd újjáépítése után rendezték a környék forgalmát, a főkapitány nagyon bölcsen elrendelte, hogy a Váci utcának ezen a részén […] mindenfajta gépjárműforgalom tilos, ez a sétálók utcája legyen.”

Váci utca 8., Különleges Szövetek boltja (Fotó: Fortepan/Szabó Lóránt)

Nocsak, micsoda előremutató intézkedés, és pont annak az évtizednek a kezdetén dicsérik, amelynek uralkodó várostervezési szemlélete éppen nem a sétálók érdekeit védte! De azért ne lelkesedjünk annyira, egyet lapozunk, és mindjárt az oldal tetején öles betűk hirdetik: az Áfor fejlesztési programjában Budapesten 17 új üzemanyagtöltő állomást, a fővárost övező gyűrűben pedig további 23-at terveznek létesíteni 1975-ig.

Térjünk inkább vissza a Váci utcába, tudósítónkhoz: „Azért akad egy üzlet a Váci utcában, ami idegesít” – írja.  „Pedig vannak, akik erre a legbüszkébbek. A páros oldalon, úgy a középtájon hivalkodik a portálon az öt betű: „Clara”. A gyengébbek kedvéért ez Rotschild Klára nevét idézi. És hogy miért C -vel? Hát mert jönnek a külföldiek, s nekik a C dukál, némely belföldieknek pedig imponál. […] Megnéztem a kirakatot: lehet, hogy Párizsban ilyen ruhákba szeretném öltöztetni nő hozzátartozóimat, de hát én pesti ember vagyok” – önérzeteskedik. És ha tudná, hogy 2020-ban, ötven évvel később a Nemzeti Múzeum kiállítására váltanak jegyet ugyanezért az öt hivalkodó betűért a pesti polgárok!

Váci utca 12. Rotschild Klára divatszalonja, a Clara (Fotó: Fortepan/Szabó Lóránt)

A Váci utca, Párizsi utca sarka 1970-ben (Fotó: Fortepan/Szabó Lóránt)

A Váci utca, Piarista (Pesti Barnabás) utca sarka, Csók István Galéria (Fotó: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU_BFL_XV_19_c_11)

Sétálóövezet a Bartók Béla úton? 

„Megelégednék Budapesten a párizsi csillogás felével” – írja a Magyar Nemzet 1995. január 2-i számában Szendrei Lőrinc. „Ezzel talán azt is érzékeltetem, hogy az európai mércéhez mérve jó lenne mihamarabb elérni, hogy a munkánk, teljesítményünk értéke legalább a tőlünk nyugatra élők színvonalának a felét jelentse” – pontosít, és talán nem vitatkoznánk vele ma sem.

De nem ez az egyetlen párhuzam, amit a 25 éve megjelent lapok hasábjain találunk időutazásunk korábbi megállóival: Budapest és az ország 1995-ben ismét egy nagy évfordulóra készül, amit eredetileg szintén egy nagyszabású kiállítással tervezett volna megünnepelni:

„Nem nagyon látok a kormány részéről arra utaló jeleket, hogy valaki is komolyan venné, hogy 1996-ban Magyarország ünnepre készül. Az idő szalad, sokkal tempósabb, céltudatosabb lépésekre lenne szükség a Millecentenárium méltó megünneplésére” – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek az 1996-ra tervezett Expo biztosa, Barsiné Pataky Etelka, ekkor már az esemény budapesti rendezésének lemondását követően.

A világkiállítás területe 1994-ben (Forrás: Népszava, 1994. július 28./Arcanum)

A lap január 10-i száma külön oldalt szentel azoknak a dél-budai fejlesztéseknek, amelyeknek sorsa a világkiállítás elmaradása miatt bizonytalanná vált. A XI. kerület akkori polgármestere, Szegedi Ferenc a lapnak adott interjújában a lágymányosi híd közelgő átadása kapcsán aggodalmát fejezi ki, hogy a többletforgalom hogyan fogja érinteni a Szerémi út lakóit, illetve kifejti, hogy a főváros hálózatos közlekedési koncepciójának megvalósításához „ugyancsak szükséges lenne [..] az újabb déli híd, a Galvani híd megépítése”. 

A Lágymányosi (Rákóczi) híd építése (Forrás: Autó-Motor 1994. 4./Arcanum)

Talán még ennél is izgalmasabb ma, 25 évvel később a következő sorokat olvasni:

„– Az én jövőképem egyik legfontosabb alappillére, hogy megépüljön a délbudai metró, a másik pedig az, hogy megkezdődjön a Bartók Béla út felújítása, és ennek meghosszabbításaként jó minőségű út vezessen a Budaörsi úton túl a kerület nyugati felére. A Bartók Béla út belső szakasza – a Szent Gellért tértől a Kosztolányi Dezső térig – így belvárosi jellegűvé válhatna, megszűnhetne a buszforgalom, csak egy könnyű villamos maradna itt, mint, mondjuk, Graz néhány sétálóutcájában.
– Jól értem? Sétálóutca lehetne a Bartók Béla útból?
– Ezen a szakaszon igen. A hozzá kapcsolódó mellékutcákkal együtt csöndes gyalogosövezetté válhatna.
– Mikor valósulhatna meg mindez?
– Mondjuk, 6-8 év múlva.” 

A szkeptikusok talán a szájukat húzzák a fenti sorok olvasatán, a Bartók és környéke további humanizálásáért szurkolóknak viszont minden bizonnyal reményt keltő információ, hogy a fenti lapszámban a 4-es metró első szakaszának átadását 2000 körülre datálták. Tény: a metró sem akkor lett kész, amikorra 1995-ben tervezték, de végül megvalósult.

Nyitókép: A lerombolt Széchenyi Lánchíd megmaradt budai oldali kapuzata (Fotó: Fortepan)