Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés számos területen hozott változást. A politikában megjelentek a modern pártok előfutárai, a gazdaságban a beáramló külföldi tőkének köszönhetően megindult az iparosodás és ezzel együtt a fellendülés. A kiegyezést követő első miniszterelnök, idősebb gróf Andrássy Gyula volt, aki a magyar főváros sorsának alakulását is a szívén viselte.

Elég csak arra gondolni, hogy ő tárgyalt a külföldi befektetőkkel a városfejlesztés anyagi hátterének megteremtéséhez, illetve többek között az ő kezdeményezésére jött létre a Fővárosi Közmunkák Tanácsa is (a gróf a saját Döbrentei téri palotáját is lebontatta, hogy a helyén felépülhessen a Közmunkatanács székháza).

Idősebb gróf Andrássy Gyula, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök portréja

Ilyen előzmények ismeretében nem is csodálható, hogy az 1873-ban egyesült Budapest egyre modernebb arculatot öltött, népessége pedig gyors növekedésnek indult. Ámbár a növekvő lakosság „egészségügyi igényeit” nem tudták kielégíteni a XVIII. századból megmaradt kórházak: Budán a régi Szent János Kórház, Pesten pedig a Szent Rókus Kórház.

Ezek ugyanis csak nagyon kevés kórházi ággyal rendelkeztek, és inkább hasonlítottak elfekvőbarakkokra, mintsem modern egészségügyi létesítményekre. Így hát a kormányzat úgy döntött, hogy új, modern kórházak építésébe kezd. Az eredmény megsüvegelendő: alig két évtized alatt nagyot lépett előre a fővárosi egészségügy az újonnan felhúzott létesítményeknek köszönhetően.

A Szent Rókus-kápolna és a kórház az 1890-es években az akkori Kerepesi út (ma Rákóczi út) felől, a VIII. kerület, Gyulai Pál út 2. alatt, Klösz György felvétele (Fotó: Fortepan)

Még mielőtt sorra vennénk a korszakban épített (és még napjainkban is szolgáló) kórházakat, fontos tisztázni, hogy ezek az épületek miben hoztak minőségi változást a XVIII. században épültekhez képest. A XVIII. századi kórházak többségét a vissza-visszatérő pestisjárványok idején építették, így feladatuk is elsősorban a betegek elkülönítése volt a társadalom egészséges tagjaitól.

Az elkülönítést követően az ápolásra már kisebb hangsúly került. Jól mutatja az izoláció-központú gondolkodást a kórházak szerkezete is: egymásba nyíltak a hatalmas termek, amelyben olykor-olykor több száz beteg feküdt (egy ágyban gyakran többen is). A különböző betegségekben szenvedőket nem különítették el egymástól, így aki bekerült egy kórházba, az gyakran csak még betegebb lett. További gondot jelentett az is, hogy az ekkor épült kórházak általában a városok központjában voltak (gyakran a szennyvízzel szennyezett folyók mellett), így a levegő minősége is kifogásolható volt.

A régi Szent János Kórház Budán, a Margit körút és a Hattyú utca sarkán állt, Budapest ostromakor megsemmisült. A kép az 1890-es évek első felében készült (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)

A problémák orvoslására először az angol ápolónő, Florence Nightingale tett kísérletet. Ő ugyanis ott volt az 1853 és 1856 között zajló krími háborúban is, ahol a megsérült katonákat ápolta. Ekkor vette észre, hogy a sérültek ellátására felállított ideglenes barakkoknak köszönhetően a katonák nem fertőzik meg egymást. Florence Nightingale a tapasztalatait publikálta. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy először az Amerikai Egyesült Államokban, majd Európa-szerte elkezdtek a barakkok mintájára pavilonkórházakat építeni.

Budapest vezetése 1876-ban írta ki a tervpályázatot a főváros első modern közkórházára. A pályázatot Hauszmann Alajos építész, műegyetemi tanár nyerte meg, aki a tervek elkészítését megelőzően jelentős, sokrétű és aprólékos kutatást tartott: egy orvossal, dr. Gebhardt Lajossal bejárták a modern külföldi kórházakat, tanulmányozták őket, illetve összegyűjtötték a múlt századbeli kórházak hátrányait (amiket el kell kerülni).

Hauszmann Alajos a tervezés megkezdése előtt modern külföldi kórházakat keresett fel, köztük Berlinben a Friedrichshain városi kórházat

Hauszmann olyan részleteikbe is belemerült a tanulmányában, hogy milyen szerepe van az egyes pavilonok fűtési rendszerének, miként kell fertőtleníteni, illetve hogyan kell takarítani a bútorokat. Továbbá azt is leírja, hogy a kórház számára kijelölt telek az Üllői út mentén milyen jó adottságokkal rendelkezik: közel van a város centrumához, mégis elég távol a fertőzés szempontjából, a talaj nem szennyezett, illetve remek a levegő minősége a közeli Orczy-parknak és az erdőnek köszönhetően.

Az építész arra is odafigyelt, hogy az egyes pavilonok ne legyenek túl közel, de túl messze sem egymástól, illetve hogy az egész kórház egy parkban legyen (ezzel tovább javítva a levegő minőségét). Mégis az 1878 és 1880 között felépült új kórház legimpozánsabb és egyben legjelentősebb eleme a főbejárata lett. A neoreneszánsz épületet egyedivé teszik a vörös és sárga dísztéglák, illetve a kapu feletti szoborkompozíció. A Nagyvárad tér 1. szám alatt felépült új kórház neve Szent István Kórház lett.

A Szent István Kórház (IX. kerület, Nagyvárad tér 1.)  az 1890-es évek második felében, Klösz György felvétele (Fotó: Fortepan)

Önkéntes ápolónők a Szent István Kórház udvarán 1914-ben (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)

Szintén Hauszmann Alajoshoz nevéhez köthető egy másik budapesti kórház is. Ennek a közvetett előzményei egészen a XIX. század közepéig nyúlnak vissza. Ugyanis 1859-ben zajlott le a solferinói ütközet az osztrák és a szárd–piemonti–francia seregek között, amelyeknek célja Lombardia megszerzése volt, hogy közelebb jussanak az egységes Olaszország megteremtéséhez.

A csata olyan hírhedten véres volt, hogy bejárta a korabeli sajtót. Egy svájci üzletember, Henri Dunant a saját szemével győződhetett meg a háború könyörtelenségéről. Ennek hatására alapította meg 1863-ban a Vöröskeresztet, amelynek a célja a sérültek ellátása lett. A nemzetközi mozgalom nagy népszerűségnek és támogatásnak örvendett. Mégis igencsak „későn” honosodott meg hazánkban a szervezet. 1878-ban, Bosznia megszállásának évében alakult meg egy hasonló célokat valló egyesület, a Központi Segélyező Nőegylet Ferenc József király és Erzsébet királyné fővédnökségével.

Később, 1881-ben alakult át ez a szervezet a Magyar Szent Korona Országai Vörös-Kereszt Egyletévé, amely kiemelt feladatának tekintette a hazai nővér- és ápolóképzést. A képzéssel kapcsolatban azt vallották, hogy az elméleti tudás mellett szükséges tapasztalatokat is szerezni. Így vetődött fel ama terv, hogy felépítenek egy új fővárosi kórházat, ahol a leendő ápolónők megszerezhetik a kellő gyakorlati tudást.

Az Erzsébet Kórház (mai címe XII. kerület, Győri út 1719.) 1939-ben (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)

Mivel Hauszmann Alajos a Szent István Kórházzal nagyszerű munkát végzett, a hazai Vöröskereszt őt kérte fel a kórházuk terveinek elkészítésére. Hauszmann ezúttal sem vette félvállról a megbízatást: noha egy, a Ludovika mögötti telekre kellett volna terveznie a kórházat, annak a talaját nem találta elég jónak, így végül egy budai üres telekre tervezte meg a Vöröskereszt-Egylet új kórházát.

Az 1882 és 1884 között felépült egészségügyi intézmény (a fővédnökséget még mindig viselő királyné előtt tisztelegve) az Erzsébet Kórház nevet kapta. Szerkezetében követte a Szent István Kórházat, vagyis pavilonkórház volt, a pavilonok között pedig parkot alakítottak ki. A Győri út 17–19. szám alatti új kórház nagyon korszerűnek számított: a sebészeti kórtermek 8 ággyal rendelkeztek, minden kórtermet radiátorokkal fűtöttek, és minden teremhez tartozott egy fürdőszoba is.

Részlet a kórház parkjából 1911-ben (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)

Hiába fejlődtek rohamosan a higiénés viszonyok a XIX. század második felében, még az 1890-es években is vissza-visszatérő problémát jelentettek az olyan betegségek és járványok, amelyek mára már szerencsére eltűntek. Ilyen volt a himlő, a kolera vagy a tífusz. Súlyosbította a problémát, hogy a megfertőződött emberek inkább választották az otthonuk kényelmét és a házi ápolást, mint a zsúfolt, kényelmetlen, fából készült, ideiglenes barakkokat.Ezzel nőtt a személyes környezetük megfertőzésének az esélye.

Így a kormányzat úgy döntött, hogy felépít egy modern, állandó járványkórházat. A telek az Üllői út, Haller utca mellett feküdt. A választásnál figyelembe vették, hogy a telek az akkori városhatár közelében volt (tehát gyéren lakott volt a környék), ugyanakkor könnyen megközelíthető volt tömegközlekedéssel is. A tervek elkészítésével Kauser Józsefet bízták meg, aki a már jól bevált pavilonrendszer alapján tervezte meg a kórházat.

Az építkezés 1892-ben vette kezdetét, és az elkészült épületkomplexumot 1894 novemberében adták át. A nyolc pavilont fedett folyosó kötötte össze egymással, és minden épület két 16 ágyas kórteremmel rendelkezett. A mai Albert Flórián út 5. szám alatt felépült Szent László Kórház eleinte 108 beteget tudott fogadni, illetve 16 hely volt fenntartva a tehetősebb páciensek részére. Mivel a kórház rendeltetése a járványok megfékezése, illetve a fertőzöttek ápolása volt, nagyon szigorú előírásokat alkalmaztak, illetve rendkívül komolyan vették a fertőtlenítést.

A Szent László Kórház egyik pavilonja (ma IX. kerület, Albert Flórián út 5.) 1894 után, Klösz György felvétele (Fotó: Fortepan)

A Szent László Kórházban lakásokat és hálótermeket alakítottak ki az ott dolgozó orvosok, ápolónők és apácák részére, illetve tiltották az orvosoknak és az ápolónőknek a házasságkötést (természetesen az apácáknak eleve tiltva volt, mivel szüzességi fogadalmat tettek). Ezzel az volt a cél, hogy ne tudják kivinni a kórházból a fertőzést. Magát az épületkomplexumot egy háromméteres fal vette körül.

A szennyes ruhaneműket nemcsak kimosták, hanem fertőtlenítették is, valamint a szennyvizet is csak egy előszűrést követően lehetett belevezetni a városi csatornarendszerbe. Sajnos a kórház igen hamar zsúfolt lett, mivel túl sok volt a beteg. Így a főváros úgy döntött 1898-ban, hogy a Szent László Kórház mellé felépít egy újat. Az új intézmény a Szent Gellért Kórház nevet kapta, és 1917-ben egyesítették a Szent Lászlóval.

A kórház egyik kórterme (Fotó: Ország-Világ, 1894. október 28.)

Az 1873-as városegyesítés nem csak a pesti oldalra volt jelentős hatással. Buda lakossága is gyors növekedésnek indult, amelynek az igényeit már nem tudta kielégíteni a Margit körút és Hattyú utca torkolatánál álló régi Szent János Kórház. Noha próbáltak megfelelni a társadalmi igényeknek: az 1848–1849-es szabadságharc óta volt műtője, illetve 1873 után az ágyak száma 100-ról 234-re emelkedett, illetve már külön igazgatója is volt az intézménynek. De ez nem volt elég, valamint nem is illett egy kiépülőben lévő világvároshoz.

Ezért 1887-ben a Fővárosi Közgyűlés határozatot fogadott el egy új, 300 ágyas kórház építésről, amely a későbbiekben az Új Szent János Kórház nevet fogja kapni. Az építkezés megkezdését hosszas vita előzte meg, mivel nem tudtak dűlőre jutni a kórház helyét illetően. A választás végül a Diósárok dűlőre esett. Itt korábban szőlőültetvény volt, ám azt kipusztította a filoxériajárvány.

Az Új Szent János Kórház a Diós árok 13. alatt, 1905-ben (Fotó: Fortepan)

Továbbá elfogadták Darányi Ignác földművelésügyi miniszternek azt a javaslatát is, amely szerint az új, Diós árok 1. alatt felépítendő kórháznak követnie kell a már jól bevált pavilonelrendezést. Az elkészült Új Szent János Kórházat, amely 420 ággyal rendelkezett, ünnepélyes keretek között 1898-ban adták át. A régi Szent János Kórház épületében szegényház működött tovább egészen a II. világháború végéig.

Az új kórház eleinte öt osztállyal kezdte meg a működését: sebészet, belbeteg, gyermekbeteg, bőr-, illetve bujakóros betegek osztálya. A későbbiekben létrehozták a szembetegosztályt, a szülő- és nőbetegosztályt, valamint a gyermekragály- és egy vegyes osztályt is. 1903-ban egy gazdag üzletember, Wodiáner Albert vagyona egy részét a kórházra hagyta, hogy a pénzből felépítsenek egy új pavilont a lábadozó betegek részére. A fejlődés tovább folytatódott a következő évtizedben is: 1910-ben röntgenlaboratóriumot, 1917-ben központi laboratóriumot, 1918-ban pedig az ország első ortopéd sebészeti osztályát állították fel.

A kórház udvarán 1938-ban (Fotó: Fortepan/Párdányi Miklós)

Nem szabad elfeledkeznünk Óbudáról sem! Egy 1889. évi határozat mondta ki, hogy az akkor már 33 ezer lakosú Óbuda, illetve a környező pilisi térség lakosai számára egy állandó közkórházat kell felépíteni. A választás egy 2803 négyszögöl nagyságú telekre esett a Bécsi út mentén, és az építésre 240 000 forintot szántak. A Bécsi út 132. alatt felépítendő épületek terveit a fővárosi főmérnöki hivatal készítette el.

Ezek szerint a leendő kórház homlokzatának és kapujának a Bécsi útra kellett néznie. A helyiek is kivették a részüket az építési költségekből: a kiadások jelentős részét a téglajegyekből befolyt összeggel fedezték. Végül az elkészült Szent Margit Kórházat 1897. október 31-án avatták fel (az év elején pedig a Kisfaludy Színházat adták át, ami egészen a II. világháborúig szolgálta az óbudaiakat).

A Szent Margit Kórház (III. kerület, Bécsi út 132.) egy múlt század eleji képeslapon (Fotó: szentmargitkorhaz.hu)

Az új közkórházban 12-14 ágyas kórtermeket, illetve két különszobát alakítottak ki. Továbbá egy műtőterem, orvosi szobák (amelyekben aludtak), orvosi ebédlő, hivatali helyiségek és egy könyvtár is volt a Szent Margit Kórházban. A 100 ágyas kórház betegeit eleinte 4 orvos és 10 vincés nővér (apáca) látta el. Ám hamar kiderült, hogy a száz ágy nem elég. Ennek ellenére a kórház és a dolgozói sikeresen vették az időközben felmerülő kihívásokat és problémákat.

A Semmelweis Egyetem is számos egészségügyi intézményt működtet a fővárosban, amelyek részt vesznek a budapestiek betegellátásában, gondoljunk csak az Üllői út mentén elhelyezkedő két hatalmas klinikai tömbre. Ezeket az épületeket is a kiegyezés után kezdték megtervezni, s egészen 1910-ig tartott a kórházfejlesztés híres magyar építészek közreműködésével. Ezekkel a többségükben műemléki védelem alatt álló épületekkel, helyszínekkel egy későbbi írásunkban foglalkozunk majd.

Nyitókép: A Hauszmann Alajos által tervezett Erzsébet Kórház (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)