A XIX. század végén és a XX. század elején Magyarországon hihetetlen mértékű folyószabályozási és árvízmentesítési munka folyt, összesen kétmillió hektár területet védtek meg az árvizektől. Budapest árvízvédelme is ekkor épült ki, s ez nemcsak a rakpartok felépítését jelentette, hanem egy sor más intézkedést is. 

Ezek közé tartozott, hogy a Dunát leszűkítették nemcsak feltöltésekkel, hanem úgy is, hogy a Csepel-sziget körüli egyik ágat egyszerűen leválasztották a főmederről. Ezt előbb egy, a folyót teljesen elzáró gáttal oldották meg, ami a mai Gubacsi híd helyén volt, ám ez több problémát is okozott, a soroksári ág hajózhatatlanná vált, elmocsarasodott, és így a fertőzések melegágya lett. 

Kvassay Jenő (Buda, 1850 – Budapest, 1919) (Fotó: Udránszky József/A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye. 1919. 23–28. szám) 

A XIX. század utolsó két évtizedében azonban a hazai vízügyet egy olyan ember vette kézbe, aki távlatokban és országos méretekben látta át a feladatokat, ő volt Kvassay Jenő. Az ő vezetésével alakították át, tették ismét élővé a Soroksári-Dunát, mégpedig úgy, hogy a régi töltést elbontották, és 1910-ben egy új zsilip építését kezdték meg a Csepel-sziget északi csúcsán. 

Az új zsilip lehetővé tette, hogy a soroksári ág újra élő és hajózható legyen. Kvassay javaslatára itt nemcsak zsilip épült, hanem – néhány évtizeddel később – egy mini vízerőmű is, amely azt használta ki, hogy a soroksári ág vízszintje alacsonyabb, mint az Öreg-Dunáé.

A Kvassay-zsilip, a Kvassay híd és a Kvassay út légi felvételen (Fotó: Fortepan/Magyar Honvéd Légierő, 1944)  

Kvassay Jenő a Műegyetem elvégzése után külföldön képezte tovább magát, majd itthon 1878-ban 28 éves korában megbízást kapott az általa javasolt mezőgazdasági vízügyi szolgálat, a Kultúrmérnöki Intézmény megszervezésére, illetve ennek vezetésére. 1889-től a vízügyi igazgatás egységes irányításának szerveként létrehozott Országos Vízépítészeti és Talajjavítási Hivatal, illetve 1899-től ennek jogutódja, az Országos Vízépítési Igazgatóság vezetője volt. 

Kvassay figyelme a XX. század hajnalán a hazai vízi utak fejlesztése felé fordult. Jelentős műszaki és diplomáciai lépéseket tett annak érdekében, hogy a nemzetközi dunai vízi út központja Budapest legyen, ehhez új téli és állandó kikötő létesítését javasolta – ez lett a későbbi Csepeli Szabadkikötő –, és tett is ezek megvalósításáért. Már 1916-ban javasolta a Duna-tengerhajózás megindítását. 

Kvassayt a Magyar Tudományos Akadémia jelentése így jellemezte, midőn 1918-ban kitüntették a Wahrmann-jutalommal:

„Kvassay Jenő az ország egyik legkiválóbb szakembere. Nagy irodalmi tevékenységét az Akadémia már két ízben a legnagyobb jutalmakkal tüntette ki. A nagy kultúrmérnöki szervezet az ő tanácsára és közreműködésével jött létre és az ő vezetése alatt nagy sikerrel dolgozik. Az 1885. évi vízjogi törvény tervezetét ő készítette. Egész életében hazánk anyagi jólétének emelésén nagy buzgalommal és lelkesedéssel működik, és fáradozásának jutalmát nem külsőségekben keresi, hanem működésének eredményeiben találja." 

Egyik legnagyobb tervezete, ha elkészült volna, alapjaiban változtatta volna meg Budapest arculatát. Az 1912-ben megjelent dolgozatában Kvassay egy Pestet körülölelő hajózható csatorna tervét dolgozta ki, de e csatorna jóval messzebb húzódott volna a városközponttól, mint az 1860-as években népszerű Reitter-féle tervé.

Kvassay elképzelése szerint valójában két csatorna épült volna. Az egyik, a soroksári Duna-ágból, a Gubacsi híd környékéről kiinduló Budapest–Szolnoki, azaz egy Duna–Tisza hajózható csatorna lett volna, amelybe a mai Pestszentlőrinc környékén csatlakozott volna a másik, a várost megkerülő ág, amely a Margit-sziget fölött indult volna ki a Dunából, és nagyjából a Rákos-patakot követte volna délkeleti irányba. 

A budapesti körcsatorna hossza a 17,5 kilométer lett volna, a Duna–Tisza-csatornának a találkozási pontig vezető része 11 kilométer, vagyis összesen 28,5 kilométer. A vízi út emelkedése a Soroksári-Dunától a két ág találkozásáig, ami tulajdonképp a Rákos-patak vízválasztója, 34 métert tett volna ki, ezt úgy kűzdötték volna le, hogy a Rákos-patak völgyében négy, a Soroksári-Duna-ágtól Kőbányáig öt, vagyis összesen kilenc zsilip épült volna fel.

Kvassay az építkezés költségeit összesen 30 millió koronára tette, amelyben nem voltak benne a kisajátítandó telkek kívánta összegek. Ennek ellenére úgy számolt, hogy a beruházás megtérült volna, csak a kisajátítandó telkek árának emelkedéséből, a várható gazdasági hasznot nem is számolva. 

A Kvassy Jenő javasolta csatorna nyomvonala. A keleti ág nagyjából a mai Rákospatak út – Keresztúri út – Maglódi út vonalát követte volna, míg a déli a Határ út – Ferihegyi gyorsforgalmi útét (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1912. évi 45. szám)

A terv megvalósítását a háború megakadályozta. A háború után a súlyos betegséggel küzdő Kvassay is visszavonult, és pár hónappal később, 1919 júniusában elhunyt. 

A Kvassay-zsilip 1927-ben (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény). Akár 1000 tonnás hajók is áthaladhadtak rajta

A halála után, már 1920-ban emlékbizottság alakult, amely azt kérte a földművelésügyi minisztertől, hogy valamely jelentős vízépítési műtárgyat nevezzék el Kvassay Jenőről. A miniszter döntése az ekkor épülő soroksári zsilipre esett. Valamivel később a Közmunkatanács fogadta el az emlékbizottság javaslatát, hogy a Csepelre vezető út is Kvassay nevét viselje, ahogy az ennek az útnak a vonalában 1927-ben elkészült hidat is Kvassay Jenőről nevezték el. 

Nyitókép: A Kvassay híd 1950-ben (Fotó: Fortepan/Uvaterv)