A Kálvária tulajdonképpen a Golgota, azaz a Koponyák hegye nevének fordítása (a latin calva koponya jelentésű szóból). Ez, mint ahogy azt a húsvéti történetből sokan tudhatják, a kivégzések helye volt, és így Jézus kereszthalálának a helyszíne is. Amikor azonban mint egy város széli helyet emlegetjük, természetesen nem a jeruzsálemi helyszínre gondolunk. Hanem mire is? Lényegében e helyszín valamilyen „közelebbre hozott” mására.

A keresztények évszázadokig zarándokoltak Jeruzsálembe – egészen addig, míg a területet el nem érte az iszlám hódítás. Bár a keresztes hadjáratok során a cél az volt, hogy a visszahódított szent városba újra mehessenek a kegyes zarándokok, valójában ez mind kevésbé volt lehetséges. Idővel tehát más lehetőséget kerestek a hívek, hogy mégis jobban átélhető legyen a jézusi szenvedés útja és a feltámadás helyszíne. Így keletkeztek a kálváriák, amelyek tulajdonképpen jelképes helyszínek, hasonló elemekkel, mint az „eredeti”: rendszerint hegyen vannak, stációik jelzik az út állomásait, és természetesen ott áll a három kereszt is. Sőt, idővel még a bibliai szereplők közül is sokakat ábrázoltak. 

Pest: kálvária, hegy nélkül

A kálváriák építését az ellenreformáció idején kezdték el szélesebb körben, a XVII–XVIII. században pedig a szerzetesrendek is szorgalmazták építésüket. A pesti hívek körében is felmerült az 1700-as évek elején, hogy szükséges volna ilyet építeni. Sokan közülük ismerhettek már szép hazai példákat az efféle építményekre, főleg a németek lakta felvidéki városokból (Nagyszombat, Pozsony, Besztercebánya). Példaként lebeghetett előttük a jezsuiták 1699-ben emelt budai kálváriája is. 

Pest látképe Alt Rudolf metszetén 1860-ban: a városszélen induló fasor a kálváriához vezethetett (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Selmecbánya látképe Csontváry festményén: az itteni híres kálvária (a város mögötti magaslaton) éppen a józsefvárosival egy időben készült (Forrás: Wikipédia)

Igaz, a budaiaknak könnyű dolga volt: ott voltak hegyek-dombok bőséggel. Pest mellett viszont nem nagyon volt olyan, amelyre a kálvária kerülhetett volna. Mégis emeltek, egy kisebb magaslaton az 1700-as évek első évtizedeiben. A pesti plébániatemplom 1732-ben történt egyházlátogatásáról készült jegyzőkönyvben említést is tesznek róla, kérve, hogy a spontán kialakult kegyességi helyet az egyház szentesítse. Valószínűleg egyszerű, szerényen kialakított építmény lehetett, három kereszttel, állíttatójáról is csak annyit lehet tudni, hogy egy „bizonyos özvegy”. Mellette egy kisebb kápolna kapott helyet.

Hol állhatott ez a kálvária? Biztosat nem tudhatunk, de feltételezhetjük, hogy ott, ahol a későbbi is, vagyis a mai Kálvária téren. Hegynek ez sem hegy, még dombnak se nevezhető, inkább egy kis magaslat a pesti síkon, Józsefváros területén. (De annyira azért kiemelkedik, hogy például a nagy 1838-as árvízkor ez a tér nem került víz alá.)

Természetesen akkoriban a város még bőven nem ért idáig, a kálvária a településen kívül állt. Környezete homokos pusztaság lehetett (kelet felé főleg), illetve a város környéki kis szántóföldek, majorságok, gyümölcsöskertek feküdtek itt. Picit távolabb esett Pesttől, de azért jól megközelíthető volt, hisz itt vezetett el a Kőbányára vezető út (nagyjából a mai Baross utca, Kőbányain út nyomvonala).  

A bűnbánó özvegy adománya

De az a figyelemre méltó barokk építmény, amit ma józsefvárosi kálváriaként ismerhetünk, nem az, amiről eddig szóltunk. Ez az 1700-as évek közepén készült, az előbbi helyén. Létrehozása – némiképp meglepő módon – egy gyilkossághoz köthető. A történet Wistner (vagy Vizner) Anna Mária nevű hölgyhöz kötődik, aki Wachinger Lőrinc, az 1702-ben pesti polgárjogot kapott fuvaros felesége volt. Megözvegyülve hozzáment 1724-ben Schwartz János György vendéglőshöz. Jó partinak számíthatott, hisz jelentős hozománnyal érkezett a házasságba: elsősorban 900 forinttal, amelyet egy másik özvegy, Weiss Anna hagyott rá tízévi haszonélvezetre. Utóbbi kifejezett kérése volt, hogy az összeg felét kegyes célokra kell felhasználni: történetesen egy kálvária létesítésére Pesten. De Wistner Annának a budai Farkas-völgyben is feküdt szőlője, és egyébként is vallásos érzületű nő hírében állt.

A Józsefvárosi kálvária részlete: finoman kidolgozott részletek (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Pompás barokk műalkotás (Forrás: Wälder Gyula: Az epreskerti kálvária felmérési rajza, 1922. Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, Tervtár)

Ennek persze némiképp ellentmond a történet folytatása: hogy történt, hogy nem, de ez az Anna Mária bizony egy házastársi civakodás hevében megölte férjét! Hirtelen felindulásból, de gyilkos lett. Büntetésül életfogytiglani börtönre ítélték, amelyet, valószínűleg tekintettel mégiscsak kegyes voltára, a pálosok kolostorában tölthetett le.

Az eset után az eredeti kálváriaépítési terveket megfejelve még pompázatosabb alkotás elkészíttetésére szánta el magát, valószínűleg vezeklésül is. 1739-es végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a különféle adományozások után fennmaradó vagyonát a kálvária létesítésére költsék, az összeget és kezelésének gondját a pesti plébániatemplomra bízta a városi tanács ellenőrzése alatt.

Így készült el 1744–49 közt az az építmény, amelynek alkotójáról egyelőre csak találgatások vannak. Kivételes alkotás, kiemelkedő mind építészeti szempontból, mind a részletek megformálását tekintve. Nem véletlenül került utóbb, már a XIX. század végén Stróbl Alajos kezdeményezésére az Epreskertbe: szobrászok nemzedékei csodálták meg faragásait, nemes arányait, méltóságteli összhatását, lebegő könnyedségét.

A város és kálváriája

Az 1750-es évektől már bizonyosan rendszeresen látogatták a pesti katolikus polgárok: magyarok, németek, szlovákok. Nagypénteken több körmenet is jött ki ide, a hívek nemzetiségéhez igazodva. A kálvária mellé egy remete is telepedett (ez afféle „tartozéka” a hasonló helyeknek), név szerint Keresztúry József, alias Joachim, aki egyúttal az épület gondnoka, karbantartója, üzemeltetője is lehetett. Később Weinreich Fülöp vette át tőle ezt a szerepet.

A kálvária, még eredeti helyén, a Vasárnapi Ujság képén (1893): eleven élet vette körül

A kálvária ódon építményét megtépázta a történelem, a világháborúban is súlyos károkat szenvedett (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

„Nekik minden böjti vasárnap van egy bucsújok a’ kálvárián, ’s mily népes, mily szép búcsú ez!” – olvashatjuk a Honművész 1834-es lapjain a pestiekről. „Már mindjárt ebéd után kezdődik a’ menet (Zug), ’s mint valamely a’ napnak gyönyörű sugaraiban csillogó óriási kigyó huzódik el a’ »Statio« utca hosszában. Ha ezen utca nem szép is, kövezete szúrós, házai rendetlenek: még is mily széppé lesz ez minden vasárnap! Mint valamely varázs-erőtől illetve egyszerre ezer meg ezer képeket ad. Asszonyok és leányok, szegények és gazdagok, polgáriak és katonák, a’ legkülönneműbb vegyületben ’s tarkaságban omolnak együve, vígan és élénken, mint csak kívánni lehet: ’s ezekkel igen ellentiesen két-két oldalról a’ házak régi falain egy-egy statio-kép tekint-le szent tiszteletre és hódolatra emlékeztetve.”

A kálvária rendkívül népszerű volt a hívek körében, sokan tettek adományokat is a kálváriaalap javára, és maga a pesti városi tanács is hozzájárult az építmény fenntartásához, szépítéséhez. A kálvária szoborokkal, díszes vasrácsozattal is kiegészült. Rövidebb hanyatlását csak II. József 1786-as rendelete hozta, amikor bezárták a hozzá tartozó kápolnát. Felszerelését és alapítványi vagyonát ekkor a vallásalapba utalták, a hozzá tartozó remetelakot pedig a város használatába adták – az pedig hamarosan kiadta egy marhakereskedőnek albérletbe. 

Persze a gyakorlat nem változott meg egyik évről a másikra, így a kápolnát a nagy ünnepeken mégis kinyitották: ezt kívánták az összegyűlt hívek. De a kápolnában sem szertartásokat nem mutattak be, sem könyvtartó szekrények vagy könyvek nem maradtak fenn: holott egy évtizeddel korábban szép és bőséges berendezése volt. 1795-ben a Helytartótanács úgy döntött, hogy kálvária elvett vagyonát csoportosítsák át a vallásalapból a józsefvárosi plébániatemplom építésére. Szükség volt erre nagyon, hisz a lakosságszám ugrásszerűen emelkedett, és a korábbi plébániák már nagyon túlterheltek voltak. 

A kor szava: tündöklés és hanyatlás

A kápolna időszakos bezárása ellenére tehát a józsefvárosi kálvária továbbra is a város, a környék egyik nevezetessége maradt, és tulajdonképpen végig a XIX. században szolgálta a híveket. Az ide vezető utat – a mai Baross utcát – sokáig Stáció utcának is hívták, valószínűleg azért, mert az út két oldalán, egyes házak falánál keresztény szenteket ábrázoló szobrok álltak. De a kálvária építmény köré is emeltek „igazi” stációkat, így téve teljesebbé a nagypénteki körmenetet. 

1852-ben a Hölgyfutár még így ír róla: „A józsefvárosi kálvária hegyre vezető utcák virágvasárnap óta igen élénkek. A szent hegyre siető nép csak úgy pezseg rajta.” Két év múlva a Religio pedig így számol be a helyről: „Van Pestnek Kálvária-hegye is a Józsefkülvárosban; ezt a pesti hívők ájtatossága emelé, s adományaival fenntartja; mely ha nem is felel meg a főváros igényeinek, mindamellett egész böjtön át számos ájtatoskodóktól buzgón látogattatik, kivált vasár- és ünnepnapokon. Csütörtökönkint a szent beszéd után esti négy óra tájban józsefvárosi lelkész úr, a káplánok segédlete mellett, körmenetkép harang- s énekszóval indul a szentegyházból a Kálvária-hegyre, hol a hívekkel együtt a keresztúti ájtatosságot végzik.”

A Kálvária tér sarka a XIX. század végén: elérte és körülfonta a város, ezért kellett elbontani (Forrás: Fortepan)

Ma is az Epreskertben várja a kálvária a feltámadást (Forrás: Révhelyi Elemér felvétele. KÖH Magyar Építészeti Múzeum/Fényképtár) 

A kálvária végzetét tulajdonképpen az hozta el, hogy fokozatosan elérte majd körbeszőtte a város: nem volt már többé egy elcsendesedést nyújtó kültelki dombocska, hanem a nyüzsgő nagyváros része lett. Része – és áramlásának némiképp akadálya is. Jól példázza ezt a folyamatot, hogy 1784-ben még a közelében, az Illés és a Diószeghy Sámuel utcák között temetőt létesítettek, de az hamarosan betelt. Utána a mai Józsefvárosi pályaudvar helyén nyílt sírkert, majd mivel 1838-ra ez is betelt, a Kőbányai út jobb oldalán nyitottak új temetőt. Nehéz volt lépés tartani ilyen értelemben is a lakosságnövekedéssel.

Az egykori pesti józsefvárosi kálváriát Stróbl Alajos szobrászművész kezdeményezésére 1893-ban kövenként vitték át mai helyére, a Bajza utcába, az Epreskertbe. Ma is ott áll. Az elmúlt évtizedben szépen restaurálták is. Mégis elhagyatott tárgy csupán, amely csak várja a feltámadást: már nem veszi körül az az eleven vallási gyakorlat, amely egykor létrehozta. Nagypénteken maximum csak az éjjeliőr zarándokol el hozzá.

A cikk elkészítéséhez forrásként felhasználtuk Ritoók Pál: Az Epreskerti Kálvária a források tükrében című tanulmányát (Művészettörténet Értesítő, 52. évfolyam, 2003 / 1–2.)

Nyitókép: A régi józsefvárosi kálvária az Epreskertben (Forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)