A háború után új budapesti Duna-híd építésére gyakorlatilag egyetlen helyen nyílt lehetőség, a Kossuth és a Batthyány tér között, hiszen másutt vagy hídroncsok vagy ideglenes pontonhidak álltak.

A Kossuth híd tervezésénél sem esztétikai, sem várostervezési szempontok nem merültek fel, az egyetlen cél az volt, hogy összekösse Pestet és Budát. Egy, az Országház közelében építendő hídról már az 1880-as évek óta beszéltek a tervezők, városfejlesztők, de ezeket az ötleteket rendre elvetették. Sokan attól tartottak, hogy a híd elrontaná az Országház uralta Duna-part látványát. Ilyen vélemények a Kossuth híd építésekor is felmerültek, de ezek értelemszerűen ekkor nem számítottak.

Az biztos volt, hogy nem egy tartós, évszázadokra tervezett híd készül. Egy félállandó híd építésére már 1945 áprilisában elkülönített pénzt az akkori kormány, és így elkezdődhetett a tervezés.

A Kossuth híd építése állványokról és úszó daruról (Fotó: Fortepan, Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum/Történeti Fényképek Gyűjteménye/ Ganz-gyűjtemény)

Az eredeti elképzelések szerint egy teljesen faszerkezetű híd épült volna, vizsgálták, hogy kilenc vagy hat nyílással lehetne-e megépíteni. Azért volt ez lényeges kérdés, mert attól tartottak, hogy a több pillér a jégzajlásnál nagy hátrányt jelent.

Az is problémát okozott, hogy faanyag sem igazán állt rendelkezésre, és itthon a szakmai tapasztalatok sem voltak meg egy nagyobb méretű fahíd megépítéséhez.

Szerencsére a Weiss Manfréd Művek telephelyén előkerült egy nagyobb mennyiségű csőanyag, ezért a tervezők acélszerkezetben gondolkodhattak. A végleges elképzelések több kisebb nyílással számoltak, így a híd végül 9 nyílású lett, amelynek három nagyobb, középső szerkezeti elemét acélból, a három-három szélsőt pedig fából készültek megépíteni.

A terveket Mistéth Endre és Hilvert Elek vezetésével a Kereskedelmi és Közlekedési Minisztérium hídosztálya készítette el, a kivitelezés legfőbb vezetője Széchy Károly, a hídosztály vezetője volt.

Nem volt cél, hogy szép legyen, és az sem számított, hogy zavarja-e Budapest látképét (Fotó: Fortepan/Képszám: 129205)

Az építkezést nagyon gyorsan és egyben borzalmas körülmények között kellett elvégezni. A hídtengelyt 1945. május 22-én tűzték ki, az alapozás június elején indult meg. Se munkaerő, se alapanyag nem volt elég. A munkásokat jórészt természetben fizették, magyarán kaptak enni. Külön feladatot jelentett, hogy össze tudjanak szedni annyi konyhai edényt, hogy a munkások számára tudjanak miben főzni az építkezés konyháján.

A fa- és a vasanyagot onnan szerezték, ahonnan lehetett, ekkor bontották el a dunai uszodákat, mert a bennük lévő fára szükség volt a hídhoz, de ha kellett, budai villák fenyőfáit is kivágták. Vasanyagot – a már meglévő, de nem elégséges mennyiségű csőanyagon túl – pedig a hidak roncsaiból, meg a romos épületekből szereztek.

Végül sikerült annyi vasanyagot találni, hogy a szélső nyílások közül csak kettőt-kettőt kellett fából megépíteni.

Az építést 1945 októberében még a Duna áradása is hátráltatta, majd 1946 januárjában, amikor már a befejezéshez közeledtek a munkák, a zajló jég okozott fennakadást.

A híd éppen időben készült el, mert a jégzajlás az átadása előtt pár nappal az összes ideiglenes hidat elvitte (Fotó: Fortepan/Uvaterv)

1946. január 9-én ugyanis megindult a jégzajlás, amely két nappal később tönkretette a Manci hidat és a Ferenc József híd roncsaira épített ideiglenes szerkezetet, azaz megszakadt a kapcsolat Pest és Buda között, mivel az új híd még nem volt kész. Igaz, már nem volt sok hátra, de a Duna nem volt kegyes, január 12-én elvitte a jég az egyik úszó állványt.

A Magyar Nemzet január 10-én, miután az ideiglenes hidakat elvitte a jég, ezt írta:

„Budapest közönségének ezek után minden reménye az épülő Kossuth-hidban van, amelyen éjjel-nappal folynak a munkálatok. A szerdai esti jelentés szerint megvan annak a valószínűsége, hogy a gyalogos közlekedés számára hétfőn meg lehet nyitni a hidat.”

A gyalogosok előtt végül január 15-én az egyik járdát megnyithatták, míg magát az új Kossuth-hidat január 18-án adták át.

A szerkezet messze nem volt olyan erős, mint egy rendes körülmények között felépített szerkezet, 15 tonnás teherautóra és négyzetméterenként 300 kg teherre (450 kg/négyzetméter, a megszokott teher helyett) méretezték. A hídhoz 750 tonna acélt és 3000 köbméter fát használtak fel. A kocsiút szélessége 7 méter volt, amelyhez 3,5-3,5 méter széles járdák csatlakoztak.

A híd nem volt szép, szerkezete nyílásonként eltért, annak függvényében, hogy az építkezés adott szakaszában milyen anyagot sikerült szerezni, vagy a Dunából, a hídroncsokból kiemelni. A Kossuth híd messze elmaradt a korábbi budapesti Duna-hidaktól, legalábbis esztétikai tekintetben, de nem is ez volt a fő szempont. Ahogy sokszor hívták: az élet hídja volt. „Mindössze” annyi volt a szerepe, hogy legyen, hogy állandó, biztonságos, a Duna jegétől, a vízállástól nem függő kapcsolatot teremtsen a két városrész között legalább addig, amíg a lerombolt hidakat újjá nem építik.

Ne feledjük, hogy a híd 8 hónap alatt épült meg úgy, hogy a munkások sokszor mínusz 15 fokban dolgoztak, éhesen, túlórázva, ráadásul a járművek, a szerszámok, a felszerelések nagy része a háború áldozatául esett! (A Lánchíd 100 évvel korábban 10 év alatt készült el, és a legrövidebb budapesti Duna-híd, a Szabadság híd is 2 évig épült 1894–1896 között.)

A kiszolgált szerkezetet 1960-ban elbontották (Fotó: Fortepan/Képszám: 51219) 

A körülményeket jól mutatja, hogy a már fentebb idézett Magyar Nemzet a kormány felhívását is közölte, amelyben adakozásra kérték a budapestieket, hogy a munkásoknak ruhát, élelmet, pénzt gyűjtsenek. A cikk részletesen leírta a munkakörülményeket:

„Rossz élelmezési viszonyok közepette, szakadt ruhában, szétmálló lábbeliben dolgoznak munkahelyükön, elviselve az élelmezés és ruházkodás hiányának minden keserűségét, dacolva a kemény hideggel, a csontokig ható jeges széllel. Ezek a munkások lemondottak éjjeli álmukról, vasárnapi pihenőjükről, munkahelyükön töltötték karácsony ünnepét, újév napját és hősies kitartással vállalták azt az áldozatot, amelynél többet magyar munkás még nem hozott.”

A gyors kivitelezést a munkások önfeláldozásán túl új megoldások is segítették. Az acélszerkezeteket a parton építették meg, az acélelemeket ráadásul hegesztették az addigi szegecselés helyett, és azokat az újonnan elkészült két úszódaru, a József Attila és az Ady Endre tette a helyükre.

A Kossuth híd közel 10 évig szolgálta a budapesti közlekedést. Természetesen a gyors munka miatt számos probléma merült fel, időlegesen karban kellett tartani a hegesztéseket, a kötéseket meg kellett erősíteni. A négy szélső, faszerkezetű hídrészt 1953-ban acélszerkezetűre cserélték. De nem is állandó hídnak épült. A hidat 1956 tavaszán a járműforgalom elől lezárták, a gyalogosok is csak 1958-ig közlekedhettek rajta. A kiszolgált híd szerkezetét 1960-ban elbontották, és 1963-ra a medret is megtisztították a pillérektől.

A Kossuth híd jelentősége felbecsülhetetlen. Az építők, a tervezők 8 hónap alatt a csodát vitték véghez a Duna felett. A kommunista rendszer nem is volt „hálátlan”, a tervezőt, Mistéth Endrét, aki a koalíciós időkben rövid ideig a Kisgazdapárt delegáltjaként államtitkár, majd újjáépítési, illetve közmunkaügyi miniszter is volt, 1947-ben koholt vádak alapján letartóztatták, és csak 1955-ben engedték szabadon.

Az egykor legfontosabb budapesti híd emlékét ma már csak egy-egy emléktábla hirdeti a Kossuth és a Batthyány téren.

Nyitókép: A Kossuth híd 1957-ben (Fotó: Fortepan)