Már az ókorban lakott volt az a terület, amelyet ma a főváros részeként Tabánnak nevezünk. Az évszázadokon át megtartott vonzerejét a kedvező földrajzi fekvésének, részben hőforrásainak köszönhette. A városrészt északon a Várhegy, nyugaton a Naphegy, délen a Gellért-hegy övezi, keleten pedig a Duna határolja, amelyek mindig is természetes védettséget biztosítottak ennek a területnek. 

A mai Tabán első ismert lakói az eraviszkuszok voltak, akik a Krisztus előtti III. században Galliából idetelepült kelták és az itt élő illir lakosság leszármazottai közé tartoztak. A Gellért-hegy lejtőjén elhelyezkedő egykori településükre az itt talált, földből kiásott malomkövek, edényégető kemencék és cserépedény-maradványok emlékeztetnek. Ezt követően a település elnéptelenedett vagy elpusztult, mivel a római korban nem számított ez a hely különösebben lakott területnek. A régészeti kutatások egy római őrtorony meglétét igazolták, amely abba a Duna menti láncolatba illeszkedett, amelyekkel a rómaiak a folyó természetes védelmi szerepét kihasználva a keletről jövő barbár törzsek támadásai ellen védekeztek.

A tabáni eraviszkusz telep edényleletei (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A középkor virágzó városi kultúrát hozott erre a területre. A Pestről átköltöző lakosságnak köszönhetően Kis Pestnek, illetve Kisebbik Pestnek hívták a települést, a középkor folyamán azonban még más elnevezésekkel is találkozhatunk. Nevezték ezenkívül Szent Gellért városának – az 1046-ban meghalt püspök emlékére –, de ismert a feltörő hőforrásokra utaló Alhévíz elnevezése is. Egyes feljegyzések szerint a házak száma közel ezer volt, de tény, hogy a középkori Buda legsűrűbben lakott külvárosának számított a mai Tabán.

Az 1934–35. évi ásatások alkalmával felszínre került romok a tabáni Szarvas térnél (Forrás: Fortepan/Képszám: 173350)

A középkorban virágzó települést nem kímélték a katasztrófák. Többször okozott kárt árvíz, járvány vagy betegség, de végigsöpört itt a tatár horda is, mely az ország más részeihez hasonlóan itt is jelentős károkat és pusztításokat okozott. A XVI. században a török dúlás és hódítás áldozatává vált a település, s jórészt semmi sem maradt ránk az ezt megelőző korból, kivéve azt a kis timpanontöredéket, amely tabáni Krisztus néven vált ismertté a művészettörténészek körében.

A tabáni Krisztus néven ismert timpanontöredék a Budapesti Történeti Múzeumban

A törökök azonban nemcsak romboltak, de építkeztek is. Mecseteket, dzsámikat építettek, illetve a fürdőkultúra volt az, amelyben az építészet terén hazánkban maradandót alkottak, s ez itt a mai fővárosban a hőforrásokban gazdag Tabán területén volt a legjelentősebb. A Tabánban máig megmaradt török kori építészeti emlékként a Rác és a Rudas fürdő említhető, melyeket ekkoriban természetesen még egészen másképpen neveztek.

A Rudas fürdő ma is látható kupolája a török időkből származik, Szokoli Musztafa pasa építtette 1556-ban. Akkori neve Jesil direkli ilidzse, azaz Zöld oszlopos fürdő volt, míg a mai Rác fürdőt Debaghane ilidzsaszi, azaz Tabáni fürdő néven emlegették. Mert a Tabán mai neve szintén a török kor szülötte: Debaghané/Tabakhane, azaz tímártelep a török szó jelentése, vagyis a terület a Rácz és Rudas fürdők környékén megtelepedő tímárokról kapta a nevét. Ebből alakult ki a szerbek ajkán a régi szerb nyelvben hegyalját, váralját jelentető Tabahon, majd a magyarban a rövidült, ma ismert Tabán kifejezés.

A Rudas fürdő Budán, Ludwig Rohbock rajza az 1850-es évekből (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Buda 1686-os török alóli felszabadítása újabb fordulatot hozott a Tabán történetében, a korábbi muszlim kultúra helyébe ismét a keresztény világ lépett, ami a Tabán társadalmi összetételében és építészetében is éreztette hatását. A főként török lakosság helyére magyarok és németek érkeztek, akik az itt megtelepedő rácokkal, szerbekkel együtt alkották azt a három nemzetiségi csoportot, a melyek a XVIII–XIX. századi Tabán sokszínű kultúráját adták. A szerbek nagyszámú jelenlétéből ered a Tabán egy másik elnevezése is: Raitzenstadt, azaz Rácváros. Az 1700-as évek elején a megközelítőleg 2800 főt számláló település lakosságának 95 százaléka még szerb volt.

Budavár bevétele Lotharingiai Károly vezetésével 1686. szeptember 2-án, Josef Hasslwander rajza (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A három nemzet nemcsak kulturális, de felekezeti különbségeket is mutatott, más-más templomba jártak vallási áhítatra. A magyarok és a németek az 1686-os ostromot átvészelő dzsámi XVIII. századi átépítéséből megszületett a ma is álló Alexandriai Szent Katalin templomba, míg a rácok a Szent Demeter tiszteletére szentelt, először még fából, majd a XVIII. században immár kőből épült templomba.

A kép jobb oldalán az ortodox Szent Demeter-templom és díszes tornya, tőle balra a katolikusok gúlafedeles Alexandriai Szent Katalin temploma (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Egy újabb pusztulást a XIX. század legeleje hozott, amit már nem a háborús cselekmények idéztek elő, hanem egy egyszerű emberi mulasztás okozott. 1810. szeptember 5-ét írtak, nyárutó volt, az emberek a budai szőlőkben kezdtek szüretelni, mikor egy hordóégetés miatt az erős szél következtében olyan tűzvész keletkezett, mely néhány óra leforgása alatt a Tabán területén álló házakat csaknem teljes egészében elemésztette, sőt még a Duna túlpartján fekvő Pestet is fenyegette. A hatalmas tűzvészben közel 400 ház veszett oda, a tabáni lakóépületek 90 százaléka, s mindösszesen csak 40 maradt épségben. A tűz nem kímélte a két felekezet, a katolikusok és ortodoxok templomát sem, amelyek ugyancsak jelentős károkat szenvedtek.

A Szent Gellért lépcső oldalán elhelyezett emléktábla idézi fel a természeti katasztrófát, mely a XIX. század legelején az egyik legnagyobb pusztítást okozta a területen

A tűzvész pusztította Tabán azonban ismét újjászületett. Az újjáépítést József nádor karolta fel, s ennek köszönhetően a budai Vár déli lejtőjén egy XIX. századi kisváros épült ki. A korábban rendezetlen utcákat itt szabályos, megtervezett utak váltották fel, melyek mentén a korábbi földszintes épületek helyébe már egyemeletes házak épültek.

Máshol viszont, főként a Gellért-hegy északi lejtőjén, fecskefészkek módján visszaépültek azok a XVIII. századi, falusias jellegű, földszintes, vályogból készült, fehérre meszelt és sokszor zsindellyel fedett házacskák, melyek a Tabán elmaradottságáról szóltak, és kivétel nélkül a szegénységgel és a nyomorral társultak. S ez a XIX. század derekán fejlődésnek induló nagyvárosba már egyre kevésbé illeszkedett bele, s a mindenkori városvezetés az épületek lebontását szorgalmazta.

Az újjáépülő Tabán a XIX. század elején Warschág Jakab A Ferdinánd (Tabáni) kapu Budán a koldussal című képén (1836). A háttérben jobbra a szerb ortodox és balra a gúlafedeles katolikus templom, valamint a Gellért-hegyi Csillagvizsgáló látható (Forrás: OSZK, MEK)

A Tabán másik arca: a Gellért-hegy oldalába épült falusi városkép. Háttérben a Citadella látható (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Hosszan tartó, lassú haláltusa várt erre a városrészre, mely még a XIX. század végén elkezdődött, és a XX. század 1930-as éveinek derekáig tartott. Olyan rombolás volt ez, amelyet nem háború és nem természeti katasztrófa okozott – pedig utóbbira még a XIX. század vége felé is volt példa, 1875-ben az Ördög-árok áradása pusztított –, nem is emberi mulasztás miatt következett be, hanem a tudatos városrendezés kitartó munkája idézett elő. Már 1878-ban döntöttek arról, hogy a Gellért-hegy északi oldalán lévő házakat ki kell sajátítani és el kell bontani, hogy idővel előkelő villaövezetet alakítsanak ki a helyén.

Pár évtizeddel később pedig, a XX. század elején az Attila út irányából is hasonló bontási munkálatok kezdődtek. Az utolsó, végleges, nagy lendületre és csapásra 1933-ban került sor. A halálos ítéletet 90 évvel ezelőtt, május 23-án a főváros Törvényhatósági Bizottsága egyszerű szótöbbséggel hagyta jóvá. Elfogadta azt a polgármesteri előterjesztést, melynek alapján abban az évben az addig még megmaradt házak közül 700 bérleményt kisajátíthattak és elbonthattak. A Tabán bontása még két évet vett igénybe, s csak néhány ház kerülte el a bontócsákány halálos ütését. Ezek közé tartoztak többek között a fürdők és templomok, az Apród utca nevezetes házai: ahol Virág Benedek lakott, vagy ahol Semmelweis Ignác született.

A Tabán bontása 1933-ban (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Tabáni látkép a bontás utáni időből, 1937-ből (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Elképzelés a Tabán beépítéséről az 1930-as években (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A Tabán az 1950-es évek derekán (Forrás: Fortepan/Képszám: 91146)

Persze a rombolás mögött ott volt az építtetői szándék is. Koncepciók születtek egy új, modern városrész kialakításáról, mely elsősorban turisztikai célokat szolgált volna. Többek között fürdőket, szállodákat, a szabadidő eltöltésére szórakozóhelyeket vizionáltak, de az elképzelést elsodorta az 1930-as évek gazdasági válsága, majd pedig a világháború. Idővel pedig az építkezés helyett a bontás után kialakított, napjainkban is élvezhető zöld felület megőrzése vált fő céllá és értékké, ami a városvezetés és a lakosság véleményével is összecsengett.

Nyitókép: Látkép a Gellér-hegy felől a Tabán és a Lánchíd felé 1906-ban (Forrás: Fortepan/Képszám: ​115789)