I. Ferenc osztrák császár és magyar király 1825. szeptember 11-én nyitotta meg Pozsonyban az általa még nyáron, július 3-án egybehívott magyar országgyűlést, ami több szempontból is fontos eseménynek számított. Nekünk, magyaroknak – történelmi perspektívából nézve és az utókor értékelése szerint – a reformkor nyitányát jelentette, azt a helyszínt, ahol többek között Széchenyi István a felajánlásával a Magyar Tudományos Akadémia elődjét a Magyar Tudós Társaságot megalapították.
Azonban Szent Mihály havának az elején a kortársak számára inkább másért volt fontos ez a XIX. század első negyedében összehívott országgyűlés, hiszen Széchenyi fellépését például ekkor még korántsem lehetett sejteni. Amiért vendégek és kíváncsiskodók hada gyűlt össze szeptemberben Pozsonyban, az nem volt más, mint a királyné megkoronázása az országgyűlés alkalmával.
Pozsony ugyanis nemcsak a magyar országgyűlések helyszíne volt a Mohácsot követő évszázadokban, de a legtöbb esetben a magyar koronázások is itt zajlottak 1563 és 1830 között, ahol királyokat, királynőt és királyi hitveseket is koronáztak a városban. 1825-ben ez utóbbira került sor, szeptember 25-én, mikor a magyar országgyűlés kezdetén I. Ferenc negyedik hitvesét, Karolina Augusztát koronázták meg Pozsonyban, ami igazi színpompát vitt a városba.
Az ilyen koronázásoknak elengedhetetlen kelléke volt a magyar Szent Korona. A királynék megkoronázása esetén azonban nem azért, hogy a hitves fejére tegyék a Szent Koronát, azzal ugyanis kizárólag a tényleges uralkodói hatalmat gyakorló személyeket koronázták. A királyi feleségeket általában egy erre a célra készített, úgynevezett házi koronával koronázta meg a veszprémi püspök, akinek 1216 óta volt ez a kiváltsága. Viszont 1563 óta hagyománnyá vált az a szokás, hogy a koronázást követően a királynék jobb vállát a Szent Koronával megérintették, ami azt jelképezte, hogy a királyné a király segítőtársa a királyi terhek viselésében. Mikor a koronát Pozsonyban őrizték, (1712/1715 óta) a várból való levitele igazi látványosságnak számított. A korona őrzési helye azonban 1790-től kezdődően már nem Pozsony, hanem Buda volt, s innen kellett a nyugati határszéli városba szállítani, s ez immár nemcsak Pozsonyban volt látványosság, hanem Budán is.
II. József, hogy a koronázási hitlevél – melyben a magyar rendek által megfogalmazott alkotmányos kritériumokra tettek esküt a mindenkori leendő magyar uralkodók – ne kösse meg a kezét birodalmának átszervezése során, trónra kerülésekor, 1780-ban nem koronáztatta meg magát, amiért – köztudott – „kalapos király”-nak gúnyolták. Sőt, a koronát, más tartománybeli koronákkal együtt a bécsi kincstárba szállíttatta 1784-ben – mintegy kincstári darabbá degradálva és semmibe véve szakralitását és a magyarok Szent Koronához fűződő érzéseit .
Közismert, hogy II. József a halálakor majd minden addigi rendeletét visszavonta, köztük azt is, mely a korona Bécsbe vitelét rendelte el, és törvény született arról, hogy ezt követően a koronát az ország szívében elhelyezkedő Budán kell őrizni. „A koronát és az clenodiumait [azaz drágaságait, ereklyéit, féltve őrzött kincseit], mihelyt a budai várban lesz számukra illő hely, oda kell átvinni ” – szólt a császár 1790. január 28-án hozott döntése.
Gróf Pálffy Károly magyar udvari kancellár intézkedései nyomán szállították a magyar koronát hatalmas ünnepség keretében Bécsből Budára. 1790. február 17-én a császári kincstárban a koronázási ékszereket betették az eredeti ládájukba, és a négy napos út végén, február 21-én érkezett meg Budára. S bár később a napóleoni háborúk miatt többször menekíteni kellett, a Budai Vár vált a korona végleges őrző helyéül, s innen vitték Karolina Auguszta pozsonyi koronázására is 1825 szeptemberében.
A Szent Korona szállítása az ilyen ünnepélyes alkalmakkor mindig nagy ceremóniával és látványossággal ment végbe. Nemcsak a Pozsonyba való bevonulás volt ünnepélyes, hanem a Budáról való elvitel is, ami 1825. szeptember 7-én történt. József nádor rendelkezése folytán Hangyásy Dávid szolgabíró vezetésével gróf Beleznay Sámuel, Irsay József és Sárközi Ábrahám gazdagon díszített nemzeti öltözetben és felékesített paripákon lovagoltak fel a Budai Várba, akiket díszes hintókban Simontsits János táblabíró és Pest megyei szolgabíró, valamint Kiss László és Miskei Imre szolgabíró, illetve Belgrádi János esküdt követett.
Ezt a díszes menetet többek között az akkori két koronaőr, Splényi József első és Végh István második koronaőr várta. Splényi ekkor már régi, kipróbált személy volt, aki már negyedszázad óta töltötte be ezt a tisztséget, 1798-tól kezdődően egészen 1831-ig. Mellette Végh István újoncnak számított, hiszen éppen egy évvel korábban, 1824-ben választották meg koronaőrnek, s egy évtizeden át, 1834-ig viselte ezt a tisztséget. Jelenlétükben hozta ki négy, a gyalogság elit egységét képező magyar gránátos a Szent Koronát – a Hazai és Külföldi Tudósítások szerint – a Kamarából, azaz a kincstárból, és egy pompás – korabeli szóhasználattal élve cifra – udvari hintóba helyezték. Ez a ceremónia – miként manapság az őrségváltás a Sándor-palotánál –, mivel nem volt mindennapi dolog Budán és viszonylag ritkán került ilyenre sor, sok nézőközönséget vonzott, akik, mikor a koronát a hintóba helyezték, háromszori éljen kiáltásra fakadtak. Eközben pedig a királyi vár őrzését végző gránátosok háromszoros fegyveremeléssel és ugyanannyi dobveréssel tisztelegtek a korona előtt.
Miután összeállt és rendeződött a koronát szállító hintós menet, számos kísérettel elindultak a Várból. A hintó körül városi és vármegyei vitézek lovagoltak. Legelöl Pest vármegye katonái, utánuk pedig Buda város lovag polgárai. A koronát szállító hintóban Végh István koronaőr ült, a hintót két oldalt drága és nemes öltözetben, kócsagtollas kalappal a fejükön Pest vármegye főnemesei kísérték, a hintó mögött közvetlenül pedig Venturini úr, korábbi kamarai tisztviselő lovagolt előkelő öltözetben, cifra paripán. A menetnek ezt a fő részét még számosan – köztük koronaőrök és tanácsosok – követték paripán és hintón egyaránt Buda határáig vagy esetleg még tovább.
A vármegyei kíséret Vörösvárig tette meg az utat. Majd Szentendre, Dorog, Esztergom és Győr városokon keresztül szeptember 9-én érkezett meg a korona Pozsonyba, ahol fényes pompával, harangzúgás közepette vitték a Szent Márton-székesegyház kápolnájába. Karolina Auguszta királyné koronázására két hét múlva, szeptember 25-én került sor, a koronát pedig több napra közszemlére tették a városban.
A Szent Korona október 10-én indult vissza Budára, ahova október 13-án érkezett meg. A visszatérés és megérkezés mindig is nagyobb öröm és vigasság, mint a távozáshoz adott tisztelgés. A korona fogadása a városban az óbudai Kerék vendégfogadónál történt, ahol gr. Keglevich Gábor és Kaposmérei Mérey Sándor császári királyi kamarások várták a Vörösvár felől érkező koronás kíséretet. S ahogy a Budai Vár felé haladtak, úgy szaporodott a koronát szállító hintó kísérete városi magisztrátusbeli hintókkal és lovasokkal, miközben zúgtak a harangok, a plébániáknál pedig az ifjúság tisztelgett a menet előtt. A Várba felérve trombiták harsogtak, dob pergett, és fehérbe öltözött fiatal lányok zászlókat lengettek, a Piac téren pedig török muzsika szólt. Az útvonal mentén nézelődő tömegek álltak sorfalat a díszes menetnek, amit a várban gróf Károlyi István, báró Orczy György és Kováts György alispán, valamint több más táblabíró úr fogadott. Mikor a koronát a hintóról levették, az összegyűlt tömeg éljen kiálltásokat zengett. Ezután a koronát a Budai Várban visszatették az őrzési helyére, a tömeg pedig oszlani kezdett, és a város visszazökkent a megszokott, mindennapi életébe.
A Szent Koronát 1790 óta őrizték Budán, s ez az 1825-ös esztendő volt a Pozsonyba történő szállításának utolsó előtti időpontja. Az utolsóra öt évvel később, 1830 szeptemberében került sor, mikor ott I. Ferenc fiát, a későbbi V. Ferdinándot koronázták, aki magyar királyként 1848 áprilisában a magyar országgyűlés követelése nyomán kinevezte a Batthyány Lajos vezetésével megalakuló első független, nem a királynak, hanem a magyar parlamentnek felelős magyar minisztériumot.
A következő koronázást a kiegyezés évében, 1867-ben végezték, de immár nem Pozsonyban, hanem a koronát őrző Budán, amikor június 8-án I. Ferenc Józsefet és feleségét, Erzsébetet a Nagyboldogasszony-plébániatemplomban koronázták magyar királlyá és királynévá.
Nyitókép: A magyar Szent Koronáról készült metszet Decsy Sámuel: A magyar szent koronának és az ahoz tartozó tárgyaknak historiája (Bécs, 1792) című könyvében
