Erőd a város felett – A Citadella valódi története és közkeletű tévedések

Hungarian version of the article: Erőd a város felett – A Citadella valódi története és közkeletű tévedések

Written by: Péter Bodó

May 22, 1900 at 5:43 PM

Egy külföldi turista talán el sem hiszi, hogy a Gellért-hegyet nem emberi kéz alkotta. A város közepén magasodva lenyűgöző kilátást kínál, és így kézenfekvő lehet a gondolat, hogy idegenforgalmi céllal építettük. Pedig a természet ajándékáról van szó, és a kilátást nemcsak a gyönyörködtetésre, hanem hadászati célokra is fel lehetett használni. Ez indokolta egy erődítmény építését a hegytetőre, melyet Citadellának neveztek el. Az építmény a Várkapitányság révén teljesen újjászületik, a jelenleg zajló munkálatokat most alkalmunk nyílt megtekinteni.

A Citadellára nemcsak a gyönyörű látvány miatt érdemes felkaptatni, remek testmozgást is jelent, így a hegytetőre érve igazán megérdemelten élvezhetjük az elénk táruló panorámát. Építési terület lévén a terep korántsem mondható rendezettnek, de ez egyrészt természetes, másrészt pedig még segít is beleélni magunkat a XIX. század közepi állapotokba, amikor az erőd létesült.

Maga a citadella szó olasz eredetű, és egy város legmagasabb pontjára épült erődítményt, tulajdonképpen fellegvárat jelent. A mi Citadellánk – köznévből tulajdonnévvé válva – viszont osztrák építmény, még ha Magyarország fővárosában áll is. Amikor az 1850-es évek első felében a falait emelték, hazánkat – bosszúból az 1848–49-es forradalom és szabadságharcért – teljesen betagozták a Habsburg Birodalomba, elvesztettük névleges önállóságunkat is.

A Citadella a pesti alsó rakpartról nézve 1890 körül (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.08.016)

Közkeletű tévedés, hogy az erőd a rebellis pesti lakosság megfélemlítését célozta, hiszen arra rendelkezésre állt az Üllői úti Mária Terézia laktanya és az Újépület monstruma is. Valójában az egész birodalomra kiterjedő erődítési munkálatok részeként született a Citadella, az általános terveket pedig a magyarországi erődítési kerület igazgatója, Emanuel Zitta dolgozta ki. Úgy gondolta, hogy a budai Várhegyet a környező magaslatokra épített erődítményekkel lehet hatásosan védeni.

Deák Zoltán építészmérnöktől, a téma kutatójától megtudtuk, hogy Zitta több ilyen építményt fűzött volna láncba, például a Nap-hegy és a Kis-Sváb-hegy is része lett volna a rendszernek. A bécsi hadvezetés hamarosan belátta azonban, hogy ezek túl közel vannak a Várhegyhez, és az ellenség kezére kerülve ostrom alá vehetnék azt. A Gellért-hegy mégis megmaradt kiemelt helyszínként, hiszen innen rendkívül jól szemmel lehetett tartani a környéket.

Kirándulók a Citadellánál 1876 körül (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára/Klösz György fényképei. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.153)

Mivel a Duna természetes akadályt képezett, és az ellenség leginkább csak nyugatról tudott támadni, a Gellért-hegynek is ezt a végét erősítették meg egy masszív ágyútoronnyal. Ez a tény is cáfolja azt a városi legendát, miszerint a Citadella a rebellis pesti polgárok ellen épült volna. Az ágyútorony előtt egy ágyúkkal jól pásztázható, sík területet, glacist alakítottak ki. A keleti oldalon ekkor még meghagyták az 1813–15 között létesített csillagvizsgálót, de 1871-ben végül mégis lebontották ezt a jellegzetes, kétpúpú obszervatóriumot. Nemcsak az égitestek megfigyelése kedvéért jöttek fel ide az emberek, a XVIII. század óta egy kálváriaút is vezetett fel a hegyre, amely a lakosság körében népszerű hely volt.

Az erőd építésére vonatkozó részletes terveket Ignaz Weisz, a Budai Erődítési és Mérnöki Igazgatóság vezetője dolgozta ki 1850 elején, és többszöri módosításuk után a következő év elején kezdődött meg az építkezés. Itt egy újabb közkeletű tévedést kell eloszlatnunk: korábban Kasselik Ferencnek tulajdonították a tervezést és a kivitelezést is, pedig egyikhez sem volt köze. A kivitelezésnél ugyan szóba került mint építési vállalkozó, de nem ő adta a legkedvezőbb ajánlatot a kiírt pályázatra. A munka első szakaszát – amelynek során mintegy 2500 köböl földet és követ hordtak le csillepályákon a hegyről – Zitterbarth Mátyás építészmérnök vállalata végezte, a sóskúti köveket viszont Hofhauser Antal cége szállította a legalacsonyabb áron. Az építéssel kapcsolatos adatokat dr. Rostás Péter kutatásai alapján ismerjük, melyet a bécsi Kriegsarchivban folytatott.

A belső félgyűrű napjainkban (Fotó: Deák Zoltán/Várkapitányság)

A Citadella egy hosszú, keletről nyugatra enyhe ívet leíró fellegvár lett, melynek nyugati végét egy D alaprajzú, négyszintes ágyútorony – úgynevezett rondella –, a keletit pedig egy félköríves bástya zárja le. Utóbbi tulajdonképpen már a várudvar része, az ágyútorony viszont elkülönül attól, egy teljesen zárt egységet képez. Az íves oldalán két félgyűrűből áll, melyek közül a külsőben szűk cellák – úgynevezett kazamaták – sorakoztak a földszinten és az emeleten is, a belső gyűrű mindkét szintje pedig a legénység és a muníció elhelyezésére szolgált. A D betű egyenes szárában a tisztek és az altisztek szobái, valamint a közösségi helyiségek kaptak helyet. A traktusok egy szűk belső udvart fognak körül. Legfölül ágyúteraszt alakítottak ki, az építmény alatt pedig ciszterna rejtőzködik.

A vízgyűjtő ciszternára egyrészt azért volt szükség, mert az erődben békeidőben is kétszázötven katona állomásozott, akiknek vízfogyasztásáról gondoskodni kellett. Egy esetleges ostrom során pedig fontos volt, hogy hosszú ideig álljon rendelkezésre víztartalék, amelyhez az ellenség nem férhet hozzá. A kiterjedt várudvarról a földre fektetett, kimélyített kövekből álló vezeték szállította az esővizet a ciszternába.

A Citadella alaprajza a XIX. század végi térképen is kivehető (Forrás: Hungaricana.hu)

A kazamaták a belső gyűrűből nem voltak megközelíthetők, hanem egymással álltak összeköttetésben a válaszfalakon nyitott ajtóknak köszönhetően. A falak természetesen meglehetősen vastagok (helyenként több méteresek) voltak, és az akkor elterjedt építési technika szerint vegyes falazással készültek: tégla- és kőrétegek váltakoznak bennük. A falazáshoz egyébként sóskúti mészkövet és a fedkövekhez tardosi vörös mészkövet használtak fel.

A kazamaták felülről boltozott helyiségek voltak, ablak helyett a várfalon nyitott lőrésen keresztül tolták ki az ágyúk csövét. A nyílás előtt egy kisebb talapzat szolgálta az ágyú rögzítését, de úgy alakították ki, hogy ettől még vízszintes irányban lehessen forgatni, lehessen pásztázni a környéket. A lőrésen kívül kisebb szellőzőlyukakkal is áttörték a falat, hiszen a XIX. század közepén még rendkívül sok lőporfüst szökött ki az ágyú csövén, amitől könnyen megfulladhattak volna a tüzérek. Ha pedig valami oknál fogva cserélni kellett az ágyút, azt a boltozatra erősített és ma is látható fém kampók, illetve a rájuk akasztott kötelek segítségével tudták megtenni.

Egy első emeleti kazamata képe (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

Az ágyútorony külső képe is egyértelművé teszi annak hadászati célját: kilenc méter magas tömör fal, amelynek hatalmas felületét csak a lőrések szakítják meg. A rondellát körülveszi egy szárazárok is, hogy ostrom esetén az ellenség nehezebben tudja megközelíteni a falakat. A mégis benyomuló katonákra viszont oldalról is nagy veszély leselkedett, az épületből ugyanis két keskenyebb nyúlvány – szakszóval caponnier – ágazik ki a szárazárokba, és innen a védők tűz alá tudták venni az ostromlókat. Érdekes módon a várárok nemcsak a rondella félköríves, külső oldalát szegélyezte, hanem teljesen körbevette azt, tehát a csatlakozó udvarról is csak egy felvonóhídon keresztül lehetett bejutni oda.

A szárazárok és az abba benyúló caponnier (Fotó: Bodó Péter/pestbuda.hu)

Az udvart nemcsak keletről, a Duna felől zárta le bástya, hanem északról és délről is építettek a falakba egy-egy kisebb bástyaszerű kiszögellést. A déli szélesebb, az északi keskenyebb, de mindkettő ötszög alaprajzú volt, céljuk pedig szintén azonos: a várfalakhoz már eljutott ellenséges katonákat innen tudták tűz alá venni a védők. Az udvar bejárata az északi oldalon, az ágyútoronyhoz közel nyílt, de mivel szárazárok haladt előtte, így csak felvonóhídon keresztül lehetett feljutni rá. Utóbbinak a vasalatai ma is láthatók a falban.

A vastag falak, a szárazárok, a felvonóhidak hatásos védelmet adtak az erődben szolgáló katonáknak, de valójában soha nem nyerték el igazán az értelmüket, a Citadellát soha nem ostromolták meg, sőt az erődítményt soha nem használták hadászati célra, ágyúit is csak egyszer, Ferenc József király születésnapja alkalmából sütötték el. A laktanyaként használt épület 1897-ben a katonaságtól átkerült a székesfőváros kezelésébe. Bele is fogtak a teljes elbontásába, de mivel az hatalmas pénzeket emésztett volna fel, végül csak a harcképtelenség elérését tűzték ki célul.

Az ország legnagyobb zászlója helyén csillagvizsgáló állt (Forrás: Várkapitányság)

Látványterv az átalakított Citadelláról (Forrás: Várkapitányság)

Az erőd és közvetlen környezetének jelenleg zajló megújítása a Várkapitányság irányításával történik. A fejlesztés magában foglalja a leromlott állapotú várfal rendbetételét: a legkritikusabb déli szakaszon visszabontják és újra felépítik, a többi – mintegy tízezer négyzetméteres – falfelületen pedig tisztítási, javítási és konzerválási munkákat végeznek. Az erődudvarban hatezer négyzetméteres városi közparkot hoznak létre, amelyben gazdag növényvilág, sétányok, kisebb tó, csobogók és kávézó is helyet kapnak. A nyugati rondella zártságát is megszüntetik és bekapcsolják az építmény vérkeringésébe: falai között több mint 1700 négyzetméteren a magyarság szabadságküzdelmeit bemutató állandó kiállítás készül a Szabadság Bástyája címmel.

Idén március 15. óta az erőd udvarán áll Magyarország legnagyobb nemzeti lobogója, amelyet egy 36 méter magas zászlóárbóc tart. A nemzeti zászló mindennap emléket állít azoknak a hősöknek, akik életüket adták a magyar szabadságért.

A nyitóképen: A Citadella az 1920-as években (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Username:
Password:

Registration | Remember me