Van Pesten, a város egyik legkitüntetettebb helyén egy különös sziget. Nem, nem a Duna folyja körül, se más patak, hanem beton és száguldó autók. Híd nem vezet át a földjére, se zebra, megközelítése így ezer veszélyt tartogat. A szigetnek két őslakója van: Széchenyi István és Deák Ferenc, bronzszoborként tekintenek szét innen, kőből rakott magaslatukról, körülöttük évszázados fák. Helyben vagyunk: ez itt az egykori Roosevelt, újabban Széchenyi István tér.

És a téren Pest egyik legöregebbnek tartott fája, egy erősen megdőlt akác. Mondhatnánk, hogy idős kora ellenére jól tartja magát, de az igazság az, hogy már jó ideje támasztékok tartják inkább. A már eredetileg is – állítólag a folyton fújó dunai szél miatt – ferde törzsű növény az évek előrehaladtával egyre jobban megdőlt. Amikor a '80-as években elszáradt a felfelé nyúló ága, ellensúly sem maradt, ami fékezné ezt a folyamatot: mára szinte már lefeküdt a földre az öreg törzs, olyan, mint a Lánchídon emberemlékezet óta kolduló, hajlott hátú fejkendős asszony.

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

A Főkert, amely a terület gazdája, példásan gondoskodik az idős fáról. Néhány éve új mankója készült: két eltérő magasságban támasztották alá az ágakat, számoltak az oldalirányú erőkkel is. A rendszert többször lekezelt fagerendákból készítették, betontuskókba ágyazott gerendatartó vasakon áll. Még arra is gondjuk volt, hogy ne dörzsölődjön ki a törzs, ezért az érintkezési pontokon 3 cm vastag védőréteget építettek be. Egyszóval rajtuk már nem fog múlni, meddig él még a Széchenyi téren az akác.

Igen ám, de mióta is áll itt ez a fa? Ezzel kapcsolatban többféle adatot is találhatunk. Az akácot tavaly az Év Fája versenyre benevezett Belvárosi Szabadegyetem Egyesület (pontosabban az őket információval ellátó Főkert) szerint a fa 227 éves. „Egyidős a francia forradalommal. Közelről látta Ferenc József koronázását. Öregebb a Lánchídnál, a Magyar Tudományos Akadémia épületénél és a Gresham Palotánál – régebb óta áll itt, mint a környezetében lévő bármely épület.” Egy másik forrás azt is tudni véli, hogy „a jelenlegi Nyugati pályaudvar környékén álló Schulek-féle faiskolából származik, az akkori Duna-partra telepített, Pest első fasorának utolsó, még élő tagja”. Széchenyi az árnyékába húzódott egyeztetni Clark Ádámmal, Ybl Miklósa  törzsének támaszkodott, mikor az Akadémia építésén munkálkodott, Ferenc József a lombja felé suhintotta kardját, mikoron 1867-ben királlyá koronázták – meglódult az ember fantáziája, na.

Milyen szép volna így! De azért gyanút fogtam, hogy talán mégse… Azt hiszem, nincs még egy fa, amelynek a helyzete ennyire jól dokumentált volna, hiszen a környező épületekről, beleértve a Lánchidat is, már a fotózás kezdeteitől készültek képek, képeslapok. És sajnos az a helyzet, hogy nincs rajtuk ez a fa. Mármint az 1867-es koronázás előtti képeken, de még utána sem egy ideig, mert akkor a térnek ezen a részén egyáltalán semmilyen növény nem volt, csak a vármegyék és szabad királyi városok által összehordott anyaföldből emelt koronázódomb. Klösz György 1875-ös fotóján még konflisok álldogálnak a helyén (lásd az alábbi fotót).

Az akác a harmincas években (fent) és a hetvenes években (lent)

De azért csüggedésre semmi ok! Egy 1930-as képeslapon már tekintélyes törzsű akácfaként szerepel, nem is beszélve a hetvenes évekről, amikor még támaszték nélkül állt a budapesti szmogban. Ha nem is 227 éves, azért nagyjából 120 így is megvan, és ez is tiszteletre méltó teljesítmény egy ilyen frekventált helyen két világháború és számtalan építkezés után.

A Széchenyi tér a következő években, ha minden igaz, újra átalakítás előtt áll: a látványtervek szerint birtokba vehetik majd a sétáló városiak, a bámészkodó turisták is (akik már így is kitapostak egy széles ösvényt mellette, a Bazilikától induló Zrínyi utca természetes meghosszabbításaként a Lánchíd irányába). Az öreg akácfára remélhetőleg derűs nyugdíjas évek várnak, itt, a város közepén.