Pesthidegkút 1950 óta része Budapestnek, de aki erre jár, különösen az Ófalu városrészben, ma is érzi, hogy ez igazából egy nagyközség, méghozzá egy sváb nagyközség. De nem csak a megérzésekre kell hagyatkoznunk: a helyi lokálpatrióták gót betűs német utcatáblákat is kihelyeztek. A Gazda utcát keressük, itt van famatuzsálemünk, de ott állva az egykori ófalusi főutcán valahogy tényleg az jön jobban a szánkra, hogy Bauern Gasse.

Általában csak a kert kerítésétől, a Gazda utcából nyíló Nóra utca felől lehet megcsodálni a minden turistatérképen rajta lévő, táblával is jelzett faóriást, hisz az magánterületen nő. Ott jártunkkor nagy szerencsénkre éppen locsolt a telek végtelenül kedves gazdasszonya, akitől sok érdekességet megtudtunk.

A gyep közepén, számos növény ölelésében áll amolyan utolsó mohikánként ez a kislevelű hárs, melynek korát egyes becslések 500 évesre, míg mások „csak” 250 évesre teszik. Az biztos, hogy valamikor, például az errefelé szívesen vadászgató Mátyás király korában nagy erdőségek voltak ebből a fafajtából – ennek emlékét őrzi például a Hárshegy elnevezés is. A XX. századra az egykori rengetegből csak néhány példány maradt, és miután felparcellázták Pesthidegkútnak ezt a szélét is, csak ezt az egyet nem vágták ki. 

A hárs alatt megállni és belebámulni a hatalmas, ősöreg lombozatba valóban felemelő élmény. Különösen, ha akkor járunk erre (nagyjából május végén, június elején), amikor virágának bódító illata betölti az egész környéket. A tulajdonosok egy kis padot is tettek alája: ahogy mondják, a fa megnyugvást ad, békességet sugároz.

(Fotó: Viczián Zsófia/pestbuda.hu)

Ránézésre úgy tűnik, hogy a hárs valószínűleg nem egy sűrű erdőben nevelkedett, hanem inkább egy legelőn vagy egy ház kertjében állt, hiszen koronája kiterjedt, szabályos. Törzse több mint két méter átmérőjű, és csak négyen értük körbe, koronája állítólag közel harmincméteres átmérőjű.

Ha 250 év körülire tesszük a korát – ahogy arról a fát 1980-as védelme óta gondoskodó Főkert tájékoztat –, akkor könnyű elképzelni, kik ültették a földbe a kis csemetét. Ugyanis a telken álló ház is ennyi idős: fala vastag vályogból van, oldalról pedig masszív támasztófalak segítenek viselni a tető terhét.

Az 1700-as évek utolsó évtizedeiben fontos út vezetett erre, amely Óbudát kötötte össze Pesthidegkúttal, legszélső lévén pedig ez az épület szolgált vámházként. (Az 1763 és 1787 közt készült katonai felmérés térképein már tisztán kivehető.) Itt vezetett az út a gercsei templomromig is, amely a hidegkútiak számára fontos zarándokhely volt (és féltve őrzött kincsük ma is). 

Jó száz évvel később aztán a felvidéki Rimabányán meggazdagodott Lázár család emelt takaros kis kúriát a telek felső végébe – ez is megvan, de már persze több lakásra osztva, némileg átépítve. Az ódon vályogházból pedig személyzeti lakás lett. Lázárék hozták a kert másik ékességét magukkal, egy kis tölgyfacsemetét, amely mára szintén lenyűgöző óriássá nőtt, és tonnaszám termi a makkot. (Sőt, dendrológiai ínyenceknek még van a telken egy nagyon öreg cseresznyefa is.)

A nagy gonddal ápolt parkszerű kertet a hárs uralja, amely idős kora ellenére nagyon jó egészségnek örvend. Egy nagyobb oldalágát tíz éve ugyan elvesztette, de évről évre nevel új hajtásokat. Végignézte talán a környék török utáni elnéptelenedését, majd betelepülését, de legalábbis azt, ahogy a sváb gazdák virágzó falut építettek fel, látta elmagyarosodásukat, háború utáni kitelepítésüket, és megélte, hogy Pesthidegkút alvóvárossá váljon a főváros határán. És ki tudja, mit hoz még számára a következő 250 év?