2016. szeptember 28. 10:21

Az '56-os emlékművekről szóló sorozatunkat egy régóta álló, mégis állandó változásban lévő alkotással kezdjük, amelyről – felirat híján – csak kevesen tudják, miért is került 1991 nyarán, pár nappal az utolsó orosz katona távozása előtt a helyére.

Írta és fényképezte: Viczián Zsófia

 

„92-es számú Petőfi Sándor úttörőcsapat, vigyázz!” – dübörögte Gábor bácsi a recsegő mikrofonba a II. kerületi Fenyves Utcai Általános Iskola udvarán: és a piros és kék nyakkendős ifjúság kelletlenül kiegyenesedett, hogy aztán az Internacionálé alatt lopva újra térdet rogyasszon. Így lázadtak, így csináltak a maguk kis világában forradalmat a rendszerváltás előtti években.

Aztán egyszer csak nem volt több úttörőavatás, nyakkendő, Internacionálé, Gábor bácsit is elküldték az iskolából. Választási plakátok jelentek meg a környékbeli falakon: „távárisi konyec”, betűzték a még pislákoló orosztudás birtokában. És a Fenyves és Orsó utca sarkán, vagy inkább deltatorkolat szerű kiöblösödésében szakállas férfiak jelentek meg, felállítottak két nagy ormótlan követ, és a kövek közé egy pici facsemetét ültettek. Azt beszélték, ez az 56-os forradalom egyik első emlékműve Budapesten.

A kövek azóta is a helyükön vannak, a kis vérbükk csemete pedig derekas fává növekedett. Tábla vagy bármilyen jelzés viszont sajnos nem került rá, csak mellé egy egyirányúságot jelző; és egy másik, amelyik az engedély nélküli hulladék-elhelyezést tiltja. Az egyik bazaltkövön ott éktelenkedik egy graffiti is. Az iskolába már zömében autóval érkezők zöme valószínűleg nem is tudja, mi mellett parkol nap, mint nap.

Pedig az Ortutay Tibor által – saját költségén – emelt emlékmű, amely Nagy Imre egykori lakóházának közelébe került, a forradalom egyik legszebb mementója. Egyszerre tesz eleget a legendás Angyal István-i óhajnak („ha emléket állítanak valaha a forradalmi népnek, az ne legyen más, mint egy formátlan kő”), és marad mégis egyetemes, igazi művészi alkotás.

A fa élő organizmus, jelképe ezerféle akartnak, ha tetszik szabadságvágynak, életnek, ősökből táplálkozó jövőnek. Állandó változása állandó változásban tartja az egész alkotást is. A kő örök és élettelen.

Mi lesz, ha egyszer találkoznak? Talán a forradalom száz éves évfordulóján? Szétfeszíti az elő törzs a köveket, ahogy a forradalmárok szembeszálltak a kor szuperhatalmával? Vagy nő tovább, körülfonva, „ahogy lehet”, mégis az élet győzelmét mutatva?

1956 emlékezete sok kérdést vet fel: ezerféle beállítódás szerint töredezik szét és fordul olykor egymás ellen is. Az efféle emlékművek azonban a maguk rejtelmes, de örök igazságaival időt állók, és újabb és újabb generációkat késztethetnek töprengésre. 


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó