Tudván, hogy a Lánchíd elhelyezése miatt a budai oldallal való kapcsolat nehézkes lesz, egy alagút építését 1842-ben Széchenyi István is felvetette. Az első említést naplójában 1842. április 24-én – egy félmondatban – „Bei Maitch … agitirt wegen Tunel” (Maitachnál /a krisztinavárosi plébános – a szerző/az alagút ügyében) említi meg.

Igaz, nem ő volt az első, aki felvetette a Várhegy átfúrását. Az ötletet 1837-ben már Novák Dániel, a budai építési igazgatóság rajzolója, igen sok tudományos ismeretterjesztő cikk szerzője felvetette, sőt ő egyenesen a két partot kötötte volna össze egy Duna alatti alagúttal. Mivel ez a terve nem talált támogatást, egy évvel később szerényebb változatként csak a Várhegy alatti alagút tervével állt elő. Novák két megoldást javasolt: az egyik egy nagyobb alagút, ahol a forgalom mindkét irányban ugyanabban a járatban zajlik, a másik változat szerint irányonként eltérő járatban közlekednek. Ahogy az 1838. március 1-jei Honművészben írja, amelyben londoni Temze alatti alagutat ismerteti: „Két pályaútat foglal ezen tunnel magában, oszlopok által elválasztva egymástól; van mindegyik kocsizópálya mellett egy felemelt gyalogjáró út. Ezen elrendezést haszonnal alkalmaztatnék tehát azon tunnelnél is, melly átvezetne Budán a’ vár alatt: ha bár a’ Duna medre alatti út készitésésére nem szánhatnák is reá magunkat a’ nagy költség vagy más egyéb okok miatt.” (Novák Dániel alagút-elképzelései 1845-ból, közli Darvas István: A budai alagút ismeretlen első tervezői és tervei című írásában, Városi Szemle, 1946)

1841. október 27-én Baczó József (1780–1850), Buda város mérnöke és térképrajzolója készített újabb terveket, de ekkor sem történt semmi, az ötletet nem követte valódi munka. A terv azonban nem merült feledésbe, hiszen Széchenyi 1842-ben felvetette a témát, és ahogy az nála lenni szokott, az elejtett félmondatokból előbb-utóbb valamilyen konkrét kezdeményezések születtek. 1845-ben ismét a krisztinavárosi plébánossal egyeztet az alagútról, majd november 30-án már Buda város tanácsosaival tárgyal, és egy nappal később, 1845 december elsején meg is alakul a Budapesti Tunel Társaság részvénytársaságként, amelynek értelemszerűen ő az elnöke, alelnöke pedig Dessewffy Emil gróf. A költségeket ekkor 300 000 forintban határozták meg. Érdekes adalék, hogy ekkor Széchenyi már nem „magánember”, hanem főhivatalnok, mégpedig a Helytartótanács keretein belül működő Országos Közlekedésügyi Bizottság elnöke, valóságos belső titkos tanácsos, azaz az ország legfőbb közlekedésügyi politikusa, de ez nem zavarja abban, hogy közlekedési magánvállalkozásoknak legyen részvényese vagy vezetője. 

December 6-ra már kész a részvénytársaság alapszabálya, és még ebben az évben Clark Ádám terveket készít az alagútról. Az akkori elképzelések szerint az építkezést a porosz származású Beyse Ágoston mérnök vezette volna, aki a középponti vasút építésénél dolgozott (ne feledjük, Clark Ádám ekkor a Lánchíd építését vezette). Az alagúton keresztül kis vasutat is terveztek a Laszlovszky majorig, amely ma is álló épület a XII. kerületben, a Zugligeti út 58–60. alatt.

1847-ben Jókai már tényként írja le, hogy a Várhegyet keresztülfúrják. Széchenyi több alkalommal is tárgyal, sőt rendszeresen részt vesz a Budapesti Tunel Társaság ülésein, az építkezés azonban nem indul meg. Ennek egyik oka az volt, hogy egy hasonló vita alakult ki, mint a Lánchíd esetében, azaz kell-e külföldi tervező, vagy a feladatot magyar mérnök is el tudja végezni? Széchenyi ugyanis Tierney Clarkot is bevonta az előkészítésbe, több levelet is váltott vele a kérdésről, és Clark Ádám is ugye skót származású volt. A másik, talán lényegesebb ok, ami az építkezést hátráltatta, az volt, hogy a Várhegy még katonai erődnek számított, és a hadvezetés nem repesett az örömtől, hogy a Vár alá alagutat fúrjanak. 

Clark Ádám portréja  (Fotó: Vasárnapi Ujság, Városi Szemle, 1946)

1848–49-ben az alagút építése háttérbe kerül, konkrét lépések nem történtek (az utolsó olyan társasági ülés, amelyen Széchenyi is részt vett, 1848. január 4-én volt), hiszen a forradalom és szabadságharc viharai alatt e kérdés nem volt életbevágó. Az alagút építésének ügyét a harcok elültével, gyakorlatilag szinte azonnal, 1850-ben Ürményi József (korábbi alnádor, 1849-től a székesfehérvári kerület császári biztosa) vetette fel ismét, és új részvénytársaságot is alapított a feladatra. Az építkezés azonban csak 1853-ban indulhatott meg. A kormányzatot első körben meg kellett győzni arról, hogy nem valami fondorlatos cél áll a terv mögött, illetve hogy a Várhegy védhetőségét nem befolyásolja az alagút. A hatóságok 1851-ben még mind a két végét erős vaskapuval kívánták lezárni, nehogy a szellőzőkön keresztül a merénylők bejussanak a Várba. 

Végül nemcsak az engedélyt kapták meg, de Ferenc József még 800 mázsa lőport is adott a robbantásokhoz. Igaz, ezért cserébe azt kérte, hogy a katonaság ingyen használhassa a létesítményt. Jól mutatja a korabeli viszonyokat, hogy a pest-budai közönség – a császári engedélyezés után – bécsi hátsó szándékot sejtett az építkezésben.

Az Alagútból a Lánchíd 1931-ben (Fotó: Fortepan, Jezsuita Levéltár)

Az építkezés végül 1853. február 10-én kezdődött, mégpedig úgy, hogy Clark Ádám a Lánchíd tengelyét alapul véve kitűzte az alagút irányát, és azt maga Ürményi József jelölte meg egy zászló letűzésével. „A budapesti alagút, mely megkezdésének ünnepélye tegnap ment véghez illő disz mellett; az építőmester Clark a lánczhid oszlopzatán állva, onnan számitá ki a leendő tunnel közepét, mely pontra az alagút társulat elnöke Ürményi József ő méltósága zászlót tűzött ki. E nagyszerű mű létrejöttével örökre egyesülve leend a két testvérváros, s azon régi jóslat, hogy az istenhegyi ormokon szétszórt több mint 500 épület rendes várossá alakuland, s Budapest külvárosainak egyikét képezendi, ez által is közeledik teljesüléséhez. Szerencse fel!” – írta a Délibáb – Nemzeti Színházi Lap 1853-ban. 

A Helytartótanács még 1845-ben előírta, hogy elsőként egy kisebb, 4-szer 3 láb keresztmetszetű vágatot kell építeni, azt bizonyítandó, hogy a terv egyáltalán kivitelezhető-e. E kitételt a mostani építőknek is teljesíteni kellett. Clark annyira biztos volt a terv kivitelezhetőségében, hogy egyszerre két irányból kezdett neki az ásásnak, ráadásul az előírtnál jóval szélesebb vájatokkal. Természetesen a közvélemény meg volt győződve arról, hogy a vájárok eltévednek, és reménytelenül furkálják össze-vissza a hegyet, mert nem fognak találkozni. Ráadásul Clark a Szent György térről leásatott egy 39 méter mély tárlót, és innen is elkezdték az építkezést. 

A munkák során – ahogy a Délibáb című lap tájékoztat – a Vár viharos történelmének nyomaival is találkoztak. „Az alagút ásása kezdetén a föld alatt egy egészen felpánczélozott csontvázat találtak. Hogy vehette magára az a csontváz azt a pánczélt?” – olvashatjuk  a színházi lapban, ugyancsak 1853-ban.

A vágatok természetesen találkoztak, még abban az évben, október 25-én az utolsó vékony falat is áttörték. A sárga-fekete Habsburg-zászlókkal díszített ünnepségen Ürményi József nem feledkezett meg az alagút kezdeményezőjéről: beszédében Széchenyi érdemeit is kiemelte.

„A budapesti alagút eszméje valósulásának ünnepét ültük tegnapi napon. Még csak egy évtized előtt álomnak neveztük volna azt, hogy a budai várhegy átfúrt kebelén végig menjünk. S ime a halhatatlan hazafi kimondá a szót: »legyen alagut!« és a kimondott eszme ma már megtestesült! Ugyanis, mint már előre jelentve volt, az alagút áttörésének ünnepélyes tényét örökíteni  akarván a társulat igazgatósága, reggel 10 órára a 2 alagút részvényesein kivül több más vendégekéi is meghitt e tényre. Ekkép az alaguti munkálatok előtere nagyszámú hivatalosokkal telt meg mind a katonai, mind a polgári főbb osztályok sorából, ezek közt volt jelesen négy cs. k. altábornagy: gr Lichtenberg , b. Dietrich , b. Ottinger és Zitta urak, továbbá az orsz. főpénzügyigazgatóság főnöke gr. Almásy Móricz, a budai cs. k mérnöktest igazgatósági személyzete, és több más katonai, rendőrségi s polgári felsőbb hivatalnokok. 10 órakor a társulat elnöke m. Ürményi József cs. k. kamarás, az alagút épitő főmérnökét Clark Ádám urat mutatván be a fővendégeknek, az alagutba menetelt megnyitá, mire a három deszkából összetett pallón kettenkint egymásután mentek be a vendégek az alagútba. A választó falhoz érkezvén, miután vezető elnök ur az alagút indítványozóját gr. Széchenyi Istvánt éltette, a munkások a választófalat hirtelen lerombolták, a vendégtársaság erre az egész alaguton átmen a budai oldalra Az alagút bemeneti s kijárat homlokzata ez alkalomra lobogókkal és lombokkal volt kidiszitve, s az ünnepélynek meleg derül idő kedvezett” – számolt be az eseményről a Budapesti Hírlap 1853. október 26-án.

Az építkezés ezután aránylag gyorsan folytatódott, Clark 3-4 méterenként függőleges kürtőket ásatott egészen a tervezett magasságig, itt új járatot vágtak, majd ezután alakították ki az alagút keresztmetszetét. 1856-tól már gyalogosok már átkelhettek, a járműforgalomnak 1857. április 30-án adták át. 

A majdnem teljesen kész műről a Vasárnapi Ujság így írt 1856. április 27-én: „Az alagút hossza 180, szélessége 5 öl, a lánczhid hossza 200 öl, képzeljen magának most mindenki 180 öles föld alatti utat. Legnagyobb magassága 5 öl, 3 láb, 7 hüvelyk; közepén 4 öl 1 láb, 2 hüvelyk. Kettős kocsi- és gyalogút van benne. Gyalog átmenő díja 1, lóé 3 kr. Megnyitása első 65 napján 5698 ft. 44 kr. hozott be, tehát egy napra 87 ftot.” 

A teljes beruházás a kapuzatokkal együtt, amelyek 1858-ra készültek el, 524 ezer forintba került. Az alagútra 50 évre vámszedési jogot kapott a „Budapesti Alagút-társulat”, így egészen 1918-ig díjat kellett fizetni az átkelésért. Sőt 1873-ig a konflisok utasai még esernyőt is kaptak – igaz csak az átkelés idejére – mert a vízelvezetők eltömődtek, és a közlekedők fejére csöpögött a víz. A problémát megnyugtatóan csak 1915-re rendezték két újabb víztelenítő tárna építésével. 

Az Alagút hosszmetszete 1857-ben. Az útpálya a Duna felé enyhén lejt, összesen 6,1 métert. A belső magasság változik, a kapuzatok felé emelkedik, hogy több fény jusson be a hegy mélyére (Illusztráció: Vasárnapi Ujság, 1856. április 27)

A közvélekedés az alagút tervezőjének Clark Ádámot tartja, de egyes források névrokonát, a Lánchíd tervezőjét, William Tierney Clarkot nevezik meg. Valószínű az, hogy W. T. Clark is készített felméréseket, javaslatokat az alagútra, hiszen erről Széchenyivel leveleztek is, de a végleges terveket a Lánchíd befejezése után Budán letelepedő Clark Ádám készítette, ahogy az építkezést is ő vezette. Széchenyi, ahogy a kész Lánchidat, úgy az alagutat se láthatta meg soha. Az ötletgazda Novák Dániel se, őt 1849-ben, Buda visszafoglalásakor a császári csapatokkal való összejátszás vádjával a honvéd tábori törvényszék halálra ítélte, és 1849 májusában kivégeztette.

Az Alagút eredeti nyugati kapuzata 1939-ben, tervezte: Frey Lajos (Fotó: Fortepan)

Felhasznált irodalom: 
Gazda István: Széchenyi Napjai, Budapest, 1991,
Széchenyi pesti tervei, Szerk: Bácskai Vera és Nagy Lajos, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1985
Széchenyi István naplói. 
Vasárnapi Ujság 1856. április 27.
Bart Iván (szerk.) Budapest Krónikája (Corvina) 
Dr. Darvas István: A budai alagút ismeretlen első tervezői és tervei.  in: Városi Szemle, 1946
Szabó Balázs A Budai Várhegyi Alagút története 1837–2014 (Sziklakórház Kulturális Közhasznú Nonprofit Kft, Bp, 2014)