Rendhagyó időket élünk. Amikor ennyi minden változik körülöttünk, fontos, hogy legyenek néha pihenők. Ezért a Budapesti napló e heti sajtószemléjében nem írunk semmiről, ami drámai, semmiről, ami félelmetes. Inkább az építésre, az újrakezdésre és az érdekességekre helyezzük a hangsúlyt. Higgyék el, e heti időutazásunkban is lesz sok-sok párhuzam a jelennel, de ezek egyike sem lesz ijesztő!

Hol legyen a Műegyetem?

A patináns felsőoktatási intézmény több társához hasonlóan jelenleg valamilyen online felületen próbál üzemelni. Százötven éve, 1870. február–március hónapjaiban viszont éppen helyet kerestek a számára. Pest és Buda városai és az ország döntéshozói heves vitákat folytattak arról, hová telepítsék az egyetemet, és milyen képzései legyenek. Báró Eötvös József február 26-i felszólalásában – melyet A Hon február 27-i száma idéz – például megemlíti, hogy „a műegyetem fönn Budán a várban nem lehet miután ott ahhoz férni a fiatal embernek téli időben majdnem lehetetlen, és mivel azon kívül a szükséges helyiséget sem lehet ott előteremteni”, ezért azt javasolja, hogy az egyetem a Horváth-kert területén épüljön fel, melyet Buda városa fel is ajánlott erre a célra.

Pest városa a Duna partján megépült Sóház épületét szerette volna egyetemként hasznosítani (ma ez a Corvinus Egyetem S épülete).  Az egyetem Pestre helyezése mellett számos érv szólt. A Hon március 2-án így ír erről: „Hogy a műegyetem fenn a várban nem maradhat, azt maga a miniszter ur is elismeri, de azt Pestre áthelyezni, a közvéleménynyel szemben még mindig vonakodik. Pedig biztosíthatjuk öt, hogy bármily üdvös javításokat tesz is a műegyetemen, bármily jó tanerőket sikerül is szereznie, oly látogatott még a legkedvezőbb viszonyok között sem lesz az Budán, mint lenne Pesten, a többi egyetemek mellett.” S hogy mi ennek az oka? A cikk szerzője szerint az, hogy az egyetemista fiatalok jelentős része tanításból tartja fenn magát, s erre Pesten sokkal több lehetősége van, mint Budán. Ezért ha az egyetem végül Budán maradna, sokkal kevesebb hallgatója lenne. Itt jegyzendő meg, hogy a Műegyetem ekkor még Budán működő jogelődjének a hallgatósága is az egyetem Pestre helyezését követelte.

A Műegyetemről végül április elején hozott döntést az országgyűlés. Az Egyetem Pesten, a Lónyay utcában kezdte meg működését, és néhány évig abban a Nágel-házban működött, amelynek történetét a PestBuda is részletesen bemutatta korábban.  

A Nagel-ház 1900 körül, itt működött az 1870-es években a Műegyetem (Forrás: Pesti Hirlap Naptára, 1923-ban)

Ami pedig a képzéseket illeti, elsősorban a mérnöki, gépészmérnöki képzésről volt szó, amelyet A Hon újságírója az alábbi indokok miatt kevésnek talált: „Kissé szűkkeblű természetűnek találtuk azonban azon javaslatot, mely a rögtöni segítség jótéteményét csak a mérnöki és gépészmérnöki osztályokra kívánja kiterjesztetni, holott az építészeti szakmakör közérdek és köz-szükség szempontjából nem kevésbbé igényli a rögtöni segélyt. Müvészakademiánk ugyanis – nincs, s ilyennek felállítása – mint Keleti, becses könyvében oly alaposan fejtegeti – még korai, időelőtti volna, mivel a műtermékek utáni kereslet ma nálunk még sokkal csekélyebb, mint az e téren való productivitas. Ez kétségen kívül áll a szobrászatot és festészetet illetőleg. De egészen más viszony létezik az építészetre nézve. Az építkezés oly – mondhatni – rohamos lendületet vett, s az épitéskedv, legjobb kilátások szerint, annyira fog folyvást növekedni, hogy képzett építészekre valóban égető szükségünk leend.” 

Nos, az írás ellenére az építészek képzése csak kicsit később indult el az intézményben, a Műegyetem első állandó épülete pedig a Múzeum körúton épült fel, ez ma az ELTE Bölcsészettudományi Karának ad otthont.

A Műegyetemnek otthont adó épület 1889-ben, ma az ELTE Bölcsészettudományi Kara működik itt (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)

A hordárok és a főkapitány

Jaj, mekkora szükségünk van ma a futárokra, áruszállítókra, postásokra! De csomagokat százhuszonöt éve, 1895-ben is küldözgettek Budapest polgárai, és a hordárok feladata volt ezeket célba juttatni. Velük, a hordárokkal gyűlt meg a baja a fővárosi rendőrfőkapitánynak, aki észlelte, hogy „a szerelmes levelek, ezüst órák és ruhanemüek szállítói, a kik a légyottok és zálogházak forgalmát tehetségükhöz képest előmozdítják: nem igen tartoznak a főváros legilledelmesebb és legcsinosabb polgárainak táborába”.

Pontosan két dolog zavarta a főkapitány urat: egyrészt az, hogy a hordárok köpködnek. Ezért elrendelte,  hogy „a kerületi kapitányságok a hordárok állomáshelyeit minél gyakrabban megvizsgálják s az esetleges kihágásokat (köpködéseket) gyors és erélyes eljárással szüntessék meg” – írja a Pesti Hírlap 1895. március 15-én. Ez eljárás abból állt, hogy a hordárok kötelesek voltak az állomáshelyeiktől 10-15 méter távolságra elsétálni, ha köhögni, prüszkölni vagy köpködni akartak. Micsoda óvintézkedések!

Hordár a Keleti pályaudvarnál egy 1893-as rajzon (Háry Gyula rajza, Morelli Gusztáv metszete, forrás: FSZEK Budapest-képarchívum)

Na és mi volt a főkapitány úr másik problémája? Nos, a ruházat. De persze erre is született rendelet, amiről így ír a Pesti Hírlap: „A főkapitány tehát elrendeli, hogy, miután az ezredéves ünnepségek közelednek, a hány hordár a fővárosban van, az 1896. április 15-ig okvetlenül kinyalja magát, mert máskülönben a hordári állapotának vége lészen.”

Egy igazán elegáns hordár a Fővám téri piacon 1905-ben (Fotó: Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum, Erdélyi Mór cége)

Szerencsére a szakma valahogy összeszedhette magát, és a csomagok küldözgetésére is mindig volt, van és lesz igény, így aztán máig sok-sok utóduk teljesít szolgálatot a fővárosban. Vigyázzunk rájuk is!

Élelmiszer-felvásárlás 100 évvel ezelőtt

1920. március 18-án, csütörtökön jelentek meg az újságokban, így a Pesti Hírlapban is a bankjegyek felülbélyegzésére vonatkozó szabályok, amelyekkel a kormányzat a háború után szétzilált pénzügyi rendszert igyekezett stabilizálni. Ennek lényege az volt, hogy a korábbi Osztrák–Magyar Bank (jegybank) által kibocsátott bankjegyeket, amelyeket a színe miatt „kékpénznek” is hívtak, egy piros, Magyarország feliratú pecséttel felülbélyegezték, és a továbbiakban csak így lehetett törvényes fizetőeszközként használni, pecsét nélkül érvénytelenné váltak. A rendelkezés az ekkor szintén forgalomban lévő úgynevezett postapénzt, amit a Magyar Postatakarékpénztár bocsájtott ki, nem érintette. Azaz mindenki köteles volt a kijelölt helyekre ellátogatni, és a nála lévő kékpénzt felülbélyegeztetni.

Az eljárásnak viszont volt egy másik eleme is: csak a beszolgáltatott bankjegy összegének felét adták vissza felülbélyegezve, a másik felét a tulajdonos nevére szóló Pénztári Elismervény kiadása mellett államkölcsönként tartotta vissza az állam. Nem kobozták tehát el, de gyakorlatilag államkötvénybe kellett fektetni, amit a tulajdonos nem tudott azonnal felhasználni. Ennek a beavatkozásnak, a valuta nemzeti alapra helyezésének több célja is volt.

Egyrészt akadályozta a valutaspekulációt, másrészt a pénzkivonás fékezte az inflációt, hiszen ha kevesebb pénz van forgalomban, elvileg az árak sem tudnak úgy elszabadulni. Azzal továbbá, hogy a forgalomban lévő pénz egy részét bevonták, a kormányzat meg tudta tenni a legsürgősebb beavatkozásokat anélkül, hogy újabb pénzt kellett volna nyomtatnia (amivel tovább növelte volna az inflációt).

Felülbélyegzett százkoronás (Fotó: wikiwand.com)

A lakosság viszont arra a hírre, hogy a pénz felét be kell szolgáltatnia, pánikkal reagált: „Szerdán megrohanták a vevők az élelmiszeres üzleteket s úgyszólván az összes készleteket összevásárolták. Ma aztán ezek a boltok üresen maradtak. A vásárcsarnokokban ugyancsak igen kevés vevőközönség fordult meg. Árut csakis postapénzért adtak s kék pénzből csak lebélyegzettet fogadtak el, ami persze még nem igen volt. Kevés áru került piacra, s igy az árak fölmentek. Hus kevés volt a piacon, mért kedden a hus legnagyobb része elfogyott, a csütörtöki állatvásár pedig éppen a felülbélyegzési rendelet miatt elmaradt és igy hus csak hétfőn lesz, amit a mészárosok a szombati vásáron fognak beszerezni” – írja a Pesti Hírlap 1920. március 19-én. És mely üzleteket rohanta meg még a közönség? A zálogházakat. Amíg még volt pénzük, visszaváltották az elzálogosított javaikat.

Műveljük kertjeinket!

„Van-e már mindenkinek kiskertje?” – teszi fel a kérdést a Szabadság 1945. március 31-én. Mert április 1-jével járt le a határidő az ingatlantulajdonosok és haszonbérlők számára, hogy újra művelésbe vonják a területeiket, az ezután gazdátlanul maradó telkeket pedig bárki szabadon igényelhette. „A közellátási kormánybiztosság felhívja tehát mindenki figyelmét arra, hogy saját érdekében igényeljen telket és ennek megművelésével gondoskodjék önellátásáról, mert a szállítási nehézségek miatt nem jön elegendő zöldségféle Budapestre” – írja a lap.

Egy pesti kert 1946-ban. A világháború után nagy szükség volt friss zöldségre, gyümölcsre a fővárosban (Fotó: Fortepan)

Nos, jelenleg nincs tartós hiány zöldségekben, és feltehetően nem is lesz. De akinek van kiskertje, annak ezek a napok épp megfelelőek arra, hogy kicsit kertészkedjen. És a kert nélkül maradók is találhatnak hasonló nyugtató tevékenységeket, például átültethetik a szobanövényeiket.

Tisztasági vetélkedő

Egy olvasói levélből idézünk most az 1970-es év kapcsán, amely március 8-án jelent meg a Magyar Nemzetben. K.V. építészmérnök írt a lapnak arról, hogy miközben örvendetesen nő Budapest idegenforgalma, nem ártana kicsit odafigyelni a köztisztaságra is. „Vendégeink méltó elragadtatással szemlélik Budapest festői képét, ugyanakkor azonban elhangzik egy-egy megállapítás, mely szerint a tisztaság terén még jócskán akadna tennivaló” – fogalmazott a levélíró.

Még azt is ajánlja, hogy kerületi versenyeket lehetne rendezni ezen a téren. Nos, az biztos, hogy az utóbbi napokban nemcsak Budapest, de az egész ország „tisztasági vetélkedőt” játszik, csak éppen nem egymással, hanem egymásért versenyzünk.  

Budapesti utcakép: Mikszáth Kálmán tér, szemben a Szentkirályi utca, Reviczky utca sarka 1970-ben. Ezen a képen nem is olyan rossz a köztisztaság állapota (Fotó: Fortepan/Piarista Levéltár, Holl Béla)

Óbuda panelházai

1995. március 3-án a Népszabadság Budapest mellékletében olvashatunk egy cikket, amely az óbudai Thermal Hotel Aquincum új épülete kapcsán azt veti fel, mennyire zavaros is ez a városrész, és milyen furcsa, hogy a Dunát a budai hegyektől egy tízemeletes bérházsor zárja el, miközben mögötte megmaradt néhány tömb régi házsor. Itt van persze a válasz is a cikkben: „A városrészt ugyanis kötelezően a 3-as Számú Házgyár típusépületeiből kellett a mérnököknek a megjelölt területen »kisakkozniuk«. Ezen házak lakásai – a kor higiéniai és egészségvédelmi előírásai miatt – kelet-nyugati irányban tájoltattak, ezért az ipar- és foglalkoztatáspolitikai okból kijelölt házgyár bürokratikus könnyebbítések érdekében sematizált egyenotthonai így kaptak helyet a Dunával párhuzamosan (észak-dél irányban) futó blokkokban” – írja a szerző, kiemelve, hogy ebben a környezetben a hotel építészeti értékei semmilyen módon nem tudnak érvényesülni.   

A Lajos utca 123131. számú sorház építése 1973-ban. Ekkor tűnik el a régi Óbuda (Fotó: Fortepan)

„Egyszer, talán nem nagyon sokára, amikor majd lebontják a mai Óbudát, s helyébe várost, Budapest folytatását építik, nos, akkor mutatkozhatnak meg az Iványi László által tervezett szálloda rejtett értékei” – zárja a sorait Bojár.

Nos, e sorok szerzője azért reméli, hogy arra a bizonyos bontásra még egy kis ideig azért nem kerül sor. Ugyanis éppen az egyik ilyen tízemeletes ház egyik keleti tájolású lakásában elzárva írja ezt a cikket, és ez a remeteség várhatóan még eltart egy darabig. De higgyék el, kifejezetten érdekes élmény a saját otthonról, környékről régi cikkeket találni, és miután az Arcanum adatbázisa ingyenesen hozzáférhető ebben a hónapban, csak arra tudjuk ösztönözni Önöket, használják fel ezt az időt arra, hogy régi újságcikkeket olvasgatnak, vagy felkutatják saját otthonuk történetét!

Nyitókép: Nők otthon 1936-ban (Forrás: Fortepan)