Áprilist a bolondok havának tartja a magyar népi bölcsesség, és kétségtelen, hogy ez a hónap sok évben rendhagyó, nincs ez másképp idén sem. E heti lapszemlénkben is lesz kapcsolódás a mostani állapotunkhoz, és az is kiderül, melyik volt Pest leggyűlöltebb épülete és Buda leggyűlöltebb szobra a XIX. században.

„Ne nyúlj hozzám!” területek a városban

„A Neugebäude mint egy borzalmas ne nyúlj hozzám sárgállik a magyar fővárosnak azon pontján, hova kiválólag öszpontosult forgalom és ipar, s épen azon a helyen hova a vasutakat összekötő hid terveztetik. Buda minden iparkodása daczára sem csinosulhat, nem épül, nem szépül; – nem lehet rendezni, nem lehet tervezni semmit, a mig ki nem mondatik,'hogy a magyar király székvárosa, mely fekvésénél fogva nem nyújthat semmi ellen állást – nem vár többé.  A Gellérthegyen pedig még folyton tátongnak az ágyuk, melyek farkasszemet néznek Pest legszebb helyeivel, daczára azon megdönthetlen okoknak, melyek segélyével a legegyszerűbb logika is rájöhet, hogy ez a citadella nem bir semmi stratégiai fontossággal, és daczára azon bizalmatlanságnak, mely egyhangúlag és számtalanszor nyilvánult, és nyilvánul most is mindannyiszor, mindenkinél a ki a gellérthegyi ágyuk torkába kandikál” – írja A Hon 1870. április 5-én a Buda és Pest három emblematikus helyszínéről, melyeket katonapolitikai okok miatt nem érintett semmilyen városfejlesztési elképzelés, és amelyeket a város lakossága továbbra is inkább fenyegetésként, semmint a város értékes részeiként kezelt.


A gyűlölt Újépület a Bazilika tornyából 1889-ben (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum, Téry Ödön felvétele)

„Ezért az országgyűlés által utasitandónak vélnők gr. Andrássy Gyula miniszterelnököt, hogy a Neugebäude, Buda »vára« és a gellérthegyi citadella felől tolmácsolja ő felségénél a főváros lakosságának s a nemzetnek véleményét. Szép megbízatás volna ez a miniszterelnökre nézve; még szebb, ha sikerrel megoldaná. Isten látja lelkünket, nem irigylünk tőle egy kis népszerűséget” – írja a lap.   

Merénylet egy szobor ellen

„Dinamittal akarta múlt éjjel egy exaltált ember a budavári Szent-György-téren levő Hentzi-szobrot a levegőbe röpíteni. A merénylet nem sikerült. A szobornak egy kis pörkölődésen kívül semmi baja nem esett, csak a környéken levő épületek ablakai zúzódtak össze a rettenetes légnyomástól, a mit a robbanás előidézett” – írja a Pesti Hírlap 1895. április 3-án. Hentzi tábornok szobra ugyanis a budai Várnegyed impozáns terén magasodott, de éppen ez a katonatiszt nem volt népszerű a magyarok körében, hiszen ő volt az, aki az 1849-ben a Vár ágyúival lövette Pestet. A harcokban maga is halálos sérülést szenvedett, szobrát 1852-ben, a gyűlölt Bach-korszakban állították fel a Várban.  

 

Heinrich Hentzi (Kép: Josef Kriehuber litográfiája, 1849)

„A merénylet háromnegyed egy órakor történt. A különben csendes Budavára lakóit a mondott időben óriási dörrenés zaja riasztotta föl álmukból. Fültanuk állítása szerint, mintha tiz ágyúból lőttek volna egyszerre. Az első percekben azt hitték, hogy a Gellérthegy ágyúival akarják figyelmeztetni a főváros lakóit, hogy a Duna vize átlépte a rakpartokat. Nem sokára azonban kitudódott, hogy a Hentzi-szobor ellen követtek el bombamerényletet. A robbanás körülbelül öt perccel háromnegyed egy előtt történt. Azokat, akik a szobor környékén voltak: a katonai őrszemet a Szent György-téren, a királyi palota főőrségének katonáit elkábitotta a hatalmas dördülés, mintha több ágyú lövését hallották volna. A robbanás után következő mélységes csöndben csakhamar a térre siettek a rendőrök, a vár különböző irányában éjjeli mulatozók verődtek össze, de hirtelenében senki sem tudta, hogy mi történt. A fölocsudás első pillanataiban ösztönszerüleg a Hentzi-szoborhoz siettek az emberek s akkor látták, hogy a szobor déli felén nagy sárgás foltok vannak, amelyeket a robbanás okozott” – számol be részletesen a lap a merényletről, amelyben a szobor csak kisebb sérüléseket szenvedett.

A Hentzi-szobor a Honvédelmi Minisztérium épülete előtt a Várban, a Szent György téren 1889-ben (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)

Hanem ami ezután következett! Emlékeznek még a Papakoszta-klán lebuktatásának diadalmas hírére és a magyar detektívek sikerére? Nos, itt épp az ellenkezője valósult meg. A rendőrség heteken keresztül nyomozott egy Szeles Adorján nevű feltételezett elkövető ellen, aki egyébként hírlapíró volt. Először azt hitték, álruhát öltött, vagy külföldre szökött, de eközben Szeles végig Budapesten tartózkodott, álöltözet nélkül jelent meg különböző nyilvános helyeken, ahol többen fel is ismerték.

A rendőrség tehetetlensége és lassú reagálása közbeszéd tárgyává vált, az újságban folyamatosan jelentek meg a detektíveknek odaszúrt pikírt megjegyzések a legkülönfélébb cikkek szövegében. Az április 6-i lapszám egyik hírében például ezt olvashatjuk: „valószínűleg a halál is hamarább meg fog minket találni, mint pl. a budapesti rendőrség Szeles Adorjánt”. Végül Szeles Londonba menekült, s csak bűncselekménye elévülését követően tért haza Magyarországra, így sosem bűnhődött meg tettéért.

Finn szolidaritás

1920-ban a Pesti Hírlap április 3-i száma arról számol be, hogy a magyarországi szegénység enyhítésére indított különböző népgondozó akciók adományozói között megjelent a finnországi magyarsegítő bizottság is, akik tízezer svájci frankot gyűjtöttek össze Finnországban, amit az alábbi levél kíséretében juttattak el hazánkba: „Magyar Testvérek! Csak egy csöpp az a segedelem, amit Nektek küldünk. Egy olyan országból, amelyet a háború és a szükség szintén meglátogatott. De sok-sok, az egész finn félszigeten dobogó meleg szivekből jönnek ezek a morzsák; fogadjátok a finn-magyar testvériség apró áldozati ajándéka gyanánt. – Országokon és tengereken tul, amelyek elválasztanak bennünket egymástól – kiáltjuk felétek: Egy uj nap még mindent helyrehozhat! – Ez a bizalom a finn népet sem hagyta el soha az ő szerencsétlenségében és Magyarországra is biztosan fel fog virradni ez a nap!”

Vagonlakó menekült család az egyik pályaudvaron 1919–1920 környékén (Fotó: FSZEK Budapest-képarchívum)

De nemcsak a finnek adományoztak, a magyar polgárok is gyűjtöttek, főleg az Erdélyből és más határon túli területekről menekültek számára. Erről is beszámol a lap április 3-án: „Keresetlen szövegével mindent elmond az a háromszínű karton-jelvény, amelyet a menekültek segítésére hozott forgalomba a hivatal. Az egyiken az apostoli kereszt mellett csak az az egy szó olvasható: ezzel – alatta a régi, egységes, oszthatatlan és csonkithatatlan Magyarország rajza mellett pedig a cél: ezért. Három napig lesznek kaphatók e jelvények, vegye meg mindenki, mert milliók kellenek a munkához, amely tűrhetővé akarja tenni a szomorú jelent, s nagyszerűvé a diadalmas jövendőt.”

Szent-Györgyi Albert üzenete

1945-ben a Szabad Nép április 1-jén megjelenő száma Szent-Györgyi Albert professzorral közöl hosszas interjút, amelyben elsősorban a fasizmus rombolásáról kérdezik a tudóst, és arról, hogyan lehet helyrehozni az emberi lelkekben és a kultúrában keletkezett kárt. 

 „Hazánk legfontosabb és legértékesebb nyersanyaga agyvelőállománya, mely eddig csak igen kis százalékban került kihasználásra. Egy intenzívebb, újszellemü és szélesebbkörű oktatás lényegesen hozzájárulhat a társadalmi válaszfalak lerombolásához. A szellemi életben is sürgős és mélyreható birtokreformra van szükség. A tanításnak azonban nemcsak az anyaga és kiterjedése, hanem egész szelleme is meg kell, hogy változzék, hogy ki tudja termelni az új embertípust” – nyilatkozta a lapnak a professzor, akit néhány nappal később a Köznevelési Tanács elnökének választottak, és néhány évig be is töltötte ezt a hivatalt.  

Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas és Kossuth-díjas orvos, biokémikus, a C-vitamin felfedezője 1950-ben (Fotó: Fortepan/Semmelweis Egyetem Levéltára)

Százezer gyerek orvosa

1970. április 3-án a Magyar Nemzet dr. Tóth Éva főorvost mutatja be, aki munkáját a Szabadsághegyi Állami Gyermekszanatórium tüdőosztályán kezdte, később pedig tizenegy budapesti tüdőgondozónak lett tbc-konziliárusa.

A Szabadsághegyi Gyermekgyógyintézet 1981-ben (Fotó: Fortepan)

Pályám kezdetén tíz nap alatt húsz gyerek halt meg tbc-ben. És nemcsak a szülőket kellett megvigasztalnom, mert engem, az orvost, mélyebben érintett a gyermekhalál. Most, 1970-ben Budapesten fehér holló egy tbc-s gyerek. Vidéken még nem ennyire jó a helyzet, de Pesten három éve nem láttam olyan gyereket, aki tbc-ben megbetegedett volna. Annak a négymillió BCG-oltásnak ez az eredménye. Én, személy szerint mintegy 15 ezer ilyen oltást adtam. Jó érzés volt tudni azt, hogy ezek a gyerekek már nem kaphatják meg a fertőzést” – nyilatkozta a lapnak a doktornő.

És ha tudta volna, hogy ma, ötven évvel később egy egész ország lélegzett fel, amikor azt olvasta, hogy a BCG-oltással kötelezően gyerekkorban beoltottak talán egy fokkal jobban védettek az új megbetegedéssel szemben is…

Piros csík a Várnegyedben?

Lapszemlénk utolsó állomásán térjünk vissza budai Várba! 1995. április 14-én arról ír a Népszabadság Budapest melléklete, hogy a Várnegyed kapcsán jelentős hiányosságok vannak a turisztikai infrastruktúrában, meg kell oldani a buszparkolást, nyilvános mosdókat kell kialakítani, speciális információs táblákkal és térképekkel kell segíteni a tájékozódást.

Az ötletbörzén azonban, amelyről a lap beszámolt, ezekhez a racionális beavatkozásokhoz képest több, meglehetősen merész javaslat is szerepelt, például a következő: „Az ötlet lényege, hogy a várbeli járdákon piros csík húzódna végig, amely adott esetben felhívná a látogatók figyelmét a közvetlen közelben lévő nevezetességekre. A térképek szintén a tájékozódást könnyítenék meg, hiszen a nevezetességek mellett a piros csíkok felfestését is jeleznék.”

Nem pontosan tudjuk, mire gondolt pontosan a javaslattevő, mert a Várnegyed egésze gyakorlatilag nevezetesség, a piros csík viszont meglehetősen furcsa hatást keltett volna ebben a kiemelten védett városrészben. De még ennél is merészebb volt az a javaslat, miszerint a budai Vár lakóit arra lehetne ösztönözni, hogy járjanak olyan korú ruhákban, amilyen a házuk, amelyben laknak. Elképzelhetjük, hogyan festett volna egy átlag hétfő reggelen a Széll Kálmán térre érkező Várbusz közönsége…

E heti lapszemlénket zárjuk dr. Tóth Éva gondolataival! A Magyar Nemzet riportere az idézett, 1970-ben készült interjúban ugyanis azt is megkérdezte a doktornőtől, mit tart a legnagyobb dolognak az életben.
„Amit huszonöt évvel ezelőtt, amikor még nem gondoltam, hogy ilyen nagyon meg kell küzdeni mindenért: embernek lenni minden körülmények között. Megpróbálni, hogy az emberre jellemző jó tulajdonságokat, nemesebb vonásokat a felszínre hozzuk, s azt képviseljük” – nyilatkozta az Orvos.

Így, nagybetűvel.  

Nyitókép: Hentzi 22 méter magas, fémből készült emlékműve, amelyet I. Ferenc József magyar király saját költségén készíttetett Hentzi és bajtársai tiszteletére. 1852. július 11-én avatták fel a budavári Szent György téren.