2020. január 21. 12:00

Barcsay Jenő magyar festő, grafikus, művészpedagógus 120 éve született. Munkássága a XX. századi magyar képzőművészet értékes darabja. A Művészeti anatómia című könyvét több világnyelven, számos alkalommal kiadták. Budapesten két, mozaikban megfogalmazott alkotása mutatja, hogy kisebb méretű festményeinek képalkotási elveit a monumentális felületeken is ugyanúgy tudta érvényesíteni.

Barcsay Jenő 1900. január 14-én született Kolozs megyében. A Mezőség egyik kicsi falujában, a Katona nevet viselő, már a XX. század hajnalán is román többségű községben. Erdély egyik fejedelmi családjának késői leszármazottja, de őseivel ellentétben ő már szegénységben nevelkedett.

Barcsay Jenő festőművész portéja 1971-ben​ (Fotó: Fortepan)

A Barcsay család névadó települése Nagybarcsa, a Hunyad megyei Déva közeli község. A Barcsay család neves tagjai közül Barcsay Ákos (1619-1661) erdélyi fejedelmet és Barcsay Ábrahám (1742-1806) költőt érdemes megemlíteni.

Barcsay Jenő iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte meg, ezután a Kolozsvári Református Kollégiumban, majd Szamosújváron, legvégül a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban folytatta, ahol érettségi vizsgát tett. Képzőművészeti tehetségét Marosvásárhelyen Gulyás Károly tanár fedezte fel, és a jómódú Soófalvy Illyés Sándorhoz ajánlotta be, aki vállalta budapesti taníttatásának költségeit. A támogatás azonban csak egy éven át tartott, mert az I. világháborút követő gazdasági válságban mecénása elvesztette vagyonát.

Barcsay Jenő időskorában írt önéletrajzában a következő szavakkal mutatta be azokat a személyeket, akik Marosvásárhelyen segítették, hogy Budapesten folytasson képzőművészeti tanulmányokat: „Az első világháború utolsó évében jártunk, a sorozáson alkalmasnak minősítettek. Rövidesen fel kellett vennem a katonamundért. Bevonultam Kolozsvárra, a 21. Honvéd gyalogezredhez, mindjárt tiszti iskolára vezényeltek bennünket. Kétoldali tüdőcsúcshurutom miatt azonban rövidesen leszereltek, és így hazakerültem. Nagyon bántott, hogy a szüleim nyakán kellett élősködnöm, ezért mindenáron valami kereseti forráshoz szerettem volna jutni, de csak gyárban tudtam volna fizikai munkásként elhelyezkedni. Gondoltam egyet, Marosvásárhelyre utaztam és magammal vittem 30-40 kis akvarellemet, azzal a szándékkal, hogy egy kis pénzhez jussak. De a lakosság igen szegény volt akkoriban, szinte nyomorgott mindenki, így ezen az úton pénzhez nem juthattam.

Barcsay rajza a Kolozs megyei Néma község dombjairól ahol édesanyja élt. Az 1965-ben készített műalkotás a Hatvany Lajos Múzeum tulajdona

Zenetanárom unokahúga, Katinka azonban jó ötletet adott: az ő ösztönére hallgatva felkerestük a helybeli rajztanárt, Gulyás Károlyt, és megmutattam neki festményeimet. Ő szeretettel végignézte a kezdetleges mázolmányokat, majd felém fordulva ennyit mondott: »Kedves fiam, tehetséges vagy. Kérlek, hagyd itt ezeket a dolgokat nálam, te pedig menj haza, fogj ceruzát és papírt, próbálj embereket rajzolni, és két hét múlva keressél fel újra.«

Barcsay Jenő festőművész az Andrássy út 87-89. számú házban lévő lakásában 1960-ban (Fotó: Fortepan)

Hazamentem, dolgozni kezdtem, egyik rajz követte a másikat, és mikor tizenöt munkám összejött, újra Marosvásárhely felé vettem az utamat, és felkerestem a tanár urat. Megnézte a rajzaimat, kissé biztatgatott is, és átmentünk a rajzterembe, ahol már várt reám egy gipszszobrocska, amely egy szakállas görög istent ábrázolt. Ezt kellett lerajzolnom. A tanár úr magamra hagyott, és mire visszajött, már volt valami a papíromon. Megbírálta a rajzot, meg is dicsért egy kissé. Miután túlestem ezen a próbán, legnagyobb meglepetésemre azt mondta: Most elmegyünk egy nagyon gazdag úrhoz, Soófalvy Illyés Sándorhoz, akit nagyságos úrnak kellett szólítani.

Nemsokára oda is értünk egy gyönyörű szép villához, a tanár úr becsöngetett. Sötétkék ruhába öltözött, elegáns úr fogadott bennünket. Ahogy beléptem, kezet fogott velem és azt mondta: »Mától kezdve az én fiam vagy. Akarsz a budapesti képzőművészeti főiskolára kerülni?« – Azt hiszem, csak annyit tudtam mondani meghatottságomban, hogy igen. Mindjárt kaptam 400 koronát, hogy Pestre mehessek.”

Barcsay Jenő mozaik tervváltozatai a Nemzeti – mai Pesti Magyar – Színház részére, megjelent a Művészet című folyóirat 1967. októberi számában

 

Budapesten 1919 őszén beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Felsőfokú tanulmányait 1924-ben fejezte be, ezután mint művésznövendék két évig a főiskola kötelékében maradthatott. Tanulmányai idején, mivel sem családi segítségre, sem a megígért támogatásra nem számíthatott, így szinte nyomorgott, több társával együtt a főiskola egyik epreskerti helyiségében húzta meg magát. Mesterei előbb Vaszary János (1867-1939), majd Rudnay Gyula (1878-1957) voltak. Tanárai közül  Lyka Károly (1869-1965) művészettörténész tett még rá nagy hatást, akivel évtizedeken keresztül szoros barátságot ápolt.

Barcsay Jenő 1925-ben és 1926-ban a nyár jelentős részét Makón és Hódmezővásárhelyen töltötte. A dél-alföldi városokban eltöltött idő segítségével ébredt rá először a tájábrázolásban rejlő konstruktív szerkezeti elvekre. Ebben az időben alakult ki barátsága a Hódmezővásárhely közelében fekvő Mártélyon alkotó festőművésszel, Endre Bélával (1870-1928).

A festményei között, a Andrássy úti lakásban 1960-ban (Fotó: Fortepan)

A Magyar Állam egyéves ösztöndíjával 1926 őszétől Párizsban tartózkodott. A francia fővárosban elementáris erővel hatottak rá a korai modern festészet géniuszai, Claude Monet (1840-1926), Camille Pissarro (1830-1903) és Paul Cézanne (1839-1906) művészete. Az addig  Rudnay Gyula hatására kialakult, az „alföldi festő iskola” szemléletét és pusztai tematikájához igazodó képi világát már az ekkor megismert, XIX. század végi impresszionista és posztimpresszionista alkotók formálták.

A következő évben, 1927-ben, Itáliában járt, ahol a reneszánsz festészet embereszménye, az emberi testek tömegének ábrázolási módja lett munkássága szempontjából egész életén át meghatározó. A nyári hónapokat 1929-től a szentendrei művésztelepen töltötte.

Lyka Károly segítségével 1929 ősze és 1930 tavasza között ismét Párizsban alkotott állami ösztöndíjjal. Ebben az időben a kubizmus által hirdetett képalkotási törvényeket sajátította el. A Fővárosi Iparostanonc Iskolában 1931-től 1945-ig, majd 1945-től az 1975-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főiskolán tanított. A főiskolán a művészi anatómia oktatását végezte három évtizeden keresztül. A később világhírűvé vált Művészeti anatómia című könyve először 1953-ban jelent meg.

A Művészeti Anatómia című könyvének borítólapján szereplő rajz

Munkája előszavában Barcsay Jenő hangsúlyozta: „A képzőművész számára az emberi test elsősorban látvány, szeme azt vizsgálja, ami ezen a testen felfedezhető. Anatómiai tanulmányainál tehát nem az orvos, hanem a művész szempontjai a döntők. Elsősorban a felületen láthatóvá váló vagy közvetlenül a felület alatt működő csont- és izomrendszert kell megismerni.” A nagy gonddal készített mű elnyerte „Az év legszebb könyve” címet, készítőjét pedig 1954-ben Kossuth-díjjal jutalmazták.

Ez a rajzkönyve, akárcsak az 1958-ban megjelent Ember és drapéria című kötete, nagy sikert aratott külföldön is, számos nyelven megjelent, magyarul több mint húsz kiadást élt meg. Az 1960-as években életműve kiteljesedhetett, ekkor nagyméretű mozaikok készítésével is foglalkozott, így 1964-ben ő alkotta meg a Miskolci Nehézipari Egyetem könyvtárépületének, majd 1968-ban a budapesti Hevesi Sándor téri Színház (akkori nevén Nemzeti Színház) mozaikját. Mindkét alkotása az 1949-ben készített, asszonyokat ábrázoló szénrajzának felnagyított, monumentálissá formált változata.

Ember és drapéria című kötete 1958-ban jelent meg

Barcsay Jenő legkedvesebb mozaikmunkája 1969 és 1975 között a szentendrei kultúrház és könyvtár fogadótermébe készült, amelyen az alakokat körbefogó háttér gazdag aranyszín-használata az ikonok képi világával folytat párbeszédet. A művész ezzel a vizuális megjelenítéssel is a Duna-parti város szerb-ortodox művészeti hagyományait éltette tovább, világi közösségi térben.

Legutolsó mozaikmunkája az Újpesti Gyógyfürdőbe készült 1974 és 1976 között. Mivel a főváros IV. kerületének gyógyfürdőépületét 2007-ben bezárták, szükségessé vált az egyedi védettséget élvező műalkotás máshol, az eredeti hely szelleméhez közelálló módon, történő bemutatása.

A Barcsay-alkotás 2018-ban vált újra a nagyközönség számára is láthatóvá. A mű szellemiségéhez közel, a szakszerű áttelepítés után, jelenleg a Csillaghegyi Árpád Forrásfürdő épületében tekinthető meg. A „Barcsay-életmű egyik koronájának” is tekinthető, két nagy falfelületet betöltő, mozaikegyüttes újpesti bontását és csillaghegyi újraépítését a Filó Mihály vezette restaurátorcsapat végezte.

A Csillaghegyi Árpád Forrásfürdő épületében látható mozaikok (Fotó: Millisits  Máté)

Barcsay Jenő élete jelentős részét, leginkább a tavasztól őszig terjedő időszakot, Szentendrén töltötte, aktívan részt vett a város kulturális életében, melynek díszpolgára lett. Szentendrén 1978-ban nyílt meg a művész életművét bemutató Barcsay Múzeum. Budapesten több évtizeden át a Képzőművészeti Főiskolához közel épült Kodály köröndi házban lakott, és a téli hónapokban alkotott is.

Az Andrássy út 87-89. házszámot viselő neoreneszánsz bérpalota előkertjében 1998 óta egy festőállványt megjelenítő vasszerkezetben elhelyezett emléktábla idézi meg Barcsay Jenő szellemiségét, egyéni, hat évtizeden át a hagyományt tisztelő, de folyamatosan megújuló művészetét.

Az Andrássy út 87-89. szám alatti ház előkertjében álló festőállványt idéző emléktábla, amelyet 1998-ban avattak (Fotó: Millisits  Máté)

Azt az egyéni képi világot, amelyről elmondható, hogy festészetének korai szakaszára, a fény-árnyék hatásokra épülő, sötét tónusú ábrázolásmód a jellemző. A párizsi és itáliai tapasztalatai azután teljesen alakították látásmódját, s ettől kezdve az expresszionista stílus határozta meg festészetét. Az 1930-as évek elejétől fokozatosan fejlődött ki teljesen egyéni, senki máséval össze nem téveszthető stílusa. Műveiben egyaránt megjelentek a nonfiguratív formák és a figurális ábrázolások.

A Képzőművészeti Egyetem főhomlokzatán a Barcsay terem táblája (Fotó: Millisits Máté)

Barcsay Jenő szülőföldjére, az erdélyi Mezőségbe gyakran, leginkább nyaranta hazalátogatott, az időskorában Néma nevű településen lakó édesanyját felkeresni, aki 1972-ben, százkét éves korában hunyt el. A művész a hazai táj dombos vidékét több rajzán is nagy szeretettel megörökítette, egyik ilyen, Némán készített, alkotását a Hatvany Lajos Múzeum őrzi.

Barcsay Jenőt élete vége felé, 1985-ben, újra Kossuth-díjjal ismerték el. A művész utolsó éveiben, gerinc- és ízületi betegség miatt, már nehezen dolgozott, de élete végig alkotott. Nyolcvannyolc évesen, 1988. április 2-án hunyt el, sírja a Fiumei úti sírkertben található. Emlékét a fiatal képzőművészek részére adható Barcsay-díj őrzi.

Barcsay Jenő tiszteletére írta Weöres Sándor a Festőállvány című verset, amely 1984-ben, a Posta messziről című kötetben jelent meg. A Képzőművészeti Egyetem nagyméretű kiállítóterme az ő nevét viseli.

Nyitókép: Barcsay Jenő festőművész az Andrássy út 87-89. számú házban lévő lakásában 1960-ban (Fotó: Fortepan)

vissza a teljes nézetre