Barcsay Jenő 1900. január 14-én született Kolozs megyében. A Mezőség egyik kicsi falujában, a Katona nevet viselő, már a XX. század hajnalán is román többségű községben. Erdély egyik fejedelmi családjának késői leszármazottja, de őseivel ellentétben ő már szegénységben nevelkedett.

Barcsay Jenő festőművész portéja 1971-ben​ (Fotó: Fortepan)

A Barcsay család névadó települése Nagybarcsa, a Hunyad megyei Déva közeli község. A Barcsay család neves tagjai közül Barcsay Ákos (1619–1661) erdélyi fejedelmet és Barcsay Ábrahám (1742–1806) költőt érdemes megemlíteni.

Barcsay Jenő iskolai tanulmányait szülőfalujában kezdte meg, ezután a Kolozsvári Református Kollégiumban, majd Szamosújváron, legvégül a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban folytatta, ahol érettségi vizsgát tett. Képzőművészeti tehetségét Marosvásárhelyen Gulyás Károly tanár fedezte fel, és a jómódú Soófalvy Illyés Sándorhoz ajánlotta be, aki vállalta budapesti taníttatásának költségeit. A támogatás azonban csak egy éven át tartott, mert az I. világháborút követő gazdasági válságban mecénása elvesztette a vagyonát.

Barcsay Jenő idős korában írt önéletrajzában a következő szavakkal mutatta be azokat a személyeket, akik Marosvásárhelyen segítették, hogy Budapesten folytasson képzőművészeti tanulmányokat: „Az első világháború utolsó évében jártunk, a sorozáson alkalmasnak minősítettek. Rövidesen fel kellett vennem a katonamundért. Bevonultam Kolozsvárra, a 21. Honvéd gyalogezredhez, mindjárt tiszti iskolára vezényeltek bennünket. Kétoldali tüdőcsúcshurutom miatt azonban rövidesen leszereltek, és így hazakerültem. Nagyon bántott, hogy a szüleim nyakán kellett élősködnöm, ezért mindenáron valami kereseti forráshoz szerettem volna jutni, de csak gyárban tudtam volna fizikai munkásként elhelyezkedni. Gondoltam egyet, Marosvásárhelyre utaztam és magammal vittem 30-40 kis akvarellemet, azzal a szándékkal, hogy egy kis pénzhez jussak. De a lakosság igen szegény volt akkoriban, szinte nyomorgott mindenki, így ezen az úton pénzhez nem juthattam.

Barcsay rajza a Kolozs megyei Néma község dombjairól ahol édesanyja élt. Az 1965-ben készített műalkotás a Hatvany Lajos Múzeum tulajdona

Zenetanárom unokahúga, Katinka azonban jó ötletet adott: az ő ösztönére hallgatva felkerestük a helybeli rajztanárt, Gulyás Károlyt, és megmutattam neki festményeimet. Ő szeretettel végignézte a kezdetleges mázolmányokat, majd felém fordulva ennyit mondott: »Kedves fiam, tehetséges vagy. Kérlek, hagyd itt ezeket a dolgokat nálam, te pedig menj haza, fogj ceruzát és papírt, próbálj embereket rajzolni, és két hét múlva keressél fel újra.«

Barcsay Jenő festőművész az Andrássy út 87–89. számú házban lévő lakásában 1960-ban (Fotó: Fortepan)

Hazamentem, dolgozni kezdtem, egyik rajz követte a másikat, és mikor tizenöt munkám összejött, újra Marosvásárhely felé vettem az utamat, és felkerestem a tanár urat. Megnézte a rajzaimat, kissé biztatgatott is, és átmentünk a rajzterembe, ahol már várt reám egy gipszszobrocska, amely egy szakállas görög istent ábrázolt. Ezt kellett lerajzolnom. A tanár úr magamra hagyott, és mire visszajött, már volt valami a papíromon. Megbírálta a rajzot, meg is dicsért egy kissé. Miután túlestem ezen a próbán, legnagyobb meglepetésemre azt mondta: Most elmegyünk egy nagyon gazdag úrhoz, Soófalvy Illyés Sándorhoz, akit nagyságos úrnak kellett szólítani.

Nemsokára oda is értünk egy gyönyörű szép villához, a tanár úr becsöngetett. Sötétkék ruhába öltözött, elegáns úr fogadott bennünket. Ahogy beléptem, kezet fogott velem és azt mondta: »Mától kezdve az én fiam vagy. Akarsz a budapesti képzőművészeti főiskolára kerülni?« – Azt hiszem, csak annyit tudtam mondani meghatottságomban, hogy igen. Mindjárt kaptam 400 koronát, hogy Pestre mehessek.”

Barcsay Jenő mozaik tervváltozatai a Nemzeti – mai Pesti Magyar – Színház részére, megjelent a Művészet című folyóirat 1967. októberi számában

Budapesten 1919 őszén beiratkozott a Magyar Képzőművészeti Főiskolára. Felsőfokú tanulmányait 1924-ben fejezte be, ezután mint művésznövendék két évig a főiskola kötelékében maradthatott. Tanulmányai idején, mivel sem családi segítségre, sem a megígért támogatásra nem számíthatott, így szinte nyomorgott, több társával együtt a főiskola egyik epreskerti helyiségében húzta meg magát. Mesterei előbb Vaszary János (1867–1939), majd Rudnay Gyula (1878–1957) voltak. Tanárai közül  Lyka Károly (1869–1965) művészettörténész tett még rá nagy hatást, akivel évtizedeken keresztül szoros barátságot ápolt.

Barcsay Jenő 1925-ben és 1926-ban a nyár jelentős részét Makón és Hódmezővásárhelyen töltötte. A dél-alföldi városokban eltöltött idő segítségével ébredt rá először a tájábrázolásban rejlő konstruktív szerkezeti elvekre. Ebben az időben alakult ki barátsága a Hódmezővásárhely közelében fekvő Mártélyon alkotó festőművésszel, Endre Bélával (1870–1928).

A festményei között, az Andrássy úti lakásban 1960-ban (Fotó: Fortepan)

A Magyar Állam egyéves ösztöndíjával 1926 őszétől Párizsban tartózkodott. A francia fővárosban elementáris erővel hatottak rá a korai modern festészet géniuszai, Claude Monet (1840–1926), Camille Pissarro (1830–1903) és Paul Cézanne (1839–1906) művészete. Az addig  Rudnay Gyula hatására kialakult, az „alföldi festő iskola” szemléletét és pusztai tematikájához igazodó képi világát már az ekkor megismert, XIX. század végi impresszionista és posztimpresszionista alkotók formálták.

A következő évben, 1927-ben Itáliában járt, ahol a reneszánsz festészet embereszménye, az emberi testek tömegének ábrázolási módja lett munkássága szempontjából egész életén át meghatározó. A nyári hónapokat 1929-től a szentendrei művésztelepen töltötte.

Lyka Károly segítségével 1929 ősze és 1930 tavasza között ismét Párizsban alkotott állami ösztöndíjjal. Ebben az időben a kubizmus által hirdetett képalkotási törvényeket sajátította el. A Fővárosi Iparostanonc Iskolában 1931-től 1945-ig, majd 1945-től az 1975-ben bekövetkezett nyugdíjazásáig a Képzőművészeti Főiskolán tanított. A főiskolán a művészi anatómia oktatását végezte három évtizeden keresztül. A később világhírűvé vált Művészeti anatómia című könyve először 1953-ban jelent meg.

A Művészeti Anatómia című könyvének borítólapján szereplő rajz

Munkája előszavában Barcsay Jenő hangsúlyozta: „A képzőművész számára az emberi test elsősorban látvány, szeme azt vizsgálja, ami ezen a testen felfedezhető. Anatómiai tanulmányainál tehát nem az orvos, hanem a művész szempontjai a döntők. Elsősorban a felületen láthatóvá váló vagy közvetlenül a felület alatt működő csont- és izomrendszert kell megismerni.” A nagy gonddal készített mű elnyerte „Az év legszebb könyve” címet, készítőjét pedig 1954-ben Kossuth-díjjal jutalmazták.

Ez a rajzkönyve, akárcsak az 1958-ban megjelent Ember és drapéria című kötete nagy sikert aratott külföldön is, számos nyelven megjelent, magyarul több mint húsz kiadást élt meg. Az 1960-as években életműve kiteljesedhetett, ekkor nagy méretű mozaikok készítésével is foglalkozott, így 1964-ben ő alkotta meg a Miskolci Nehézipari Egyetem könyvtárépületének, majd 1968-ban a budapesti Hevesi Sándor téri Színház (akkori nevén Nemzeti Színház) mozaikját. Mindkét alkotása az 1949-ben készített, asszonyokat ábrázoló szénrajzának felnagyított, monumentálissá formált változata.

Az Ember és drapéria című kötete 1958-ban jelent meg

Barcsay Jenő legkedvesebb mozaikmunkája 1969 és 1975 között a szentendrei kultúrház és könyvtár fogadótermébe készült, amelyen az alakokat körbefogó háttér gazdag aranyszín-használata az ikonok képi világával folytat párbeszédet. A művész ezzel a vizuális megjelenítéssel is a Duna-parti város szerb-ortodox művészeti hagyományait éltette tovább világi közösségi térben.

Legutolsó mozaikmunkája az Újpesti gyógyfürdőbe készült 1974 és 1976 között. Mivel a főváros IV. kerületének gyógyfürdőépületét 2007-ben bezárták, szükségessé vált az egyedi védettséget élvező műalkotás máshol, az eredeti hely szelleméhez közelálló módon történő bemutatása.

A Barcsay-alkotás 2018-ban vált újra a nagyközönség számára is láthatóvá. A mű szellemiségéhez közel, a szakszerű áttelepítés után, jelenleg a Csillaghegyi Árpád Forrásfürdő épületében tekinthető meg. A „Barcsay-életmű egyik koronájának” is tekinthető, két nagy falfelületet betöltő, mozaikegyüttes újpesti bontását és csillaghegyi újraépítését a Filó Mihály vezette restaurátorcsapat végezte.

A Csillaghegyi Árpád Forrásfürdő épületében látható mozaikok (Fotó: Millisits  Máté)

Barcsay Jenő élete jelentős részét, leginkább a tavasztól őszig terjedő időszakot Szentendrén töltötte, aktívan részt vett a város kulturális életében, melynek díszpolgára lett. Szentendrén 1978-ban nyílt meg a művész életművét bemutató Barcsay Múzeum. Budapesten több évtizeden át a Képzőművészeti Főiskolához közel épült Kodály köröndi házban lakott, és a téli hónapokban alkotott is.

Az Andrássy út 87–89. házszámot viselő neoreneszánsz bérpalota előkertjében 1998 óta egy festőállványt megjelenítő vasszerkezetben elhelyezett emléktábla idézi meg Barcsay Jenő szellemiségét, egyéni, hat évtizeden át a hagyományt tisztelő, de folyamatosan megújuló művészetét.

Az Andrássy út 87–89. szám alatti ház előkertjében álló festőállványt idéző emléktábla, amelyet 1998-ban avattak (Fotó: Millisits  Máté)

Az egyéni képi világáról elmondható, hogy festészetének korai szakaszára, a fény-árnyék hatásokra épülő, sötét tónusú ábrázolásmód a jellemző. A párizsi és itáliai tapasztalatai azután teljesen alakították látásmódját, s ettől kezdve az expresszionista stílus határozta meg festészetét. Az 1930-as évek elejétől fokozatosan fejlődött ki teljesen egyéni, senki máséval össze nem téveszthető stílusa. Műveiben egyaránt megjelentek a nonfiguratív formák és a figurális ábrázolások.

A Képzőművészeti Egyetem főhomlokzatán a Barcsay terem táblája (Fotó: Millisits Máté)

Barcsay Jenő szülőföldjére, az erdélyi Mezőségbe gyakran, leginkább nyaranta hazalátogatott, az idős korában Néma nevű településen lakó édesanyját felkeresni, aki 1972-ben százkét éves korában hunyt el. A művész a hazai táj dombos vidékét több rajzán is nagy szeretettel megörökítette, egyik ilyen, Némán készített alkotását a Hatvany Lajos Múzeum őrzi.

Barcsay Jenőt élete vége felé, 1985-ben újra Kossuth-díjjal ismerték el. A művész utolsó éveiben gerinc- és ízületi betegség miatt már nehezen dolgozott, de élete végig alkotott. Nyolcvannyolc évesen 1988. április 2-án hunyt el, sírja a Fiumei Úti Nemzeti Sírkertben található. Emlékét a fiatal képzőművészek részére adható Barcsay-díj őrzi.

Barcsay Jenő tiszteletére írta Weöres Sándor a Festőállvány című verset, amely 1984-ben, a Posta messziről című kötetben jelent meg. A Képzőművészeti Egyetem nagy méretű kiállítóterme az ő nevét viseli.

Nyitókép: Barcsay Jenő festőművész az Andrássy út 87–89. számú házban lévő lakásában 1960-ban (Fotó: Fortepan)