Az amerikai sztárszínész, Will Smith felmászott a Lánchíd pillérére, többmilliós nézettségű videót (és némi magyar országimázst) produkálva. De nem ő az első közszereplő, aki felmászott a láncokra. Maga Széchenyi István az.

A híd építése 1848 nyarán már a végéhez közeledett, a láncok összesen 12 részre bontva várták a felszerelést. Mind a két oldalon 3-3 szakaszból áll a híd, mind a két oldalon két láncsor van, így jön ki a 12 szakasz, ugyanis a pilonok tetején, a láncsaruknál „törik” a lánc iránya. 1848. július 18-ig 11 lánctagot gond nélkül behúztak, é e napra volt kitűzve a 12. utolsó lánctag felhúzása. Erről az eseményről Széchenyi István így ír naplójában: 

„1848. július 18. 
[…]
Délután 6. A 12-es számú lánc felfüggesztve. Én Majláth Gyurival. 8 óra előtt elpattan a dob egyik gyűrűje, és lezuhan az egész! Én, Majláth, két kisfiam, A[dam] Clark csak nagynehezen menekülünk meg. Nyitva látom a: „túlvilágot”! – Babilon! Pusztulás! Nem Kossuth és társai tesznek tönkre mindent, amit én megpendítettem – hanem magasabb hatalmak, a Nemezis! Szétmorzsolódva érzem magam! Most már világosan látom, hogy el vagyunk veszve, visszasüllyedünk a barbárságba. A híd sohasem fog elkészülni, romként fog itt állani. – Clark hősiesen viselkedik. Tasnerért és sokan másokért reszketek! Mindnyájan megmenekültek! Mindenestül alighanem 5-6 ember esett áldozatul legfeljebb. – Roppant szerencse kísérte ezt a borzalmas szerencsétlenséget.”

A Lánchíd eredeti szerkezete 1901-ben, a keskenyebb láncokkal – akkor még a mai korlát sem volt (Fotó: Fortepan) 

Valójában senki sem halt bele a balesetbe. A legnagyobb veszélyben maga Széchenyi volt, ugyanis ő a gyerekeivel és még sok más személlyel egy, a híd két pillére között lehorgonyzott hajóról nézte a lánc felhúzását, és a lezuhanó soktonnás teher e hajót szétzúzta. A lezuhanó darabok és a hajó roncsai a közeli hajóhidat is megrongálták, és még lejjebb is kárt tettek a vízimalmokban. 

Nem a híd láncai szakadtak el, hanem az emelőcsiga egyik láncszeme, akkor, amikor már csak egy láb, azaz alig több mint 30 centiméter volt hátra, hogy a láncok a helyükre kerüljenek. Szerencsére, mert így a fontos, Angliában gyártott és nehezen ideszállított alkatrészek sem sérültek. 
Az ekkor már – ahogy a rövid naplórészletből is kiderül – igen labilis idegállapotban lévő gróf ezt az eseményt a végzet jelének tekintette, míg mások csak pillanatnyi fennakadásnak.

Pár nappal később, július 21-én Pestre érkezett Tierney Clark, a híd tervezője. Széchenyi e napon így ír: „Megérkezett Tierney Clark. Semmi különöset nem talál az egész lánc-szerencsétlenségben […] mivelhogy egyetlen ember sem halt bele!”

A naplóit olvasva 1848 nyarán egy érdekes félmondatot olvashatunk: (1848. augusztus 16) „Úszni megyek. Egy láncon átmegyek Budára és visszajövök.” Azaz az 57 éves főúr, a közmunka és közlekedési miniszter nem a hajóhídon ment át Pestről Budára, hanem a félig kész (ne feledjük, ekkor még az utolsó lánccsoport nincs a helyén) láncokon, amelyek ráadásul a mainál jóval keskenyebbek voltak! 

Széchenyi a munkák alakulását jelnek látta, hol a nemzet pusztulását, hol a felemelkedését látta a híd alakulásában, így abban is, hogy a baleset a híd építését egy hónappal visszavetette, de azért folyamatosan halad előre és az utolsó lánccsoportot augusztus 26-án gond nélkül a helyére emelték. Ezt Széchenyi még láthatta, de a kész hidat nem, ugyanis 1848 szeptemberében önszántából bevonult a döblingi elmegyógyintézetbe, amely haláláig volt az otthona.

A Lánchíd átépítése 1914-ben. A teljes vasszerkezetet kicserélték, így a láncokat is (Fotó: Fortepan).

A most kialakult új divattal kapcsolatban azonban érdemes elmondani, hogy a láncokra felmászni életveszélyes: nem azért vannak ott a korlátok, hogy a turistákat védjék, hanem a szakemberek részére, akiknek időnként fel kell menniük a láncokon – nemcsak azért, hogy a láncokat ellenőrizzék, hanem mert így lehet bejutni a láncfordító nyeregsarukhoz, és azokat is így lehet ellenőrizni.