Az óbudai katonai amfiteátrumot hamarosan felújítják; ennek kapcsán villantunk fel néhány érdekes tényt az ókori római épület kétezer éves történetéből.

Mindenekelőtt nem árt tisztázni, melyik arénáról is van szó, hiszen a mai Óbuda területén kettő is van. Az egyik a kisebb méretű (86,5x75,5 méteres), úgynevezett polgárvárosi amfiteátrum, amely Aquincum északi határán helyezkedett el; a másik a jóval nagyobb (108,4x131,8 méteres) katonavárosi amfiteátrum, amely az egykori római település déli végén, a mai Pacsirtamező utcában áll.

Bár előbbit valamivel régebbinek tartják, mindkét aréna a II. század derekán, nagyjából Antoninus Pius császár regnálása idején épülhetett, újrafelfedezésük azonban közel sem egyszerre történt: míg a polgárvárosit már a XIX. században feltárták, utóbbit csak a 1930-as évek derekán kezdték kiásni a föld alól. A katonavárosi építmény előbukkanása éppen ezért óriási szenzációnak számított, hiszen senki nem gondolta volna, hogy egy Aquincum méretű (becslések szerint hajdan 50-60 ezer fős) település két arénát is képes lett volna kihasználni. 

Az amfiteátrum madártávlatból a kétezres évek első évtizedének közepén (Forrás: Wikimedia)

Nagyobb volt, mint a Budapest Sportcsarnok

Pedig így volt. Noha a katonavárosi amfiteátrum nem tartozott a legnagyobb körszínházak közé, küzdőtere a maga nemében mégis egyedülállóan hatalmas, 89,6x66,1 méteres volt, amely túlszárnyalta az egyéb méreteit tekintve monumentálisabb római Colosseumét is. Sőt, a kétezer éves óbudai építménynek ma sincs oka szégyenkezésre, már említett külső méreteivel és 10-13 ezer fős befogadóképességével könnyedén felvenné a versenyt a mai sportlétesítményekkel is (összehasonlításul: az 1999-ben leégett Budapest Sportcsarnok 12 500 embert tudott egyszerre befogadni, átmérője pedig az alapjainál 117 méter volt).

Az amfiteátrumot az Aquincumban állomásozó Legio II Adiutrix építette feltehetőleg egy korábbi, favázas építmény helyére, egy természetes földteknőt kihasználva. Utóbbiból adódott az épület szerkezete: ez ugyanis úgynevezett földamfiteátrum volt, vagyis lelátóit földtömegre építették. Emiatt nem húzódott alattuk labirintusszerű teremsor, csupán néhány nélkülözhetetlen helyiség, például vadállatketrecek, ideiglenes hullakamrák és kisebb tárolók. A küzdőteret 4 méter magas peremfal vette körül (amely a nézőket védte a vadállatoktól), az alatta meghúzódó csőrendszer pedig az aréna vízzel történő elárasztását is lehetővé tette, színesítve ezáltal az egykori repertoárt. 

Saját pusztulását is túlélte

Az építmény bejáratait még a IV. században befalazták, így egy viszonylag jól védhető erődítményt kaptak, 10-14 méter magas falakkal. Az egykor katonai gyakorló- és szórakoztatólétesítmény ezt követően jobbára már csak katonai célokat szolgált, ám a földrétegekben talált pénzérmékből arra lehet következtetni, hogy még a római időkben pusztulásnak indult. Ez azonban nem jelentette a teljes eltűnést, sőt! Míg az aquincumi katonai tábor fokozatosan elpusztult, az egykori arénából képzett erőd még hosszú évszázadokig szolgálta a népvándorlás népeit, például a longobárdokat, akiknek ezüstkincsét a régészek később megtalálták. 

A longobárd kincslelet néhány darabja (Forrás: Magyar Építőművészet, 1941)

Az épület még a 900-as években is állt, a kutatók úgy gondolják, itt rendezkedett be a honfoglaló magyarok egyik vezetője, Kurszán fejedelem. A középkor későbbi századaiban azonban fokozatosan tovább pusztult, falai között később vesztőhely működött, amelyről az itt feltárt vasbilincsek és fejetlen csontvázak is tanúskodnak. A mindinkább dombra hasonlító helyet rendeltetése nyomán ekkor Sintérhegynek vagy Galgenbergnek nevezték. 

Az aréna előbukkan a domb alól

A XIX. századi térképeken már Királydomb vagy Királyhegy néven jelenik meg: ekkor már nem több, mint egy kitüremkedés, amelynek mélyén sokan sejtenek valamiféle ősi építményt, leginkább várat, esetleg római romokat, de amfiteátrumot kevesen. Az ekkor már beépített terület parcellái azonban pontosan körülrajzolták az egykori arénát, amelynek megmaradt, föld alá került falait a ráépült házak alapozásához használták fel. 

Házak az amfiteátrum helyén 1941-ben (Forrás: Magyar Építőművészet, 1941)

A városrendezés során aztán a zegzugos, leromlott állapotú épületeket lebontották, helyükre pedig magas bérházakat terveztek, ám a régészeti feltárás során előbukkanó amfiteátrum keresztülhúzta a tervezők számításait: az ősi emléket az 1930-as évek végére teljesen feltárták, 1942-re pedig helyreállították. 

A soha meg nem valósult városfejlesztés egyik központja

Ezt követően nem volt más hátra, mint eldönteni: mit is kezdjen a város ezzel az országos szinten is jelentős műemlékkel? Nos, a kérdés olyannyira fogósnak bizonyult, hogy tulajdonképpen máig sem sikerült véglegesen megválaszolni. Ötletek azonban adódtak bőven, nem is egy. A legizgalmasabb az az 1941-es elképzelés, amelyet a háború után az Egyesült Államokba emigrált építész ikerpár, Olgyay Viktor és Olgyay Aladár készített. Nagyszabású, Via Antiqua nevet viselő tervpályázatuk tulajdonképpen egy komplett városrendezési ötletet foglal magába: 5 kilométeres sugárúttal kötötték volna össze Óbuda két amfiteátrumát, s ezzel együtt a környező épületek is megújultak volna. Bár maga a terv mai szemmel nézve meghökkentően radikálisnak hat, ám Óbudának a katonai amfiteátrum környékét (is) jellemző falusias hangulata ekkoriban már egyébként is javarészt eltűnt. 

Az Olgyay fivérek terve a feltárt és restaurált amfiteátrumot az általuk megálmodott, monumentális sugárút egyik végpontjaként képzelte el, magas házakkal övezve, mintegy belefoglalva azt a modern térbe. Számukra a majd kétezer éves épület nem kihasználatlan romként árválkodott volna a „hasznos” építmények között, hanem éppen ellenkezőleg: „a mindennapi élettől átjárt emléktérré” vált volna (ahogy a Tér és Forma 1941/10. számában a tervet ismertető Bierbauer Virgil fogalmazta). 

Az Olgyay tesvérek városépítési terve (Forrás: Tér és Forma, 1941)

A cikk üdvözli a tervben szereplő épületek egyszerűségét, díszítetlenségét, és bár jelzi, hogy az elképzelés monumentalitása miatt aligha tekinthető reálisnak, mégis lelkesen hozzáteszi, hogy „ha a Via Antiqua megvalósul, s külföldi vendégeinket a katonai amfiteátrumtól a felső polgári amfiteátrumig vezethetjük azon az útvonalon, amelyen mindenfelé feltűnnek a római emlékek, akkor ez a mély benyomás sokkal inkább elhiteti majd velünk Budapest, ősiségét, mint hogyha csak mesélni tudunk.”

Az új funkció örök terv maradt

Mint tudjuk, Olgyayék elképzelése nem valósult meg, az abban fontos szerepet betöltő katonavárosi amfiteátrum pedig a restaurálását követően továbbra sem kapott komolyabb funkciót. A lapok ugyan évtizedről évtizedre felvetették, hogy most már aztán tényleg kéne kezdeni az építménnyel valamit, a konkrét intézkedések legfeljebb az állagmegóvásig jutottak. De ez sem ment olyan könnyen, a Magyar Nemzet például már 1962 januárjában leírta, hogy rendezni kívánják az amfiteátrum környékét, de  a hivatali hercehurca miatt még júliusban is csak azt írták: „A Fővárosi Műemlék Felügyelőség a BUVÁTI-val már elkészíttette az amfiteátrum rendbehozásának terveit, de a kivitelezésre csak néhány év múlva kerülhet sor. Addig is feltétlenül be kell keríteni a romokat, hogy a további pusztulást megelőzzék”.

A feltárt romok, háttérben az Árpád-gimnázium fehér épülete (Forrás: Magyar Építőművészet 1941)

A probléma azonban nem oldódott meg: 1981-ben szintén hosszú cikket közöltek, amelyből kiderül, hogy a III. kerületet évtizedek óta foglalkoztatja az amfiteátrum sorsa, de hiába készített a műszaki egyetem három alternatív javaslatot is erre vonatkozóan, ezeket pénzhiány és az üzemeltető hiánya miatt nem sikerült megoldani. 

A III. kerületi népfrontbizottság titkára, Pánczél Sándor a következőket nyilatkozta a lapnak: „Amiben mindenki egyetértett: a lassan életveszélyessé való romot fel kell újítani. Volt, aki szabadtéri szoborkiállítást és múzeumi őrt javasolt; volt, aki a romok megerősítése után a kerítés mellett kardoskodott, hogy még véletlenül se juthasson senki a kétezer éves kövek közé. Más elképzelések szerint.ennek éppen az ellenkezője a »jó ötlet«, lovarda, szabadtéri hangversenyterem. De volt javaslat kertmozira, modellező pályára is. Megint valaki más azt tanácsolta: állítsuk a régi formájában helyre az amfiteátrumot és rendezzünk mi is gladiátorjátékokat. [...] A legtöbben mégis azt javasolták, hogy az amfiteátrum legyen a gyerekeké. Az elképzelés szerint valamilyen sportolási lehetőséget kellene biztosítani az óbudai ifjúságnak, télen például korcsolyapályát, nyáron pedig labdajátékokra alkalmas területet.”

Focizó fiatalok az amfiteátrum arénájában 1957-ben (Forrás: Fortepan/Sándor György)

Látogatók az amfiteátrum helyreállított részén 1971-ben (Forrás: Fortepan)

Közel negyven év telt el azóta. Ma már tudjuk, hogy a katonavárosi amfiteátrum sem korcsolyázó gyerekek, sem gladiátorok otthonává nem vált, bár sétány és kerítés épült köré. A felújítást viszont az idő ismét aktuálissá tette, így néhány hete az időközben lezárt, római kori emlékműnél állagmegóvási és konzerválási munkálatok kezdődtek a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő megbízásából. A teljes rekonstrukció várhatóan 2019. második negyedévére fejeződik be.

A mostani felújítás munkálataira figyelmeztető táblák már kikerültek (Fotó: Bukovszki Péter/pestbuda.hu)

Nyitókép: az amfiteátrum helyreállított részlete (Forrás: Wikimedia)