„Gyönyörűen rajzolt, festett, hegedült, zongorázott, zenét szerzett, akárcsak lelki rokona, akit nem ismert, E. T. Hoffmann. Nyugodtabb korban biztosan visszatérnek még reá az irodalom történészei. Különös, fáradt és nemes hajtása ő a magyarságnak.” Így emlékezett meg unokatestvéréről Kosztolányi Dezső a Csáth Géza betegségéről és haláláról című cikkében a Nyugat 1919. évi 16–17. számában.

Csáth Géza halálának 100. évfordulója kapcsán a Petőfi Irodalmi Múzeumba látogattunk, hogy A varázsló halála című kiállítás segítségével (kurátorok Molnár Eszter Edina és Sidó Anna) jobban megismerhessük és megérthessük a századforduló egyik legellentmondásosabb művészét. Miközben arra kerestük a választ, hogyan lett belőle morfinista, miért ölte meg a feleségét, miért dokumentálta életét 10 éves korától szinte haláláig, és milyen hatással volt életére Budapest, öt Csáth-figura rajzolódott ki előttünk.

A Petőfi Irodalmi Múzeumban megrendezett A varázsló halála című kiállítás segítségével megismerhetjük Csáth Géza emberi és írói életútját (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

Ami megragadta a figyelmét, azt nemcsak szavakban, hanem képekben is papírra vetette.​ Csáth Géza rajzait is megnézhetjük a kiállításon (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

A hármas művész

Bár az utókor elsősorban íróként ismeri, Csáth összművészeti látásmódja már gyerekkorában megmutatkozott. Gimnazistaként festő akart lenni, és bár hagyatéka mindössze egyetlen festményt tartalmaz, ez alapján arra következtethetünk, hogy ígéretes tehetség volt. Zenekedvelő családból származott, így a család mindennapjait áthatotta a muzsika szeretete és a közös zenélés.

A Brenner Józsefként született Csáth már kisgyerekként zenét szerzett és zenekritikákat írt. Miután leérettségizett a szabadkai gimnáziumban, felvételizett a Zeneakadémiára, ahonnan elutasították. Valószínűleg azért nem vették fel, mert egy olyan – zeneileg még kiforratlan – saját darabot adott elő, amelyben nem mutatkozott meg előadói tehetsége. Ahelyett hogy  – Kosztolányi tanácsával összhangban – képezte volna magát, nyughatatlan természete miatt nem jelentkezett újra az intézménybe.

Csáth Géza portréja (Forrás: Petőfi Irodalmi Múzeum)

A három művészeti ág azonban szétválaszthatatlan egységét képezte személyiségének, így egész életében jelen voltak. Csáth, miközben prózai műveit írta, zenében gondolkodott: néhány novellája zenedarabként is értelmezhető. Naplófeljegyzéseit, kéziratait, de még orvosi könyvét is elárasztják az általa készített illusztrációk.

Ami megragadta a figyelmét, azt nemcsak szavakban, hanem képekben is papírra vetette. Mihez kezdjen egy ilyen érzékeny, művészi beállítottságú fiatal? Milyen pályát válasszon? Csáth a korszellemmel összhangban úgy döntött, hogy polgári foglalkozást választ. Gyógyszerész felmenőinek köszönhetően a természettudományos érdeklődés sem állt messze tőle, ezért úgy határozott, orvos lesz.

Az orvos

Csáth tanulmányait a budapesti orvosi egyetemen folytatta, miközben folyamatosan jelentek meg írásai a Pesti Naplóban és a Nyugatban. Miután 1909-ben átvette orvosi diplomáját, a Moravcsik-féle Elme- és Idegkórtani Klinikán kezdett el dolgozni. Minden idejét és energiáját a pszichoanalízis tanulmányozására fordította: nemcsak a páciensei, hanem saját lelkét is állandóan boncolgatta.

Az Elme- és Idegkórtani Klinika homlokzata, VIII. kerület, Balassa J. u. 6. Csáth Géza itt kezdett el gyakornokként dolgozni 1909-ben (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Az Elme- és Idegkórtani Klinika bejárata, VIII. kerület, Balassa J. u. 6. Csáth Géza itt dolgozott és élt 1909 és 1913 között (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Az önvizsgálatnak eljutott egy olyan fokára, amikor már úgy érezte, hogy képtelen szépirodalmi műveket írni. Attól félt ugyanis, hogyha mások is képesek úgy olvasni az emberi lelkekben, mint ő, akkor a műveit olvasók akadálytalanul belelátnak majd az ő lelkébe is.

A pszichoanalízist nemcsak alkalmazta, hanem tovább is dolgozta. Huszonnégy éves korában jelent meg Az elmebetegségek psychikus mechanizmusa című könyve, amely a pszichoanalízisen alapuló önálló elméletét tartalmazza. A kezelési módszer legnagyobb hazai képviselője, Ferenczi Sándor azonban nem nézte jó szemmel Csáth elhajlását Freud eredeti gondolatától, így fel sem merült benne a fiatal orvos neve, amikor hasonló gondolkodású orvosokat gyűjtött maga köré.

Emléktábla a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika belső udvarán (VIII. kerület, Balassa J. u. 6.).  Az emléktáblán látható kottatöredék Weiner Leó egyik művéből való, Csáth Géza óhajára, ő ezt a fejfájára kívánta volna tenni (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Csáth azonban Ferenczi pártfogása nélkül is zavartalanul tanult és dolgozott Budapesten, miközben élvezte a város kulturális pezsgését: naplóbejegyzéseinek tanúsága szerint nem volt olyan színházi előadás, se komolyzenei koncert, amelyre el ne látogatott volna. Élvezete a zenét, és értett is hozzá. Szakértelmét a kortársai is elismerték, ugyanis huszonegy éves korában kiadták Puccini operáiról írt kritikáját.

A grafomán

Kevés olyan magyar író van, akinek az életét és lelkivilágát olyan részletesen ismernénk, mint Csáthét, köszönhetően annak a több tucat naplókötetnek, amelyben élete eseményeit tízéves korától rögzítette. Ha az 1500 nyomtatott oldalt kitevő naplóba belelapozunk, meghökkentő részletességgel tájékozódhatunk Csáth mindennapjairól: megtudhatjuk, kivel és mikor találkozott, milyen gondolatok foglalkoztatták, vagy hogy mikor, milyen szexuális élményben volt része.

„A mai esténket ismét a kéjnek áldoztuk, 11-kor behajóztunk a Bástya utca 18. szám alatti  bűntanyára” – írta a képen látható V. kerületi lakóházáról, ahol 1906-ban lakott (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Ez a zavarba ejtően őszinte kitárulkozás része volt az író önmaga élve boncolásának. Élete utolsó éveiben, amikor az elméje már teljesen megzavarodott, az írás jelentette számára az egyetlen kapcsolatot a külvilággal. De ezekben az írásokban már nyoma sincs a korábbi rendezettségnek. Csáth minden, a keze ügyébe kerülő papírfecnit, de még a halottkém jelentéseit és az orvosi dokumentumokat is arra használta fel, hogy megörökítse lelki vívódásainak és kényszerképzeteinek lenyomatait.

Az, hogy Csáthnak az írás olyan természetes és létfontosságú tevékenység volt, mint másnak a levegővétel, termékeny szépirodalmi munkásságában is megmutatkozik. Élete harminckét éve alatt több tucat novellát és elbeszélést írt, amelyek jelentős részét úgy is értelmezhetjük, mint az orvos megfigyeléseinek szépirodalmi köntösbe való öltöztetését.

Emellett szinte minden művében felsejlik a rendkívüli élményekkel terhes gyermekkora, amelynek eseményeit felnőttkorában sem tudta teljes mértékben feldolgozni a melankóliára hajlamos író. Gyermekkori traumái akkor kezdődtek, amikor édesanyját elvesztette, majd nem sokkal később, a fiú 8 éves korában az édesapja újranősült.

A Ferenc körút 42. számú házban lakott 1905-ben (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Csáth saját bevallása szerint kamaszként, 11 és 17 éves kora között szerelmes volt a mostohaanyjába, ami miatt heves bűntudatot érzett. Ezt a nyomasztó érzést csak tovább fokozta, hogy a mostohalánytestvérei sem voltak közömbösek számára. Ugyancsak megrendítő élmény volt a fiatal Csáth számára egyik lánytestvére halála. Ha ezek mellett a rendkívül súlyos gyermekkori élmények mellett figyelembe vesszük Csáth minden rezdülésre érzékeny lelkét és a kegyetlenségig menő elemző természetét, nem csodálkozhatunk nyomasztó írói világán.

A morfinista

Csáth gyermekkori élményeiben gyökerező szorongását csak tovább fokozta hipochondriája. Tévesen tbc-snek diagnosztizáltak 1910-ben, ami még inkább megerősítette a feltételezett betegségeiről való kényszerképzeteit. Hogy ezeken úrrá tudjon lenni, morfiumot kezdett használni. Kezdetben úgy gondolta, hogy a napi adagjait teljes mértékben kontrollálja, és képes irányítani a saját magán végzett ilyen jellegű orvosi kísérletet. Hamar kiderült azonban, hogy képtelen úrrá lenni morfinizmusán, és rokonai, barátai is felismerték, hogy segítségre szorul. Kosztolányi hiába kereste fel azonban Ferenczi Sándort 1916-ban, hogy vállalja el unokaöccse kezelését, a neves orvos visszautasította az író kérését.

A Ferenc körút 44. számú házban lakott 1904-ben (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Csáth számára az idő múlásával a morfium olyanná vált, mint az írás: képtelen volt meglenni nélküle. Feleségét, Jónás Olgát kevéssé intelligens és érdekes nőnek tartotta, akit csak a szer hatása alatt látott izgalmas, vonzó nőnek, igazi bestiának. Saját megváltozott tudatállapotának tapasztalatai írásaiban is tükröződnek. A Délutáni álom novelláskötet darabjai például abba a világba kalauzolják az olvasót, amelybe Csáth a morfium hatására került.

Nem telt bele tíz év, a morfinista Csáth állapota hanyatlani kezdett. Bár elsőként hívták be a frontra, ahol katonaorvosként teljesített szolgálatot, a morfinizmus okozta rossz állapota miatt a hadkiegészítő parancsnokságra helyezték, majd ezt követően több felülvizsgálaton is alkalmatlannak nyilvánították, és 1917-ben végleg felmentették. Ekkor döntött úgy, hogy nem megy haza Budapestre, hanem vidékre költözik, hátha az segíti a gyógyulását.

Ebben az időben támadt az a kényszerképzete, hogy a cseléd és Olga összefogtak ellene. Ez a tévképzet olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy azt gondolta, a felesége az őrületbe akarja kergetni őt. Hiába kezelték a bajai elmegyógyintézetben, az állapota csak súlyosbodott. A paralízisben szenvedő betegek között azt képzelte, hogy ő is gyógyíthatatlan beteg. Hogy ne kelljen megvárnia a halált, a legapróbb részletekig eltervezte, hogyan öli meg magát.

A József körút 63. számú épület, ahol 1909-ben lakott (Fotó: Both Balázs/pestbuda.hu)

Hosszú búcsúlevelet írt minden egyes rokonának és barátjának. Köztük Kosztolányit arra kérte, hogy 500 oldalas regényben írja meg az ő szenvedéstörténetét, azaz azt, hogyan tették őt tönkre. Megbomlott elmeállapotban lelőtte feleségét, majd többszöri öngyilkossági kísérlet és gyógykezelés után magával is végzett.

Budapest szemlélője

„Az édes Budapest. Milyen kedves és jelentőségteljes minden találkozás vele” – írja 1914-ben Csáth. Budapest számos pontján lakott felnőttként, a város számos írásában megjelenik. Legelőször gyermekkorában látogatott a fővárosba édesapjával. Így ír első útjukról naplójában: „Először a Vásárcsarnokot néztük meg. Innen a Dunapartra mentünk. Itt felültünk egy propellerre, és a Dunán áthajóztunk, öt perc alatt ért át a Dunán. A budai parton kissé szétnéztünk és a Siklóra mentünk, itt felmentünk a várba, innen megnéztük a szép kilátást, amely Pestre nyílik. És lejöttünk szintén a siklón, azután a Lánchídon átjövén megnéztük Deák, Széchenyi, Petőfi, Arany és a Szabadság szobrait. Azután elmentünk villásreggelizni a Szykszaiba. Azután a Nemzeti Múzeumba mentünk, ott körülbelül fél óráig maradtunk.”

Nyitókép: Részlet A varázsló halála című kiállításból (Petőfi Irodalmi Múzeum)