Júniusban a Hajógyári-sziget északi részét jártuk be, hogy felderítsük az ott található épített és természeti értékeket. A hatalmas területnek szinte minden zegét-zugát bebarangoltuk, így akkor úgy döntöttünk, hogy a háromórás sétánkat nem nyújtjuk tovább. Elhatároztuk, hogy később visszatérünk a szigetre, hogy felfedezzük a déli részét.

Engedély, engedély, engedély

Az expedícióra induló kutatók kelhetnek olyan kíváncsisággal útra, mint amilyen érdeklődéssel mi vártuk, hogy megpillantsuk a volt hajógyárat az Óbudai-sziget déli részén. A felforrósodott levegőjű HÉV-en ülve már arról álmodoztunk, milyen jó lesz a sziget hűs ligeteiben sétálni, és az árusoknál – ha ott vannak – jó pár gombóc fagyit venni. Lelkesen és nem titkoltan nagy elvárásokkal indultunk el a H-hídon a sziget belseje felé.

Az Óbudai-sziget déli részére a H hídon keresztül lehet eljutni (Fotó: Putz Orsolya/pestbuda.hu)

Lendületünk jócskán alábbhagyott, amikor az út jobb oldalán megpillantottuk egy nem túl nagy betűs táblát, amelyen az alábbi egyértelmű és szigorú figyelmeztetés állt: „Belépés csak engedéllyel”. Mivel nem voltunk benne biztosak, hogy a felszólítás csak az autósokra érvényes, vagy gyalogosokra is vonatkozik, úgy döntöttünk, nem megyünk tovább, hanem érdeklődünk a portaszolgálatnak tűnő kis útszéli épületben.

Itt a gyanúnk beigazolódott: a tábla mindenkire vonatkozik. Megtudtuk, hogy a terület magántulajdon, a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt. (MNV) kezelése alatt áll, így ha tovább szeretnénk menni, engedélyre van szükségünk.

Csalódottan vettük tudomásul, hogy ma már biztosan nem fogjuk megpillantani a volt hajógyár épületeit, sem képzeletünkben rekonstruálni a volt római villákat. Azzal a szilárd meggyőződéssel fordultunk vissza, hogy hamarosan visszatérünk. Mivel a szigeten található visszatemetett római romok az Aquincumi Múzeumhoz kötődnek, felvettük a kapcsolatot az intézménnyel.

A Duna látványa a H hídról (Fotó: Putz Orsolya/pestbuda.hu)

Az Ókortörténeti Főosztály vezetője készségesen vállalta, hogy elkalauzol minket a szigeten, és elmagyarázza, hogy hol, milyen emlékeket rejt a föld. Ahhoz azonban, hogy a régész szakértőnkkel közösen bejárjuk a sziget déli részét, még mindig engedélyre volt szükségünk. Az MNV-nél azt a felvilágosítást kaptuk, hogy kérésünket írásban kell rögzítenünk és az MNV igazgatójának címeznünk. Úgy vártuk napokig a választ, mint amikor a gyerekek levelet írnak a Mikulásnak vagy a Jézuskának.

Néhány további telefonunkba került, hogy e-mailben tájékoztassanak, az MNV-nek nem áll módjában a Hajógyári-szigetre vonatkozó látogatási kérelmüket támogatni, „tekintettel arra, hogy a területen található épületek egy részének műszaki állapota ezt nem teszi lehetővé”. Még egy utolsó telefonbeszélgetésben megpróbáltunk azzal érvelni, hogy egy épületbe sem mennénk be, csak távolról csodálnánk, lefotóznánk őket, és a sziget déli részének kulturális és természeti értékeiről írnánk. A válasz udvarias, de határozottan elutasító volt.

A második kísérlet

A déli expedíciós álmunkat nem adtuk fel ilyen könnyen. Ha nem mehetünk be a H hídon, majd a K hídon keresztül közelítjük meg a déli részt, hogy felderítsük a nem engedélyköteles területeket. Ez az egy lehetséges útvonal maradt, ugyanis az Árpád hídról egyáltalán nincs bejárat az Óbudai-szigetre. A térkép hosszas tanulmányozása után bizakodva indultunk ismét útnak, hiszen több utat, azaz inkább ösvényt találtunk, amelyek északról délre vezetnek.

Már szinte missziószerűen keltünk útra, de így legalább teljesen figyelmen kívül tudtuk hagyni az aszfaltból áradó forróságot, amint ismét a K hídra léptünk. Útközben ezúttal sem tudtuk megállni, hogy le ne lassítsunk egy kicsit, és meg ne csodáljuk az alattunk még mindig sebesen folyó, de már lényegesen sekélyebb Dunát.

A szigeten még az előző látogatásunknál is több gyerek szaladgált, akikhez újabb és újabb csoportok csatlakoztak, kísérőtanárok vezetésével. De az önfeledt gyerekzsivaj ezúttal nem tudta lekötni a figyelmünket, mert egyre csak arra koncentráltunk, hogy az átjárót megtaláljuk.

Az Árpád hídról nincs bejárat az Óbudai-szigetre, a másik lehetőség a K híd (Fotó: Putz Orsolya/pestbuda.hu)

Először a töltés felé visz utunk, hiszen arra számítunk, hogy a korábban megkezdett, kellemes Duna-menti sétát ott folytatni tudjuk. Rövidesen azonban csalódnunk kell: egész egyszerűen az út nem folytatódik tovább. A sziget belseje felé vesszük az irányt, így hamar egy nagy parkolóban találjuk magunkat, ahol a tanuló vezetők gyakorolják a manőverezést.

Rövid ideig nézzük őket, és gondolatban drukkolunk nekik, de hamarosan egy kis ösvényre téved a szemünk, amely nyílegyenes déli irányba vezet. Izgatottan kezdjük el követni az utat. Hamarosan azonban be kell ismernünk, hogy nem véletlenül nem jelöli a térkép ezt a lehetőséget. Az ösvény teljesen beszűkül, vékonyka földúton folytatódik tovább. Még egy kísérletet teszünk, és megmászunk egy kisebb földkupacot, amelynek tetejéről belátni a ránk váró folytatást: az út a rekettyésbe visz. Kicsit hezitálunk, de a szúnyog- és kullancsveszély miatt a visszafordulás mellett döntünk. Később kiderül, hogy nagyon jól tettük, ugyanis a területen rendszeres időközönként kutyás őrök járnak.

Végül megtaláljuk a térkép által jelölt széles utak egyikét, amelyet, kiderül, kerítéssel zártak le. Bár már kezd elhagyni minket a remény, megpróbáljuk a térképen jelölt másik utat is. Ezen továbbhaladva egy idő után ismét falba, azaz kerítésbe ütközünk, de itt legalább tudunk kitől felvilágosítást kérni. Az őr kérdésünkre elmagyarázza, hogy a volt hajógyár teljes területe magánterület, amely gondosan körbe van kerítve. A sziget déli részére lehetetlen az átjárás. Csalódottan törődünk bele, hogy még nem jött el a pillanat, hogy a városnak ezt a természeti és kulturális értékét megpillanthassuk.

A Hajógyári-sziget déli területére csak engedéllyel lehet belépni (Fotó: Putz Orsolya/pestbuda.hu)

Amit csak a kiváltságosok láthatnak

Hazafelé utazva irigykedve gondolunk azokra, akik nap mint nap beléphetnek a sziget déli részére. A terület elsősorban Széchenyi István emlékét őrzi, akinek kezdeményezésére 1835-ben létrejött az Óbudai Hajógyár. A hajógyárban – amely a főváros egyik első nagyüzemének számított – több száz hajót és darut készítettek, amíg 2000-ben a jogutódját meg nem szüntették. Emellett jelentős események is kötődnek hozzá. A Széchenyi tiszteletére róla elnevezett gőzhajó avatásán csendült fel például először nyilvános ünnepségen a Himnusz.

Azok, akiknek engedélyezett a belépés az Óbudai-sziget déli részére, azon a területen járhatnak, ahol a rómaiak a Kr. utáni II. században. Itt tárták fel ugyanis azt a 7 hektárnyi területet, ahol a római helytartók palotaegyüttese állt. A Hadrianus uralkodása idején épült palotát nehéz lenne ma rekonstruálni, ugyanis az évszázadok során legalább ötször átépítették. Először a hajógyár építkezési munkálatai során bukkantak a romokra, amelyeket akkoriban meg lehetett tekinteni.

Újabb feltárásokra az 1940-es, majd az 1950-es években került sor, amelyek után a palotakomplexum maradványait visszatemették. A helyszínről származó legfontosabb leletek, falfestmények és mozaikok egy részét az Aquincumi Múzeum állandó kiállításán nézhetjük meg. Arra azonban, hogy az Óbudai-sziget déli részének kulturális és természeti kincseit megtekinthessük, még – bizonytalan ideig – várnunk kell.

Nyitókép: Az Óbudai-sziget déli területe csak távolról tekinthető meg a látogatók számára (Fotó: Putz Orsolya/pestbuda.hu)