A pesti rakpartok nagyon sokáig valóban azt a célt szolgálták, amit a nevük is sugall, a hajók kikötő- és kirakodópartjai voltak, gyakorlatilag folytonos kikötők a Duna partján. Mindemellett a budapesti árvízvédekezés legfontosabb bástyáiként is jelentős feladatuk volt. Azonban a Csepeli Szabadkikötő megnyitásával, és a város fejlődésével az áruszállító hajók kiszorultak a belvárosból, ottmaradt viszont a széles rakpart. 

A budapesti forgalom az 1930-as években közel sem volt akkora, mint manapság, de a városvezetés és a városfejlesztési tervekért felelős Fővárosi Közmunkák Tanácsa komoly terveket szőtt a budapesti járműforgalom lehetőségeinek fejlesztésére.

A lánchídi aluljáró átadásakor Bessenyei Zénó, a Közmunkatanács elnöke így látta a budapesti közlekedést az Új Magyarságban 1939. június 25-én idézett beszédében: „[Bessenyey Zénó] rámutatott arra, milyen mértékben nőtt meg fővárosunk forgalma. A meglévő közlekedési útvonalak már elégtelenek és újabb forgalmi ütőerek építéséről kell gondoskodni.”

A pesti rakpart 1900-ban (Forrás: Fortepan/Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.07.004)

Így született meg Álgyay-Hubert Pál (a Petőfi híd tervezője) közlekedésügyi államtitkár koncepciója, mégpedig a várost észak-déli irányban átszelő gyorsforgalmi út tervezése, amelyhez egy Budapest-Újpest (amely ekkor még nem volt Budapest része) gyorsvillamos is kapcsolódott volna. Két nagy akadály állt az útban, az egyik a szinte teljesen a Dunára épült Országház, amelyet alagúttal kerültek volna meg, a másik a Lánchíd.

A Lánchidat nem úgy építették, mint a Ferenc József (mai Szabadság híd) vagy az Erzsébet hidakat, hogy azok az alsó rakparton is átíveljenek, hiszen a Lánchíd hídfőinek megépítésekor még nem is léteztek a mai értelemben vett rakpartok, azokat csak a híd megnyitása után kezdték el kialakítani az 1850-es években. Azaz a forgalom itt a mai Széchenyi téren, az akkori Ferenc József téren kellett, hogy átverekedje magát, ami a fentebb idézett cikk szerint a tér forgalmát „veszélyeztető kereszteződés” volt.

A tervekről a Nemzeti Újság 1939. június 25-én így írt: „A gyorsforgalmi főútvonal […]  általában egy kétvágányú gyorsvasúti pályából fog állani. Ebbe a főközlekedési útvonalba kapcsolódik majd be a körutak és hidak, továbbá a sugár irányú keleti-nyugati főközlekedési utak forgalma. A fővonalak közötti része északon az újpesti Váci-utról fog kiindulni és a Váci-uton, majd a Dráva-utcán végigvonulva kikanyarodik a Dunának alsó rakpartjára. Itt halad egészen a Lánchidig, ahol a most elkészült aluljárón keresztül újra kijut a Dunapartra és végigvonul a Korzó előtt. A Petőfi-térnél újból felemelkedik, majd az Erzsébet-hidon túl a hajóállomások előtt végighúzódva kijut a Fővám-térre, illetőleg a Lánchidfőhöz hasonló aluljárón keresztül megkerüli a Ferenc József-hidat, végigvonul a rakparton, áthalad a Horthy Miklós-híd parti áthidalásai alatt, végül kikanyarodva a Soroksári-utra folytatja vonalát délfelé.”

Az aluljáró építése a Lánchídról nézve 1939-ben (Forrás: Fortepan) 

Tehát egy év alatt, 1938–1939-ben megépült az új aluljáró a Lánchíd hídfőjében, mégpedig 1 millió pengős költséggel. A munkák 1938 júliusában kezdődtek. Elsőként a telefon- és vízvezetékeket helyezték át, majd elkezdődött maga az építkezés, mégpedig a Lánchíd forgalmának fenntartásával, úgy, hogy a hidat csak három éjszakán kellett rövid ideig lezárni.

Az alagutak végleges terveit Sávoly Pál (az új Erzsébet híd későbbi tervezője) dolgozta ki. Az építkezésen általában 150 munkás dolgozott. Az építkezésnél érdekességek is előkerültek. A Nemzeti Újság építkezést bemutató, már idézett cikke így számol be erről: „Mintegy 250 darab széles törzsű tölgyfa cölöpöt emeltek ki a földből. Valószínű, hogy valamikor a Lánchíd helyén álló hajóhíd feljáratának alapépítménye volt, de nincs kizárva az sem, hogy a cölöpök a Lánchíd építésénél használt szerelőhid tartógerendái voltak.”

A földből hatalmas kőtömbök is kikerültek, ezeket megfaragva a támfalak építéséhez és az aluljáró kőburkolatának építéséhez használták fel, ezzel 200 000 pengőt megtakarítva, hiszen nem kellett követ vásárolni. Az építkezést az esőzések és a Dunából beszivárgó víz is hátráltatta, ezért folyamatosan két szivattyú dolgozott. Ennek ellenére 1939 júniusára elkészült az aluljárórendszer. 

Az aluljáróról így írt a már idézett Új Magyarság: „Az aluljáró két részből áll: külön alagútban vezet a villamospálya és egy másik alagútban vezet át a közúti forgalomra szolgáló úttest. Ebben az alagútban egymástól teljesen elválasztva halad majd a kétirányú forgalom. A gyalogosok részére külön kis alagút épült. A közmunkatanács az aluljáró mindkét oldalán kényelmes autóparkírozó helyeket biztosított. Szombaton délelőtt a lánchídi aluljárónak a rendes közúti forgalomra szolgáló részét és a gyalogos átjárót adták át a forgalomnak. […]”

Az új aluljáróval tehát a Parlamenttől a Ferenc József hídig szabad lett az alsó rakpart. Sajnos ez viszont a budapestieket máig elszigetelte a Duna partjától. 

Nyitókép: A rakpart még az aluljáró elkészülte előtt, 1938-ban (Forrás: Fortepan)