2019. szeptember 10. 09:00

Ma a telefon sokkal több, mint egy olyan eszköz, amellyel felhívhatunk másokat. A XXI. században talán ezen a területen történt a legnagyobb változás, amely a mindennapjainkat érintette. Ötven évvel ezelőtt azonban a telefon státusszimbólum volt, vágyott, megszerezhetetlen tárgy. Budapesten még ekkor is léteztek olyan körzetek, amelyekben a telefonáláskor a központtól kellett vonalat kérni.

Írta: Domonkos Csaba

Annak ellenére, hogy a telefon egy aránylag elég régi találmány, hiszen Alexander Graham Bell a készüléket 1876-ban szabadalmaztatta, és Budapest első telefonközpontját 1881-ben állították fel a Puskás testvérek, Puskás Tivadar és Puskás Ferenc, mégis csak a XX. század végére lett Magyarországon magától értetődő, hogy valakinek telefonja van. Ebben persze a politika is szerepet játszott. 

A Józsefvárosi Telefonközpont (VIII., Horváth Mihály tér 17-19.) 1916-1917-ben (Fotó: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Gyűjtemény)
 

Telefonközpont 1960-ban (Fotó: Fortepan)


Az automata telefonközpontot 1888-ban szabadalmaztatta egy amerikai temetkezési vállalkozó, Almon Strowger, Budapesten pedig1928-tól működtek ilyen telefonközpontok. Ennek fényében – mai szemmel – igen meglepő, hogy 50 éve az alábbi újságcikk jelent meg a Népszabadság 1969. szeptember 6-i számában:

„Nem kell többé vonalat kérni
Megszüntetik a kézi kapcsolású peremkerületi telefonközpontokat”


A cikk szerint a „harmadik ötéves terv” elején, azaz 1966-ban a fővárosban még 13 kézi kapcsolású központ működött, összesen 1500 előfizetővel. A cikk megjegyzi:

 „Az ilyen kézi kapcsolású központok lassúvá, nehézkessé teszik a telefonálást. A helyi előfizetők, például Rákoshegyen, nem tudnak közvetlenül telefonálni sem egymásnak, sem a belső kerületekbe; először mindig a központ jelentkezik. (Ha éppen nem foglalt.) A helyi előfizetőknek száma sincs, névvel kérik egymást, illetve meg kell várniuk, amíg – szintén a központon keresztül — kapnak városi vonalat és tárcsázhatnak végre. Nem tart kevesebb ideig az összeköttetés megteremtése az ellenkező irányban sem. Ez a rendszer nem jó a postának, de az előfizetőknek sem, ezért örvendetes, hogy az említett 13 kézikapcsolású központból már csak három létezik. Közülük kettőt, a rákoshegyit és a rákoscsabait még ez év októberében, illetve decemberében megszüntetik, 1970-re csak az árpádföldi központ gépesítése marad.”


A cikk azt is megírta, hogy ez a technikai változás kapacitásnöveléssel jár, az eddigi 1500 előfizető helyett 2355 ügyfelet tudnak kiszolgálni. A cikk emlékeztette az olvasókat, hogy ez a jótétemény nincs ingyen, súlyos milliókba kerül a hálózatfejlesztés.

A körzetileg Budapesthez tartozó környékbeli települések 250 előfizetőjének nem volt ekkora szerencséje, ők még tovább várhattak az automata központra. De ennek a 2600 embernek legalább volt telefonja. 

A monori telefonközpont 1970-ben (Fotó: Fortepan)


Telefonelőfizetőnek lenni még Budapesten is jelentős dolognak számított, például a telefonnal rendelkező lakás értékesebb volt, mint a telefonnal nem rendelkező. A telefonellátottság igen alacsony szintjét a szocialista hiánygazdálkodással szokták magyarázni, viszont a többi szocialista országhoz képest is lemaradt Magyarország e téren.

A posta, amely vállalat a telefonhálózatot üzemeltette, nem egy szolgáltató cég volt, hanem hatóság, annak elnöke miniszterhelyettesi pozíciót töltött be, és a telefon nem szolgáltatás vagy egy alapellátás volt, mint ma, hanem olyan költségtétel, amely elsősorban az állam- és a gazdaságigazgatás eszköze volt. 

A Német (Bacsó Béla) utca a Horváth Mihály tér felől a József utca felé nézve, jobbra a József Telefonközpont épülete 1970-ben (Fotó: Fortepan)

A magán telefonhasználatra, legalábbis az 1980-as évekig, mint egyfajta luxusszolgáltatásra tekintettek. A vezető réteg nem érzékelte, nem is értette, miért gond, ha nincs telefon. Az is lehet a magyarázat arra, miért maradt el ennyire itthon ez az ágazat, hogy a hatalom az állampolgárok egymás közötti közvetlen kommunikációját próbálta visszaszorítani vagy ellenőrzése alatt tartani. 

Ennek volt a következménye, hogy a telefonigénylés leadása után – hacsak az igénylő nem volt rendőr, katona, orvos vagy például az árvízvédelmhez beosztva – akár 25 (!) évet is várhatott, de átlagosan 10-15 évet biztosan arra, hogy a lakásába bevezessék a telefont, amelyért ráadásul borsos hozzájárulást is kellett fizetni.  

25 év várakozás után akár ilyen szép zöld telefonja is lehetett a szerencséseknek (Fotó: Domonkos Csaba, Műszaki Tanulmánytár) 


A posta 1974-ben például országosan kevesebb, mint 1 millió állomást üzemeltetett, miközben 170 ezren vártak telefonra. Budapesten sem volt jobb a helyzet, egyes területeken egyszerűen nem volt elég kapacitás a vonalak kiépítésére, annak ellenére, hogy egy vonalra 2, de akár 4 előfizetőt is rákapcsoltak, ezek voltak az úgynevezett ikerállomások.

Budapesten 1965-ben csak 183 ezer, 1985-ben 392 ezer főállomás működött, a telefonellátottság (Frisnyák Zsuzsa:A telefon nélküli élet /URBS Várostörténeti évkönyv 5/ című tanulmánya szerint) még 1986-ban is alig a fele volt a bécsinek és negyede a stockholminak. A 200 lakásnál nagyobb budapesti lakótelepeken lévő 244 ezer lakásnak csak a harmadában, 88 ezer háztartásban volt telefon.

Az 1990-es évek elején, a rendszerváltás után a telefonellátottság folyamatosan növekedett, de voltak Budapestnek olyan részei, például az őrmezei lakótelep, ahol még az 1990-es évek elején sem volt magától értetődő, hogy egy lakásban van vagy bevezethető a telefon. 
A többieknek maradtak a telefonfülkék, ahol valóban sokszor sorba kellett állni. 

Nyitókép: Az 1960-as évek luxusa: Pacsirta rádió és telefon a budapesti Vörös Csillag szállodában (Fotó, Fortepan, 1972)

Összesen 2 komment
A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
időrendben | fordított időrendben | értékelés szerint


A vállalatoknál még húsz évvel korábban is voltak kézi kapcsolású központok. Ha a titkárnői telefont nézzük, nos akkor ma is van, mert a titkárnő kéttucat vonalat tud rákapcsolni egy bejövő hívásra gombnyomással.


"... a telefon nem szolgáltatás vagy egy alapellátás volt, mint ma, hanem olyan költségtétel, amely elsősorban az állam- és a gazdaságigazgatás eszköze volt. "
Nos: Akinek külföldön éltek rokonai az vagy rögtön kapott telefont, vagy soha nem kapott volna.. A telefon eszköz volt a megfigyelésre.



Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó