2020. február 28. 09:00

1920-ban – mintha nem lett volna elég baja enélkül is a város lakosságának – Budapesten egyre több áldozatot követelt a spanyoljárvány. Vajon milyen intézkedéseket hozott az akkori városvezetés a betegség terjedésének megfékezésére? Eheti lapszemlénkben ennek is utánajártunk.

Írta: Szilágyi Anna

Az utóbbi napokban ország-világ közvéleményét a koronavírus körüli hírek tartják lázban, a napi sajtó szinte óránként jelentet meg újabb és újabb cikkeket arról, a betegség épp hol ütötte fel a fejét, vagy milyen világrendezvény került veszélybe miatta. A városi ember pedig ilyenkor még inkább vágyik friss levegőre és nyugalomra, s ez az igénye bizony igen régi keletű.

Ezen a héten a Budapesti naplóban utazással, pihenéssel, egészséggel és betegséggel kapcsolatos írásokat gyűjtöttünk csokorba. Szó lesz járványveszélyről és valódi járványról, de gyógyvizekről, szállodákról és a budapestiek egyik kedvenc pihenőhelyéről, a Margit-szigetről is. Utunk első állomásán mindjárt egy találós kérdéssel indítunk: hogyan lehetett eljutni gyalogszerrel a szigetre a Margit híd megépülése előtt?

Farkasok a városban

1870-ben hideg volt a tél. Olyannyira, hogy A Hon február 15-én arról ír, hogy a nádorkert környékén többen farkasokat láttak, „melyek egész szemtelenséggel tolakodtak a testvérvárosok közé”. Hogy kerültek ide a farkasok? Nos, a befagyott Duna jegén érkeztek a fővárosba a környező erdőkből, és ez egyben a válasz is a fenti találóskérdésre. Érdemes odafigyelni a megfogalmazásra is: 1870-ben járunk, közel a városegyesítés, Buda és Pest a lapok hasábjain rendszeresen „testvérvárosok”, vagy „testvér-fővárosok”-ként jelennek meg. Nos, ha a városok már közeledtek is egymás felé, e nagy testvériség még nem volt általános, a lakók között legalábbis biztosan nem.

Vízivárosi látkép a befagyott Dunával, 1888-ból (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Képarchívum)

A Hon 1870. február 9-én például így ír a postamesterek munkakörülményeiről: „Méltányos felszólítást intéznek hozzánk a posta-vezetők érdekében, kik fütetlen vasúti kocsikban kényszerittetnek egész nap bajlódni, tollal kezökben, jéggé fagyott tintával. Egy vasúti állomáson – mondja a közlemény – sürgős levelet kellett átadnom. Midőn beléptem a conductor iró kabinetjébe, leheletével melegítette üveg tintatartóját és a tollára ráfagyott fekete jéggé vált folyadékot. – Erre teremtette isten az ö mellében a tüdőt? – Egy vasúti tisztviselőtől kérdeztem e kíméletlenség okát. Feleletül azt nyerém, hogy a postaintézet főnökei ily apróságokkal nem szoktak törődni, holott az egész kiadás évenként csak csekélységbe kerülne. Hanem hadd fázzanak szegények, úgy is elég sok a dolguk“– írja az újság a szerencsétlen, didergő postamesterek kapcsán.

Természetesen azért ebben a korban is akadtak az egészségre figyelő tulajdonosok, akik, ha nem is a munkavállalóikért, de az úri közönség jólétéért hajlandóak voltak áldozni. A Hon így írt 1870. február 4-én Pest új elit szórakozóhelyéről, a Privorszky-féle kávéházról: 

„A főváros egy igen díszes közhelyiséget nyer a Privorszky által újonnan felszerelt kávéházban, melyet az első magyar általános biztositó társaság dunaparti palotájában f. hó 5-én délben (szombaton) átad a közhasználatnak. A kávéház fehér alapon aranynyal van díszítve és igen nagy kényelemmel berendezve, legalább is 3000 személy számára. Az asztalok vaslábakon nyugvó szürke márvány, melyek körül kényes pamlagok vannak elhelyezve és az esti világítást 150 lángtól nyerik. A terem közepén szökőkút van, melyből harang alakban bugyog a víz egy kis medenczébe, honnan apró csöveken csörgedezik alá a nagyobb öblü medenczébe, melyben arany halak úszkálnak. Vannak melléktermei is, és egyik igen sok ízléssel díszítve, nők részére. Gondoskodva van jó szellőztetésről, mely Pest vendéglőinek és kávéházainak fö hiánya. A fővárosi közönség azon része, mely kávéházban keres szórakozást, valóban nagy köszönettel fog tartozni Privorszkynak, ki egészségére és kényelmére ennyi gondot fordit.” És jegyezzük meg most ezt a kiemelt helyet a Duna partján, mert száz év múlva még visszatérünk ide.

Vigadó tér, az Első Magyar Általános Biztosító Társaság budapesti székháza 1877 körül (Forrás: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.05.067)

Előbb azonban következzék a Margit-sziget ügye.

Túl drága a Margit-sziget?

1895 februárjában járunk, Budapest aranykorában, amikor – gondolnánk abból, amit ránk hagyott a boldog békeidők néhány rövid évtizede – végtelen erőforrások álltak a főváros rendelkezésére. Igen izgalmas tehát napról napra nyomon követni a februári lapszámokban a Margit-sziget megvétele kapcsán megjelenő híreket, véleményeket. Ezidőtájt ugyanis Habsburg-Lotaringiai József Károly főherceg (korabeli becenevén Palatinus Jóska) tulajdonát képezte a sziget, aki felajánlotta a területet megvételre a fővárosnak.

Erről aztán hetekig vitatkozott a Budapest vezetése, Kamermayer Károly polgármestert például így idézi a Pesti Hírlap 1895. február 6-i száma: „Igaz, – úgymond – hogy a főváros pénzügyi viszonyai ez idő szerint nem a legkedvezőbbek, de másrészt az is tény, hogy a főváros nagyon szegény üdülő helyekben s igy a kínálkozó alkalmat nem szabad elszalasztani arra, hogy az Európában páratlanul álló Margit-sziget idegen kézre kerüljön.”

A polgármester tehát mindenképp támogatta a sziget megvételét, mert az gazdaságilag is jövedelmező befektetés lehet, de még inkább fontos a pesti polgárok egészsége és jóléte szempontjából. És azt is meg kell jegyezni, hogy a főherceg nagyon korrekt ajánlatot tett a város számára, miközben drágábban is eladhatta volna a tulajdonát befektetőknek.

Margit-szigeti facsoport, Klösz György fotója 1873 körül (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Képarchívum)

Egy másik képviselő, Huszár Kálmán éppen ennek kapcsán nyilatkozott a következőképpen: „ha a szigetet nem a főváros, hanem magánvállalkozó veszi meg, ez a befektetett pénzét minél inkább jövedelmezővé akarja tenni, és hogy ezt elérhesse, olyan intézkedéseket tesz, a melyek a szigetet kiforgatják a mai egyszerű, de fenségesen szép jellegéből.

Vagy kizárólagos, nagyúri mulatóhelyet csinál belőle, vagy pedig egészen köznépies helyivé teszi; esetleg pedig parcellázza, vagyis apró darabokra osztja és villákkal építteti be. Hogy a mostani karakterét megtartsa a sziget, az csak a főváros birtokában történhetik meg” – jegyzi meg és a fenti eszmefuttatásból kiolvashatók máig érvényes városfejlesztési alapvetések is.

Érdemes megemlíteni, hogy a sziget árvízvédelmére a kormány vállalt kötelezettséget, ahogy szintén állami feladatként jelentkezett a Margit híd szigeti leágazásának kiépítése is. 

 

Margit-szigeti vízesés, Klösz György fotója 1879 körül (Forrás: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Budapest Képarchívum)

S hogy hogyan dőlt el végül-e fontos kérdés? Nehezen hihető, de a fővárosi közgyűlés végül nemmel szavazott, s bár a döntést néhány képviselő azonnal megtámadta, és fellebbezést készített elő, József főherceg a hír hallatán visszavonta az ajánlatát. A sziget sokkal később kerül köztulajdonba, amikor a Fővárosi Közmunkák Tanácsa a 1908. évi XLVIII. törvény alapján felhatalmazást kapott arra, hogy azt megvásárolja József Károly főherceg fiától, József Ágost főhercegtől.  

A spanyolnátha szedi áldozatait

Száz évvel ezelőtt, 1920-ban is arról próbált információkat gyűjteni az újságolvasó, hogy hogyan tud védekezni egy terjedő betegség ellen. A betegség a spanyolnátha volt, mely az influenza egyik vállfajaként az egész világon elterjedt és néhány év alatt többmillió áldozatot követelt.

A járvány Budapestet is elérte, a Pesti Hírlap 1920. február 1-jei száma arról számol be, hogy január 15. óta a fővárosi megbetegedések száma elérte a 4.237 főt, a halálozásoké a 227-et. A járvány terjedése ellen ezért sürgős intézkedéseket hozott a járványügyi bizottság és a rendőrség. Minden orvos számára kötelezően előírták, hogy az influenzások házának ajtaját piros cetlivel jelöljék meg.

Betiltották a tömeggyűléseket, a mozikban az előadások számát csökkentették és csak a helyek felére engedtek jegyet árulni. Az előadások között egy órás szünetet kellett tartani, és ezalatt kiszellőztetni. A vendéglátóhelyeken kötelezően előírták, hogy kézmosási lehetőséget kell biztosítani. A nyilvánosan is használható telefonok esetén kötelező volt a kagylóra egy selyempapírt erősíteni, amit használat után el kellett dobni. A bérkocsik egy részét pedig kötelezően fenn kellett tartani arra a célra, hogy orvosokat szállítsanak.

Betegek és orvosok 1916-ban (Fotó: Fortepan)

Mindezen intézkedések mellett is komoly problémát jelentett a járvány, amit több szempontból is súlyosbított az ország és lakosságának szegénysége. Ahogy arról a Budapesti naplóban is többször írtunk már, 1920-ban a főváros élelmiszer-ellátásában jelentős hiányok voltak, ami miatt az emberek órákat álltak sorban, hidegben, tömegben.

Erre utal az alábbi néhány sor is az idézett cikkből: „Végh János helyettes főorvos arra hívta fel a figyelmet, hogy az élelmiszereket álldogálás útján lehet beszerezni, ami növeli a veszedelmet. Az elnök megjegyzi, hogy az ácsorgás megszüntetése végett a kormányt már megkérték és a kormány meg is ígérte, hogy mindent meg fog tenni az ácsorgás megszüntetésére. Ezidőszerint főleg burgonyáért és kenyérért kell álldogálni.”

Sorban állás a Teleki piacon 1918 körül Forrás: FSZEK/Budapest Képarchívum

„A kormány intézkedett, hogy a burgonya felhozatalát minél előbb szaporítsa, a kenyérre nézve pedig azzal történt intézkedés, hogy egyes csoportoknak adják át kiosztás végett. A polgármester személyesen terjesztette elő kérését Graziam tábornoknál, hogy a lehetőséghez képest bocsásson rendelkezésre ágyat és ágyneműt. A francia tábornok azonnal intézkedett és már legközelebb száz ágy és harminc matrac érkezik Budapestre. A főváros ezt is köszönettel fogadja, noha csak csekély részben segít, mert olyan nagy a hiány a felszerelésben, hogy például az ágyakhoz deszkát nem lehet találni”– írja a lap.

Sorbanállás a Rákóczi téren 1918 körül (Forrás: FSZEK Budapest Képarchívum)

Huszonöt évvel később, 1945-ben ismét egy olyan évet érint lapszemlénk, amikor valós járványveszéllyel nézett szembe a főváros lakossága.

Temető a zsinagóga mellett

„KÓRHÁZ LESZ a Mérnökkamara Székházából – Budapest polgármestere kórház céljaira vette igénybe a volt Mérnökkamara Szalay-utcai székházát. A legközelebbi jövőben egész orvosi karával felszerelésével és betegállományának egy részével ide költözik ál a svéd követség Tátra-utcai szükségkórháza, amely különösen az ostrom napjaiban példátlanul fontos, és önfeláldozó munkát végzett. A kórház vezetősége most a Szabadság útján kéri a megrongált épület tatarozásához értő iparosokat, hogy sürgőssen jelentkezzenek Szalay-utca 4. sz. alatt a házfelügyelőnél. Munkájukat élelmiszerrel is honorálják” – írja a Szabadság 1945. február 3-án.

Az ostromot követő napokban létkérdés volt, hogy a legyengült, beteg, megsebesült lakosságot el tudják-e látni. És még egy szomorú feladat hárult Budapest lakosságára: el kellett temetni a halottakat.

Budapest utcáit és köztereit ebben az időszakban ellepték a frissen hantolt sírok.

Február 2-án a Szabadság az alábbi tájékoztatást adta ezzel kapcsolatban: „Budapest Székesfővárosi Községi Temetkezési Intézet Üzemvezetősége (VIII., Vas u. 2. sz. Kisipari Hitelintézet) felhívja a budapesti háztömb és házparancsnokokat, hogy 3 napon belül jelentsék az általuk köztereken és házak udvarán eltemetett halottak névsorát, valamint a pontos helyrajzot az elhunytak fekvéséről. Polgármesteri rendelet értelmében köztereken további temetés nem történhet, hanem az elhunytakat ki kell szállítani a Kerepesi úti, vagy a Rákoskeresztúri Új köztemetőbe.”

A Hess András tér (Fotó: Fortepan/Archiv für Zeitgeschichte ETH Zürich – Agnes Hirschi/Carl Lutz felvétele)

A temetkezések ezt követően sem voltak azonban problémamentesek.

A Szabadság 1945. február 11-én egy döbbenetes olvasói levelet közöl a gettó állapotairól és a továbbra is temetetlen áldozatok nagy számáról. Ezt a levelet kegyeleti okokból nem idézzük, kivéve az utolsó gondolatát: „Volna nekünk egy szerény indítványunk. A Wesselényi utcai hősök templomának van majdnem egy holdnyi kertje, amit eddig fűtenyésztésen kívül semmire sem használtak. Tessék kirendelni a községi Temetkezési Vállalat és a Chevra embereit, és ebbe a kertbe három nap alatt el lehet temetni [a gettó valamennyi halottját].”

A Dohány utcai zsinagóga udvara, balra a Hősök Temploma 1945-ben (Fotó: Fortepan/Herbst Imre felvétele)

Ismert, hogy az elhunytakat végül szükségből valóban ebbe a kertbe temették, és bár a vallási szabályok nem engedélyezik, hogy zsinagógák mellett temetők legyenek, miután az eltemetett holttestek kihantolása is tilos, ezért a Dohány utcai zsinagóga talán az egyetlen a világon, amelynek közvetlen szomszédságában temető van.

Budapest tartaléka: a gyógyvíz

1970. február 13-án a Magyar Nemzet „A nagy tartalék” című cikkében arról ír, hogy Budapest egyre nagyobb szerepet vállal a turizmusban, bár a vendégek átlagos tartózkodási ideje csak 3 éjszaka. A cikk szerzője a gyógyfürdők fejlesztésében látja a főváros turizmusának aranytartalékát, a gyógyvizet említi, mint olyan értéket, amelyre a város turizmusát a jövőben fokozottabban építeni kellene. Bár vendégből éppen nincs hiány, már amennyire az utazás az államszocializmusban engedélyezett volt.

Új szállodák is épülnek, ezek közül a legfontosabb a Hotel Duna Intercontinental átadása 1970 januárjában. S bár most februári lapokból szemlézünk, az Olvasó remélem, megbocsátja ezt a kis időbeli csúszást, az Intercontinental ugyanis pontosan azon a helyen létesült, ahol e cikk elején 1870-ben Privorszky nyitotta meg kávézóját, így e történelmi egybeesés miatt jobbnak láttam ebben a cikkben megemlékezni e markáns építményről.

Dunakorzó és a Hotel Duna Intercontinental az Erzsébet hídról nézve (Fotó: Fortepan/Vajszada Károly felvétele)

Ahogy Privorszky kávézójáról is részletes élménybeszámolót kaptunk, belsőépítészeti leírás a 100 évvel később átadott Intercontinentalról is született, méghozzá a Magyar Nemzet 1970. január 14-i számában: „Építőművészet, képző- és iparművészet integrációját, amelyről a Bauhaus óta, és annak kapcsán oly sokan szóltak már, sikerült megvalósítani a Hotel Duna Inter-Continental felépítésével. A szálloda talán ezért is több, mint korszerű vendéglátó egység, idegenforgalmi látványosság. Egységes, a legapróbb részletekig formatervezett egész, ahol minden kis résznek megvan az önállói egyszersmind az egészet szolgáló gyakorlati, ebből fakadóan esztétikai rendeltetése”– írja Sárvári Mária, majd részletesen bemutatja az új szálloda egyes termeit, azok stílusát, alkotóit.

 „Üzembehelyezésének első pillanatától kezdve népszerű a Csárda étterem. Népi motívumokkal faragott, a paraszti bútorformákat felhasználó berendezését a szálló belső építésze, Kovácsy László tervei alapján a Lőrinci Faipari Ktsz készítette” – írja az étteremről.

„Az eszpresszó régi pest-budai hangulatát elsősorban Gross Arnold olajképe határozza meg. Tompított, meleg színei, a munkásságára jellemző kedves, meseszerű, groteszkségükben is mesteri cizelláltsággal kidolgozott figurái szinte nagyító alatt hoznak elénk egy rég letűnt korszakot. A kellemes tompa zöld huzatú, finoman hajlított barna bútorok, a függönyök és a világítás együttese teremti meg ezt a bensőséges mai, pest-budai biedermeiert” – így a kávézóról.

Az Intercontinental belső tere (Fotó: Tükör, 1970. január 27.)

Az mindenesetre biztos, hogy az épület a 70-es évek modernista építészetének egyik városképi szempontból is meghatározó elemévé vált.

Ebek harmincadján

1995. február 21-én a Népszabadság Budapest melléklete számol be arról, hogy a főváros számára idegenforgalmi terv készül. „Szó esett arról is, hogy késésben van az 1996-os millecentenáriumi eseménysorozat szervezése csakúgy, mint a kormány által jóváhagyott „Vendégségben Magyarországon” rendezvény életre hívása. Fontos lenne – tudtuk meg –, ha a színházak az idegenforgalmi főidényben több előadást tartanának, s megvalósulna a régóta tervezett terézvárosi vigalmi negyed is” – írja a lap. Nos, végső soron a Terézvárosban kialakult egy vigalmi negyed, igaz, nem pontosan úgy, ahogy ezt 1995-ben a döntéshozók elképzelték.

De nem mindenkinek jutott ilyen víg élet. „Megteltek a szociális otthonok” – írja a Népszabadság Budapest melléklete 1995. február 10-én. „A budapesti otthonokban kivétel nélkül idős embereket gondoznak. A legfőbb gond a túlzsúfoltság. Egy lakóra átlagosan 4,7-6 négyzetméternyi hely jut, míg az ideális 7-10 négyzetméter lenne. Olyan otthon is van, ahol 8-10 ágy található egy szobában” – írja a lap az általános állapotokról.

És nem csak embereknek jutott ilyen szomorú sors idősen és betegen.

 „Ha azt vesszük, kétfajta ember él a városban: a gyarapodó és a szegényedő. Mármost, ha hiszik, ha nem, találtunk valamit, ami egyformának mutatja e kétfajta embert. Nevezetesen: közel azonos hatásfokkal képesek növelni a város kóbor kutyáinak számát”– írja ugyanez a lap február harmadikán.

Menhelyre került kutya, Teknős Miklós felvétele a Népszabadság Budapest mellékletében, 1995. február 3-án

 „Budapesten most nagyjából harmincezer kóbor kutya csatangol, jövőre mondjuk negyvenezer - és így tovább. Ezzel szemben nincs több sintértelep (állat-egészségügyi, gyepmesteri telep), csak egy, az Illatos úti, ráadásul az is kicsi, kényelmetlen és szegényes. A telepre évente háromezer kutya érkezik, nagy részüket gazdáik rángatják be, a kisebbfajta kutyát rángatni sem kell, könnyen át lehet dobni a kerítésen”– közli a rideg tényeket a lap és részletesen beszámol, mennyibe kerül a városnak évente a felelőtlen állattartás.

Pedig a legsúlyosabb kárt, az állatok értelmetlen szenvedését és fájdalmát még nem is forintosítottuk.

Eheti időutazásunk állomásain végigfutva nehéz zárógondolatot megfogalmazni. Végső soron a történelem nem aszerint alakul, hogy évtizedekkel később valaki frappáns összefoglalókat tudjon az eseményekből szerkeszteni.

Mégis, ha találni kell egy közös gondolatot, ami korokon átívelően felsejlik a hírek mögött, az talán a társadalmi és egyéni felelősség és szolidaritás lehet. Felelősség a ránk bízott természeti kincsekért, a megszelídített állatainkért, a tőlünk kevésbé szerencsés, rászoruló embertársainkért, és a városért, ahol közösen élünk. Régi korok híreiből úgy tűnik, a világtörténelem különböző fordulatai, szegénység, nyomor és fenyegető járványok közepette mindig ez a felelősség és humánum volt az, ami átsegítette Budapest lakóit a nehézségeken.  

Nyitókép: Ápolónők és betegek 1918-ban Forrás: Fortepan


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó