Az első magyar gőzhajó, a Carolina 1820. július 16-tól állt rendes, menetrendszerű kereskedelmi forgalomba: utasokat szállított Buda és Pest között. Valójában az utasok nem magán a hajón utaztak, hanem azon az uszályon, amit a hajócska maga mögött vontatott. 
A vállalkozás nem igazán lett sikeres, a hajó lassú és drága volt, az átkeléshez egyszerűbb volt a hajóhidat igénybe venni.
De hogy került ez a hajó Buda és Pest közé? 

A Carolina ábrázolása. A képen jól látszik, hogy a hajón utasoknak vagy árunak nem volt hely.

A történet ott kezdődik, hogy a Duna rossz irányba folyt. Míg a magyar árukat, leginkább a gabonát Nyugat-Európába kellett volna szállítani, addig a folyó délkeletre folyt, azaz az áruszállító uszályokat ökrökkel kellett a partról vontatni. Ekkor, a XVIII. század végén, a XIX. század elején se út, se vasúthálózat nem létezett, nagy tömegű árut csak vízen lehetett szállítani. 

A megoldást a gőzhajó jelentette. Robert Fulton 1807-ben építette Clermont nevű hajóját az Egyesült Államokban, de híre bejárta a világot, eljutott a Habsburg Birodalomba is. A kor mérnökei azonban úgy vélték, hogy Fulton hajója a Dunára alkalmatlan. Bécsben 1813-ban pályázatot írtak ki egy, a Dunán is működő gőzhajó megépítésére, és a dunai gőzhajózás szabadalmára. E felhívásra építette meg 1817-ben az első magyar gőzhajót a Dráván Bernhard Antal pécsi illetőségű úriember, aki az eszéki hajóhíd bérlője volt. 

A Carolina nevű hajócska nem volt nagy, alig 13,3 méter hosszú, 7 méter széles, teste egy métert merült a vízbe, és egy 24 lóerős gőzgép mozgatta. 

A Caroliana életnagyságú (fél)modellje a Közlekedési Múzeum A hídember gépei című időszaki kiállításon (Fotó: MMKM) 

A hajó műszaki megoldásai, gőzgépe számos újdonságot tartalmazott, amely Bernhard szabadalma volt. Teljesen újszerű volt a lapátkereke is (amelyet eredetileg vízimalmokhoz fejlesztett ki), lapátjai mindig függőlegesen álltak, így hatékonyabban hajtották a járművet.

Bernhard a Carolinát 1817 májusában mutatta- be Bécsben. A császárvárosban egy évig vizsgálták, a szabadalmainak bejegyzésével késlekedtek. Egyre-másra újabb próbákat kértek a feltalálótól, ezt Ausztriában és Magyarországon teljesítette is. Az időhúzás oka nagyon prózai volt, akadt más pályázó is a dunai áruszállítás szabadalmára. Egy francia vállalkozó, bizonyos St. Leon, akinek jó udvari kapcsolatai voltak, és akinek az udvar az osztrák szabadalmat szánta. Így Bernhard 1818 végén csak a magyar Duna-szakaszra kapott 15 éves koncessziót. 

A vállalkozó 1819-ben a Duna déli részén próbálkozott áruszállítással. Nem maga a hajó szállította az árut, hanem vontatóként próbálták hasznosítani, de a kis hajó nem igazán bírta a gyorsabb sodrásban a nehéz bőgőshajókat vontatni, így a kísérlet nem sikerült. 

Bernhard nem adta fel, a következő évben hajójával Pestre utazott azzal a tervvel, hogy a nyári szezonban átkelőhajó-járatot indítson. Erre 1820 márciusában kért engedélyt, és a tervétől az sem tántorította el, hogy a hajó május 9-én furcsa körülmények között léket kapott és elsüllyedt. A Carolinát kiemelték, rendbe hozták, majd miután megkapta a szükséges engedélyeket, 1820. július 16-án megindult első menetrendszerű személyszállító útjára.

Az új vállalkozás elindításáról így számolt be a Hazai ’s külföldi Tudósítások című lap 1820. július 8-i száma: 

„A multt héten különös Hirdetés által Pesten Budán közönségessé tétetett, hogy Bernard Ur, és Társaságának Gőzhajója itten a’ Dunán tsinos készületü Gondolát fog vontatni, és naponként bizonyos órákban a’ Vendégeket Pestről Budára a’ Vizi városba, a’ Tsászár fördöhöz, és O-Budára szállítani.”

A mai Vigadó tértől a Bomba, azaz a mai Batthyány térig, majd Óbudáig hajózott, és ezt a távot alig 1 óra 52 perc alatt teljesítette. A Pest, Bomba tér maga csak 30 percig tartott, innen a Császár fürdő további 35 perc volt. Visszafelé természetesen gyorsabb volt, 29 perc alatt hajózott vissza a kiindulópontig, a hajóhíd pesti hídfőjéig. 

A hajó a két végpont között reggel 4 óra és délután 7 óra között összesen két utat tett meg, míg napközben a közbenső állomásokra közlekedett, kétóránként. 

A hajó indulása előtt 5 perccel lövéssel figyelmeztették az utazni indulókat a beszállásra. A menetrendszerű közlekedés azt is jelentette, hogy a Carolina az időjárástól függetlenül elindult, sőt akkor is, ha nem volt utas. Vasárnaponként, szép időben pedig a Margit-szigetre tett kirándulóutakat a hajó. 

A hajó makettje a Közlekedési Múzeum gyűjteményében. A makett nem pontos, a hajó lapátkerekein nem ábrázolja a Bernhard-féle szabadalmat, azaz azt, amely alapján a lapátkerék lapátjai minden esetben függőlegesen álltak (Fotó: MMKM)

A viteldíj le- és felfelé Pest és a Bomba tér között 10, Császárfürdőhöz 20, Óbudára 30 krajcár volt személyenként, de voltak csoportos kedvezmények és bérletek. Az üzletet rontotta, hogy azoknak a személyeknek, akiknek a hajóhídon vámot kellett volna fizetniük, a hajójegy mellé a hídvámot is ki kellett fizetniük, mert a vámot nem a hídon való átkelés után szedték, hanem a folyón való átkelés után. 

Ahogy fentebb írtuk, az utasok nem magán a hajón, hanem az utána kötött 50 személyes dereglyében utaztak. A dereglyén egy kabin is volt, amit esős, hűvös időben az utasok is igénybe vehettek, különdíj ellenében.

A hajójárat novemberig működött, azután a téli idő miatt leállt. 1821-ben nem indult el, ennek oka az lehetett, hogy valójában a vállalkozás nem volt nyereséges. Bernhard 1821-ben a hajót visszavitte Eszékre, ahol 1822-ben elsüllyedt. 

Bár a Carolina, ami valóban egy kísérleti prototípushajó volt, üzletileg nem lett sikeres, de megmutatta, hogy a Dunán van jövője a gőzhajózásnak. 

Nyitókép: A Carolina gőzhajó (Forrás: Hajoregiszter.hu/MMKM)