Rejtélyes gyilkosság a középkori Budán?

Értetlenül topogtam az ásatási szelvény szélén. Ügyes régész technikusaink éppen egy ló koponyáját emelték ki a kút mélyéről. Hamarosan az állat teljes csontváza, még a paták is ott sorakoztak halomba rakva a lábam előtt. A kút a középkori kútépítés mestermunkája. Lapos, hasított kövekből rakták, a kútbélés körül kavics szűrőréteggel.

A középkori mérnökök, mint a magát szerényen sienai Archimedesnek nevező Taccola vagy Francesco di Giorgio Martini műszaki szakkönyveiben sem találunk szebbet. A kút belső átmérője 110-150 cm között változik, teteje lepusztult, de még így is négy és fél méter mélyen találtuk kavicsos alját.

Hamarosan még meglepőbb történt. Amíg a jókedvű technikusok a szűk kút mélyén pancsoltak, tőle 25 méterre egy másik, immár nagyobb átmérőjű kútban is serényen folyt a munka. Az ásatási munkások egy ember koponyáját, majd további csontjait bontották ki a kút betöltéséből. A csontok mellől előkerült leletanyag, elsősorban pénzek és cserépedény töredékek tanúsága szerint a kutakat a későközépkorban töltötték be.

Egy középkori kútból csontvázak kerültek elő (Fotó: regeszet.aquincum.hu)

De mi történhetett itt, a Duna partján a mai Margit híd budai hídfőjétől csak néhány lépésre öt-hatszáz évvel ezelőtt? Az emberi koponya még csak belekerült a szeméttel feltöltött kútba, de a ló? Nem eshetett véletlenül bele a szűk nyílásba! Sőt, az egykori tettesek biztos, ami biztos, még hatalmas köveket is dobáltak rá, nehogy a felpuffadt tetem a víz felszínén felbukkanjon.

A történtek kiderítése még Hercule Poirot szürke agysejtjeit is komoly feladat elé állítaná. Hát még minket, régészeket! Nekünk a fennmaradt épületmaradványok, kőfalak, tűzhelynyomok, omladék és planírozás rétegek, továbbá az előkerült, a mindennapi életről tanúskodó tárgyak, nem utolsósorban a pénzek segítségével kell nyomoznunk.

A középkori Budafelhévíz

A történtek idején a mai ásatás helyszíne Buda városának északi előterében elterülő Budafelhévíz mezővárosához tartozott. A középkori település kialakulása a 12. században kezdődött, amikor Gézavására (forum Geysa) néven kikötő és vásárhely jött létre, a kikötésre és révátkelésre is alkalmas területen, a mai Margit-sziget déli csücskével szemben. Mivel a hely a Duna bal partján elterülő Jenő faluval átellenben helyezkedett el, jenői révnek nevezték.

A környék másik fontos telepítő tényezője a budai dombok lábánál, a keskeny Duna parti sík területen fakadó meleg vizes források – a mai Lukács és Császár fürdő forrásai – voltak, amelyek gyógyító hatását már korán megismerték és használták az itt lakók. Ráadásul a még télen sem befagyó vizek lehetővé tették malmok, később lőpormalmok egész éves üzemeltetését, sőt a Dunába folyó meleg vizek segítették a kikötő téli használatát is. A kialakuló település későbbi nevét is a hévizekről kapta, már Anonymus Calidae Aquaenek nevezte.

A terület eredetileg részben királyi tulajdonban volt, de éltek itt szabadok, hospesek, és birtokos volt a Kartal-Kurszán nemzetség is. A kikötőben szedett vámot 1148-ban a budai (később óbudai) káptalan kapta meg. IV. Béla a révátkelőhelyet a bal parti Jenő faluval és az ott élő népekkel, valamint a jobb parton élő királyi népekkel együtt 1267-ben a margitszigeti domonkos rendi apácáknak adományozta.

(Fotó: regeszet.aquincum.hu)

A település plébániatemploma, a Szentháromság templom III. Orbán pápa 1187-es oklevele szerint egy magyar alapítású ispotályos rend, az Esztergom szentkirályi keresztesek, a stefaniták tulajdonában volt, akiknek a 13. század közepén már rendházuk is állt itt, sőt hamarosan a mezőváros legfőbb birtokosai lettek.

Templomukat a mai Margit körút, Török utca és Frankel Leo út által határolt bérház helyén, annak építése során Supka Géza tárta fel 1906-ban. Ettől eltekintve a középkori Budafelhévíz topográfiája ásatásunkig nem volt ismert, csak oklevelek adataiból lehetett bizonyos következtetéseket levonni, elsősorban a templomtól északra elhelyezkedő temető, nyugatról a kanonokházak, északról a mészárszékek és a kikötő elhelyezkedését feltételezni.

Mintha egy középkori Pompeiben járnánk

Ásatásunk helyszínén a Budai Irgalmasrendi Kórház udvarán, ahol kollégáimmal, Bencze Zoltánnal és Kurunczi Mónikával végeztünk megelőző feltárást májustól október végéig, ennek a településnek találtuk meg jelentős maradványait. A mai udvar nyugati felén több mint ötven méter hosszúságban, 7-10 méter szélességű észak-déli irányban húzódó lekövezett útfelület került elő. A köveken és a kövek között rengeteg érmet és sok lópatkót találtunk, amelyek kétség kívül jelzik az út intenzív használatát, egykori jelentős forgalmát.

Az út nyugati oldalán egy középkori pince szárazon rakott falát és a pince betöltését találtuk. Az út keleti, Duna felé eső oldalán két későközépkori házat tártunk fel. Mivel a mai udvar nagy része az újkorban beépítetlen volt, az egyik ház alsó szintje embermagasságban ránk maradt. És ez még nem minden. A kőfalak között vastag omladékréteget találtunk, amely az épület favázas szerkezetű vagy egyszerűen vályogból épült felső szintjének, valamint az alsó szint tégla boltozatának beszakadt maradványaiból képződött.

A vörösre égett vályogrögök, elszenesedett gerendadarabok és a téglák között a valószínűleg a felső szinten álló kályha nagy mennyiségű töredékét, üveg ablakszemek darabjait egy ablak kitűnő állapotú vasrácsát, két ajtó vasalását és két kulcsot is találtunk. A ház lakóinak munkájáról kapa, ásó, csákány, csáklyák, mindennapjairól tányérok, poharak, fazekak, fedők tanúskodnak, de még övcsatokat, gyűrűket és bronz könyvvereteket is találtunk. Az én kedvencem egy kis persely, amelyet nem tört össze egykori tulajdonosa és nem roppantott össze a rárakódott évszázadok súlya sem, hanem tele ezüstpénzzel, épen hevert a padlón.

Egy régi perselyt is találtak,  tele ezüstpénzzel (Fotó: regeszet.aquincum.hu)

Valószínűleg ehhez a házhoz tartozhatott a már említett nagyobb kút. A kút körül, de főleg a Duna felé eső oldalán, közvetlenül a parti sávban vastag szemétréteg húzódott. Sőt a szemétréteg alatt két nagy gödröt is szemét töltött ki. Ez a szemét azonban nem a modern kor műanyag hulladéka. Ez a szemét a régész kincsesbányája! Telis tele gyönyörű középkori edényekkel, poharakkal, kancsókkal, korsókkal, gyertyatartókkal, fazekakkal, melyeket a múzeumi kutatás fog szóra bírni.

A mai kórházudvar déli részén előkerült másik középkori ház nem volt ilyen szerencsés. Ennek falaira ráépült az irgalmasok 1806 és 1815 között, Marczibányi István adományából emelt első kórháza. Az újkori pincefalak alatt azonban ott találtuk a középkori szépen rakott falakat. Az épület pincéjében itt is vastag, vörösre égett pusztulási réteget figyeltünk meg.

Mindkét pusztulási rétegben sok sörétet találtunk. Talán a házak a török elleni harcok során, esetleg Buda 1686-os ostromakor pusztultak el? Ezt egyelőre nem tudjuk, a leletanyag pontos elemzése és keltezése adhat választ rá. Az viszont biztos, hogy a területet még régebben is használták, a házakat még korábbi objektumokra építették rá.

Vissza az időben

Az első ház falait egy még korábbi középkori ház kő alapfalai mellé, illetve részben rá építették. Az új építkezéskor a régebbi falak mellett és felett elegyengették a talajt. Ebből a faszénszemcsés rétegből 14-15. századi jellegzetes budai fehér fazekak és poharak apró darabjait bontottuk ki. Ugyanilyen fazéktöredék volt a szűk kút legalján, a ló csontjai alatt. Kérdés, hogy a régebbi ház lebontása és az új épület emelése tervszerű volt-e vagy a régebbi ház erőszakos elpusztítása tette-e szükségessé? Megválaszolása egyelőre lehetetlen.

Alkalom mindenesetre adódhatott rá. Antonio Bonfini leírása szerint ugyanis 1440-ben a királyi hatalomért Erzsébet királyné és I. Ulászló, illetve párthíveik közötti harcok során Szécsi Tamás Esztergom felől jövet felgyújtotta és feldúlta Budafelhévízt, az ellenállókat pedig lekaszaboltatta.

A feljegyzett esemény könnyen táptalajt adhat a szárnyaló fantáziának és önkéntelenül eljátszhatunk a gondolattal, hogy nem ekkor pusztult el a korábbi épület? Sőt, nem ekkor dobták be a lovat a kútba? Akár egy erőszakos cselekmény nyomainak eltüntetése miatt, akár azzal a céllal, hogy megmérgezzék a kutat?

Fazéktöredékek (Fotó: regeszet.aquincum.hu)

De még mindig mehetünk vissza az időben. Az oklevelek tanúsága szerint a terület már az Árpád-korban is lakott volt. Az ásatás során erről az időszakról viszonylag kevés információt szereztünk, de az azért egyértelmű, hogy akkoriban is használták a mai kórházudvar területét. Az előzőekben bemutatott ház mellett ugyanis egy talpgerenda (?) fut, amelynek betöltésében és körülötte jellegzetes, fehér Árpád-kori fazekak és palackok csigavonalban bekarcolt nagy töredékeit, sőt még egy osztrák import kiöntős edény darabját is megtaláltuk.

„Aquincum üdülőtelep”

A középkori építkezések során már ott álló romok falait bontották részben el. Ezek a romok egy letűnt korszaknak, a Római Birodalom időszakának maradványai. A kikötésre alkalmas terület, a hévforrások közelsége, a Rózsadomb lábánál a Dunához kifutó völgy már a rómaiakat is megtelepedésre csábította. A középkori házat valósággal beleépítették egy 15×15 m alapterületű római épületbe. Ennek elbontott köveit minden bizonnyal fel is használták az új építkezéshez.

A római épületből így számunkra csak a külső falak maradtak, belső felosztása, rendeltetése nem ismert. Leletanyaga viszont szép és gazdag, egyértelműen a 2. század második felére – a 3. századra keltezhető. Ezek közül kiemelkedik egy, a mai Németország területéről, Westerndorfból importált, díszítése alapján egy Comitialis nevű ókori fazekas munkájának tartható, domborműves díszítésű, ún. terra sigillata díszedény, melyet közvetlenül a római fal mellé ásott kútban találtunk.

Vajon mit gondolhatott a saját korának cserépedényeitől oly nagyon különböző, élénkvörös színű, emberalakokkal díszített nagy tálról a középkori kútásó? Azt, amit az itáliai Arezzo középkori lakói az ott talált terra sigillátákról? Azt, hogy ezek a cserepek az égből szálltak alá?

Domborműves díszítésű, ún. terra sigillata díszedény a 3. századból (Fotó: regeszet.aquincum.hu)

Ha a 2–3. századok folyamán jártunk volna erre, egy kis telepet találtunk volna itt, a mai Flórián téren álló aquincumi legiótábortól és az azt övező katonavárostól több kilométerre délre. A Duna partján egy kőépület állt, körülötte kő alapozású, de vályog felmenő falú házakkal, amelyeket a folyó áradásai miatt sokszor az alapoktól kellett megújítani.

Az épületeket a 4. században már nem használták, de még járhattak errefelé, mert sok pénzt potyogtattak el az egykori vándorok. A házak minden bizonnyal a hévforrások közelsége miatt épültek ide. Ugyan közvetlen bizonyítékunk nincs rá, azaz római fürdőt eddig itt nem ismerünk, de közvetett adatok alapján feltételezhető, hogy a Lukács és a Császár fürdő gyógyító erejű forrásainak vizét már a rómaiak is ismerték és használták. 1479-ben ugyanis erre járt egy olasz humanista, bizonyos Felice Feliciano, aki szenvedélyesen gyűjtötte a római feliratokat.

A már ismertetett, az ásatás helyszínétől délnyugatra álló Szentháromság templom előtt akkor látott egy nimfáknak állított oltárkövet, melyet egy előkelő római, Marcus Foviacius Verus állított a nimfák tiszteletére. A nimfák a rómaiak hite szerint a természeti erők védelmezői voltak, többek között forrásokban is laktak. Az általában ledér ruházatú fiatal hölgyekként ábrázolt nimfákat különösen gyógyító erejű forrásoknál tisztelték.

Azaz Marcus Foviacius Verus tulajdonképpen az első ismert ember, azoknak a hosszú sorában, akik a Lukács fürdő falán elhelyezett táblákon fejezték ki gyógyulásukért való hálájukat. Felice Feliciano azt is feljegyezte, hogy ugyanilyen köveket, hasonló felirattal Mátyás király felszállítatott innen a budai várba. Ej, Mátyás király, hagyhattál volna nekünk is néhány darabot!

„A pannon népeket … a római nép uralmának vetettem alá és Illyricum határát a Duna folyó partjáig terjesztettem ki”

Az idézett sor Augustus császár tetteit megörökítő feliratról a Monumentum Ancyranumról származik. A kutatás mai álláspontja szerint nem egyértelmű, hogy az Augustus-kori hódítás a Duna mely szakaszáig terjedt ki. A régészeti adatok alapján a Dunakanyar megszállására csak később, a Kr. u. 1. század közepén került sor. Ekkor épült fel az első római katonai tábor, az ala Hispanorum I tábora.

Ennek pontos helye és kiterjedése nem ismert, de a Vízivárosban az 1990-es és a 2000-es évek elején folyó ásatások szerint a Medve utca, Vitéz utca, Gyorskocsi utca, Csalogány utca térségére tehető. Ez a kitérő azért szükséges, mert a Budai Irgalmasrendi Kórház udvarán folyó ásatásunk során a római hódítás eme legkorábbi korszakára is találtunk adatokat.

A mai udvar déli, délnyugati részén, a 19. század elején épült első kórházépület és az alatta álló középkori ház falai alatt és között ugyanis igen korai településnyomok, gödörház, árok, vízlevezető árkok, szemétgödrök és cölöplyukak nyomai is előkerültek.

Ókori edény (Fotó: regeszet.aquincum.hu)

Ezekből kevés, de nagyon jellegzetes leletanyag származik. A helyi kelta őslakosság legkésőbbi edényei és a római hódítók nagyon kvalitásos, minden bizonnyal importált tárgyai. A jelenségeket egy korai érem (Tiberius vagy Cladius császáré?) is keltezi. Gondolnánk, hogy már ekkor a Földközi-tenger térségéből, amforában hozott bort ittak a Duna partján?

Hogy ruhájukat ezüstből készült legyecske alakú kapcsolótűvel, ún. cikádafibulával fogták össze? Hogy díszedényüket a mai Dél-Franciaország területéről importálták? Hogy a legjobb minőségű, Itáliából hozott mécsessel világítottak, amelynek közepét a rómaiak kedvenc időtöltése, egy harcoló gladiátor pár játékának ábrázolása díszítette?

„A múlt nagyszerű emlékei, amelyek a föld alatt rejtőznek, gyakrabban kerülnek napvilágra a véletlen során, mintsem tervszerű belátás eredményeképpen; ezt a régi megfigyelést a mi romunk is megerősíti.”

Az idézett mondat Schönvisner Istvántól, a magyar régészet megalapítójától származik, aki egy meszesgödör ásásakor előkerült római romok feltárásával kezdte meg Magyarországon a régészeti kutatásokat 1778-ban. Mai, rohamosan fejlődő fővárosunkban mit sem változott a helyzet. A Budapesti Történeti Múzeum régészei nap, mint nap küzdenek azért, hogy az építkezéseket megelőzően feltárják és megmentsék a múlt nagyszerű emlékeit. Vajon ezeket is láthatja még a modern utókor, mint ahogy eleink gondoskodásának köszönhetően mi még megnézhetjük az 1778-ban feltárt falakat?

Forrás: regeszet.aquincum.hu, szerző: Fényes Gabriella

Nyitókép: Feltárás a Budai Irgalmasrendi Kórház udvarán (Fotó: regeszet.aquincum.hu)