Írta: Domonkos Csaba

2020. május 26. 15:00

A Vérmező név nem ébreszt kellemes emlékeket az emberben, s valóban, a főváros egyik népszerű közparkja egykor véres események színhelye volt: itt hajtották végre „nyakazással” Martinovics Ignácon és társain a halálos ítéletet. A terület eredetileg katonai célokat szolgált és repülőtérként is használták. A II. világháborút követően a Vár építési romjaival töltötték fel, parkosították, fákat, bokrokat ültettek ide, így nyerte el ma ismert képét.

Buda 1686-as visszafoglalása után a Vár fontos katonai objektum maradt, ezért a védelmét több intézkedéssel is biztosították. Így nem lehetett építkezni a Vártól egy ágyúlövésnyi területen, hogy a támadó ellenségnek ne nyújtson semmiféle fedezéket. A Várhegy alatti nagy területek éppen emiatt sokáig beépítetlenek maradtak. Ugyan később, 1769-től megengedték, hogy lakóházak épüljenek ide, de azzal a szigorú feltétellel, hogy támadás esetén a tulajdonosoknak le kell rombolniuk a házaikat.

A védelmi területet végül 1784-től leszűkítették, a területet parcellázták, és az 30 év alatt gyakorlatilag be is épült, kivéve a mai Vérmező területét, ami üresen maradt, mégpedig a várnagy kaszálójaként. Innen ered korabeli neve: Generális rét. (A középkorban egyébként lakott terület volt, itt állt Logod falu.)

A Vérmező a nevét a magyar jakobinusmozgalom szervezőinek kivégzéséről kapta, merthogy itt hajtották végre 1795. május 20-án Martinovics Ignácon és négy társán a halálos ítéletet „nyakazással.” A korabeli feljegyzések szerint amikor Martinovics végignézte társa, Sigray Jakab kivégzését, elájult. Innentől kezdve szinte nem is tért magához, úgy kellett a vérpadhoz vonszolni.

De mi volt a bűne ennek az öt embernek? Martinovics Ignác rendkívül színes egyéniség volt, pap, természettudós, tanár, a lembergi egyetem dékánja, beutazta Európát, számos nyelven beszélt. Mindeközben a császári titkosrendőrség ügynöke lett, és a szabadkőművesekről, a feloszlatott jezsuitákról, a különböző titkos társaságokról kellett információkat szolgáltatnia. Ám az általa leadott ügynöki jelentéseket saját karrierjének építésére akarta felhasználni, azokban elsősorban saját képességeit domborította ki, és hamis adatokkal, kitalációkkal tűzdelte tele. 

Martinovics az 1790-es évektől egyértelműen ateista nézeteket vallott (ami eléggé furcsa egy felszentelt paptól) és a polgári átalakulás híve volt. II. Lipót halála után, akitől Martinovics reformokat várt, pályája egyértelműen megrekedt.

Martinovics Ignác (1755-1795) portréja a Vasárnapi Ujság 1881. január 9-i számában.


Az új uralkodó, I. Ferenc rendkívül félt a francia forradalom hatásától, ezért a sajtószabadság korlátozásával, a cenzúra fokozásával igyekezett gátat vetni a forradalmi eszmék terjedésének a birodalomban. Nyomozások indultak az ilyen jellegű szövegek szerzői után, az ilyen írásokat el is kobozták, köztük három olyat, amelyet Martinovics névtelenül jelentetett meg. 

Ezután Martinovics egyfajta titkos mozgalmat szervezett nézetei terjesztésére. 1794-től a párizsi jakobinusok hatására kezdte meg a királyellenes, köztársaságpárti szervezkedést, és megalakította két társaságát, a Reformátorok Társaságát, illetve a Szabadság-egyenlőség-testvériség Társaságát. Az előbbi „belépő szintű” volt, fotelforradalmároknak, elsősorban elszegényedett mágnásoknak és nemeseknek, míg a Szabadság-egyenlőség-testvériség Társaságot a kemény mag alkotta. A két szervezet eltérő célokat fogalmazott meg, ez utóbbi terjesztette a valódi forradalmi eszméket, sürgette a királyság megdöntését és a teljes polgári átalakulást. 

A hatóságok pár hónap alatt – egy feljelentésnek köszönhetően – a nyomukra akadtak, és 1794 júliusában letartóztatták Martinovicsot és ötven társát. (A mozgalomnak mintegy 150-200 tagja volt.) 

Martinovicsot és a társaságok igazgatóit, Sigray Jakabot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet és Laczkovics Jánost a bíróság felségsértésért és hazaárulásért elítélte, majd a Generális réten 1795. május 20-án nyilvánosan lefejeztette. Börtönbüntetést 18-an kaptak, és később még két embert, Őz Pált és Szolártsik Sándort végezték ki. 

A népnyelv a Generális rétet ezután Vérmezőnek nevezte el, és bár a kormányzat nem akarta, hogy kultuszhellyé váljon, legendák szólnak arról, a kivégzés helyére úgy emlékeztek a budai polgárok, hogy a sétautak pont az egykori vesztőhelynél keresztezték egymást. 

Petőfi Sándor 1848 augusztusában verset is írt a Vérmezőről, amelyben Martinovicsékra így emlékezett: 

„Martinovicsot is látta négy társával 
Összeölelkezni a véres halállal, 
Látta nyakaiknak fölfeccsenő vérét 
S lemetszett fejeik rémes fehérségét. 
Hát ezután kit lát? . . . elgondolom olykor: 
Ki tudja, hátha most énrajtam van a sor?
Talán engem is, mint őket, lefejeznek — 
Ha meghalok, hazám, teérted halok meg.”


Petőfi és kortársai a saját forradalmuk előképét látták Martinovicsék szervezkedésében. A Vérmező név rajta ragadt a területen, ami továbbra is katonai használatban maradt a XIX. században. A főváros évtizedekig pereskedett a katonasággal a terület tulajdonjogáért. 

Millenniumi díszfelvonulás a Vérmezőn 1896-ban (Fotó: FSZEK) 

A Tanácsköztársaság alatt, 1919-ben a május 1-jei fő megmozdulás helyszíne volt, 1920-ban pedig a Nemzeti Hadsereg tett itt esküt. 1926-ban a nemzetközi cserkésztalálkozó szemléjét tartották a Vérmezőn. 

Az I. világháború után a fővároshoz került a terület, ekkor a teljes beépítését tervezték. Szerencsére ez nem valósult meg. Közben továbbra is használták katonai célokra is, lovaspályaként. A II. világháborúban, Budapest ostromakor a védőknek utánpótlást szállító vitorlázógépek szálltak le itt. 

A Vérmező a Várból nézve. A Vár körüli üres telkek már a XIX. században beépültek (Fotó: Both Balázs/PestBuda.hu)

A háború után a Vár építési romjaival töltötték fel az addig teknőszerűen bemélyedt területet, amely ezáltal közel két méterrel lett magasabb. A feltöltött területet parkosították, fákkal, bokrokkal ültették, be és kialakult a ma ismert Vérmező, aminek területéből a Déli pályaudvar átépítésekor csíptek még le egy darabot. 

Eredetileg egy kis tavat is létrehoztak volna a parkban, de ez végül nem valósult meg. Meglepő módon a szocializmus utolsó éveiben állították fel itt Varga Imre szobrászművész Kun Béla-emlékművét, ám a szoborcsoportot a rendszerváltást követően elszállították a nagytétényi szoborparkba. A Vérmezőn kapott helyet 2008-ban Marton László Babits Mihály-szobra, amelyet a költő születésének 125. évfordulója alkalmából avattak fel. Nem véletlenül itt, hiszen nem messze, a parkot határoló Attila úton áll az a ház, amelyben a költő élete utolsó éveit a töltötte .

Ma a Vérmező kellemes sétatér, amely remélhetőleg soha többé nem ad helyet kivégzésnek. 

Nyitókép: A Vérmező és a Vár 1900 környékén (Fotó: FSZEK)


Hozzászóláshoz lépjen be, vagy regisztráljon!

Felhasználónév:
Jelszó:

Regisztráció | Elfelejtett jelszó