Az 1867-es kiegyezést követően rohamos gyorsasággal fejlődésnek induló fővárosban egyre sürgetőbbé vált a megfelelő vízellátás biztosítása. Az időközönként fellángoló tífusz- és kolerajárványok megfékezésének leghatásosabb módját a vízműrendszer kiépítése jelentette. Az 1860-as években két vélemény állt egymással szemben: a parti szűrés a Duna kavicsrétegein és a „műszűrés”.

Utóbbit az 1868-ban Pestre érkezett angol mérnök, William Lindley (1808–1900) javasolta, azonban a korlátozott anyagi lehetőségek miatt végül a kutas víztermelés mint ideiglenes vízmű megépítésére vállalkozott a mai Parlament helyén, amely a pesti oldal igényeit szolgálta ki. A vízmű mellett ekkor épült meg a víztározó medence Kőbányán, a fővezeték és az elosztóhálózat.

Az ideiglenes vízvezeték-telep a mai Parlament helyén 1870 körül (Forrás: mapire.eu)

Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesülését követő városfejlődés és építkezések a lakosság növekedését is magával hozta, így az ideiglenes vízmű már kevésnek bizonyult, és Lindleyt is számos bírálat érte. Felmentését követően 1873-ban a vízművek első igazgatója Wein János (1829–1908) lett, aki a természetes szűrés híve volt. A korábbi kudarcokat és bírálatokat elkerülendő feltáró fúrásokat végeztetett, amelyek alapján Újlakon, Óbudán, az Óbudai-sziget északi végén, Pesten az Újpesti-szigeten és a Duna jobb partján látott lehetőséget a fejlesztésre.

Tervei szerint épült meg a jobb parti vízműtelep Budaújlakon, és indultak meg az ideiglenes vízmű bővítési munkálatai, amelyet ráadásul át is kellett helyezni, mert a területet jelölték ki a Parlament helyszínének. Hosszú évek vitái után a végleges vízmű kiépítése Wein János javaslatára indult meg Káposztásmegyeren, és utódja, Kajlinger Mihály fejezte be.

Kajlinger Mihály, a Fővárosi Vízművek vezérigazgatója 1920 körül (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Kajlinger Mihály Budapesten született 1860. február 27-én. A József Műegyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett. Fiatal mérnökként 1883-ban a főváros szolgálatába állt. Kezdetben csatornázási munkákkal foglalkozott, megtervezte a központi csatorna-szivattyútelep 1200 lóerős gépészeti berendezését, majd felismerve tehetségét, a főváros vízellátási kérdéseivel bízták meg.

A Budapestet ellátó végleges vízmű megszületését megelőző viták idején a vízellátás biztosítására 1889-ben ideiglenes szűrőtelepet létesítettek a Markó utcai gépház mellett, amelynek technológiai és gépészeti kivitelezését Kajlinger tervezte, üzemét pedig irányította. 1893-ban ő készítette a káposztásmegyeri főtelep elrendezésének és gépészeti berendezéseinek tervét, valamint megbízták a káposztásmegyeri vízműtelep második és harmadik szakaszának tervezésével és a kiviteli munkák irányításával.

A káposztásmegyeri víznyerő terület a kutakkal Erdélyi Mór felvételén (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1893. augusztus 13.)

A főtelep építése 1893. április 1-jén indult, és több mint 10 évig tartott. Wein János nyugdíjazását követően 1896-ban Kajlinger Mihályt nevezték ki a Fővárosi Vízművek igazgatójának. Először 1909-ig töltötte be ezt a tisztséget, majd 1917-ben újból kinevezték, 1924-ben bekövetkezett haláláig volt vízműigazgató. A köztes időszakban sem távolodott el a vízellátás témájától, műszaki tanácsadóként tevékenykedett.

A káposztásmegyeri vízmű építése az 1890-es években (Forrás: Fővárosi Vízművek Zrt. archívuma)

A gépház és a kémény építése (Forrás: Fővárosi Vízművek Zrt. archívuma)

Szakértői szemle a telepen 1904-ben (Forrás: Vasárnapi Ujság, 1904. április 10.)

Bankett a káposztásmegyeri vízmű munkálatainak befejezése alkalmából 1904 körül. Középen cigarettával a kezében Kajlinger Mihály (Fotó: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

Első igazgatósága idején, 1904. április 21-én helyezték üzembe a káposztásmegyeri vízművet, amely naponta 240 000 köbméter ivóvízzel tudta ellátni a főváros lakosságát. Az építés tizenegy éve alatt a vízmennyiség biztosítására az újpesti partszakaszon először négy aknakutat ástak, és a két korábbi próbakutat is igénybe vették, 1899-ben pedig újabb kutakat építettek Dunakeszi határában, a Szentendrei-szigeten, összesen hetvenhármat. A beruházás részeként elkészült az I. és II. átemelőtelep is a bújtatókkal és az ikercsatornával együtt, és a városba (a Váci út alatt a Nagykörútig) vezető  öntöttvas fővezeték is, valamint a gőzüzemű gépházak. Ezzel az akkori Európa egyik legszebb és legkorszerűbb vízműtelepe született meg.

A káposztásmegyeri vízműtelep látképe az 1890-es években. Jobbra az irodaház, mellette a szivattyúház, a kép bal szélén lakóépület. A létesítményt még léckerítés vette körbe (Forrás: Fővárosi Vízművek Zrt. archívuma)

A telep látképe a tiszti lakóházzal (Forrás: Fővárosi Vízművek Zrt. archívuma)

A telepet körülvevő vasbeton kerítés 1905-re készült el (Forrás: Fővárosi Vízművek Zrt. archívuma)

Az 1920-as évek elején a fővárosi vízellátás problémái ismét sokasodni kezdtek, ráadásul az 1923. február 10-i jeges árvíz két helyen is eltörte a budapesti vízellátás 75 azázalékát szállító káposztásmegyeri ikercsatornát, így 100 000 köbméter víz esett ki a napi forgalomból, a vízszolgáltatást pedig napi 5 órára kellett csökkenteni. A Pesti Hírlap is első oldalon számolt be a csapásról, amelyet tíz hónap alatt sikerült teljesen helyreállítani, de a vízszolgáltatás éjszakai szüneteltetése 1925-ig érvényben maradt.

Az 1927-ben meginduló felújítás és kapacitásbővítés során a gőzgépeket váltva áttértek az elektromos üzemre. A kazánházak helyére transzformátorállomások, a széntárolókba olajtartályok kerültek. A II. világháború pusztításai jelentős károkat okoztak Budapest vízellátó rendszerében is. A helyreállítási munkák 1947 nyarára fejeződtek be, majd megkezdődött a vízmű további fejlesztése. Az 1950-es évek végétől a növekvő igények kielégítésére folyamatosan fejlesztették és korszerűsítették a vízművet, 1999-ben pedig átadták az északi, számítógépes, automatikus üzemirányító rendszert.

A káposztásmegyeri vízmű gépháza az 1910-es években (Forrás: Fővárosi Vízművek Zrt. archívuma)

A Fővárosi Vízművek Káposztásmegyeri Főtelepének a gépháza 1949-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 32857)

A Váci út 102. szám alatti telepet az 1950-es évektől a növekvő igények fedezésére folyamatosan fejlesztették (Fotó: Fortepan/Képszám: 32858)

A vízmű gépháza 1949-ben (Fotó: Fortepan/Képszám: 32859)

Kajlinger Mihály elhivatottan dolgozott a főváros vízellátási rendszerén. Irányításával készültek el a budai vízátemelő telepek és medencék, a Kőbányai vízműtelep és a víztorony is. Kiépítette a budai hegyvidék átemelő medencéit és nyomásfokozó szivattyúit. Az úgynevezett galériák helyett új típusú rendszert valósított meg, a vertikális kutak rendszere mellett foglalt állást, és a Szentendrei-szigeten szerzett vizet a Duna alatt átmenő szivornyavezetékes alagutakon juttatta a szivattyútelepre.

A káposztásmegyeri vízmű gépháza napjainkban (Fotó: vizmuvek.hu)

Igazgatósága idején, szintén 1904-ben készült el a 17 500 köbméteres Gellért-hegyi ellennyomó medence. Ezekkel a fejlesztésekkel a budapesti vízellátás Európa élére emelkedett. Számos tanulmánya és értekezése jelent meg a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyében, az Építő Iparban és a Technológiai Lapokban a vízellátás, a káposztásmegyeri vízmű és a fővárost sújtó járványok témájában. A vízpazarlás felszámolása érdekében javaslatára vezették be a fogyasztásmérőket. A vízórák tömeges beépítése 1921-ben kezdődött el, és három év alatt terjedt el általánosan Budapesten.

A Magyar Mérnök- és Építész Egylet kétszer is elnökévé választotta (1909–1912, 1916–1919), a Budapest vízellátása az 1897–1900. évek alatt és annak tanulságai című tanulmányát pedig Hollán Ernő-díjjal jutalmazta 1923-ban.

Érdemei elismeréséül Ferenc József király a Ferenc József-rend tiszti keresztjét adományozta neki. A kispesti munkáslakótelep (Wekerletelep) vízellátásának tervezési és építési munkáinak irányításáért 1910-ben pedig udvari tanácsossá nevezte ki.

Fiatalon kiváló sportoló volt, a Nemzeti Torna Egylet tornászaként több díjat is nyert. A Budapesti Korcsolyázó Egylet elnökeként tevékenyen részt vett annak munkájában. Természetkedvelő és szociálisan érzékeny volt, amit jól mutat, hogy a parkokat a vízmű elválaszthatatlan részének tekintette, a telepeken pedig lakóépületeket építtetett a dolgozóknak.

Kajlinger Mihály 1924. április 5-én hunyt el Budapesten. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Nyitókép: A káposztásmegyeri vízmű napjainkban (Fotó: vizmuvek.hu)