Az Iparművészeti Múzeum több szempontból is igen jelentős nemcsak a magyar, de a nemzetközi építészettörténet alakulása szempontjából is. Magyar viszonylatban tulajdonképpen a szecesszió születésének egyik legfontosabb állomásaként fogható fel, világviszonylatban pedig a historizmustól való elszakadás fontos példája. Ez volt ugyanis az első múzeumépület, mely el mert szakadni a historizmus diktálta szigorú feltételektől, és egy merőben új irányzatot vállalt fel helyette.

Lechner Ödön és Pártos Gyula terve 1893-ból (Forrás: IM Adattár)

Az épület a tervezőpáros, Lechner Ödön és Pártos Gyula életművében is kiemelkedő jelentőségű, hiszen ők korábban a francia reneszánsz kastélyépítészet és a barokk hatását mutató középületeket terveztek. A múzeum tervezésére 1890-ben kiírt pályázaton azonban a „Keletre magyar” jeligével ellátott tervükkel nem kevesebbet vállaltak, mint a magyar építészeti formanyelv megalkotását.

A múzeum jól ismert, hófehér csarnoka napjainkban (Fotó: Paár Eszter Szilvia/pestbuda.hu)

Az 1896-ban átadott, alapvetően a historizmus körébe sorolható épületen továbbra is felfedezhetünk reneszánsz és barokk jegyeket, a radikálisan újító dekorációra azonban a magyar népművészet mellett az indiai iszlám architektúrája és a hagyományos kínai formavilág is hatott. A népi és keleti elemek felhasználása már előremutat a később nagy teret hódító szecesszióra, és bár a múzeum nem sorolható teljes egészében a szecesszió építészetéhez, a közvélemény mégis annak egyik legnagyszerűbb alkotásaként tartja számon.

Az 1920-as évek végén a színes belső falfelületeket fehérre festették. Felújítás után visszakapja a belső tér az eredeti színezést (Fotó: Ludmann Mihály, a Lechner összes című kötethez készült kép)

Ez az építészettörténetben elfoglalt kiemelkedő hely az, ami miatt az épület felújítása nagy körültekintést igényel. Az évtizedek alatt végzett korábbi átalakítások pedig sokszor a felmerülő nehézségekért felelősek. Az 1920-as években, néhány évtizeddel az elkészülte után esett át az első modernizáláson, amelynek többek között a jól ismert fehér belső tereit is köszönheti, és az 1956-os forradalom után is jelentős felújítási munkálatokra volt szükség.

Textilművészet, kerámia-műipar, dekoratív szobrászat és ötvösművesség: ezt ábrázolják a szobrok az épület kupoláján (Fotó: Ludmann Mihály, a Lechner összes című kötethez készült kép)

Ekkor kapta a múzeum a karakteres sárga-zöld tetőt, amely az eredeti terveken szerepelt ugyan, a kivitelezés mégis csak zöld cserepekkel valósult meg. A sok korábbi átalakításnak köszönhetően az épület olyan, mint egy elvarázsolt kastély, a beépített műtárgyak mögött sok titok rejtőzik.

Ilyen titokkal találkozhattunk az épületbejárás első állomásán, a hajdani igazgatói lakás halljában is, amely a közelmúltig igazgatósági folyosóként szolgált. A terem legfontosabb eleme egyértelműen az a Pávakert néven ismert, Walter Crane által 1889-ben tervezett papírtapéta, amely felhelyezése előtt a múzeum több korai tárlatán is szerepelt.

Walter Crane Pávakert néven ismert tapétája a restaurálás előtt (Forrás: imm.hu)

Crane a brit Arts and Crafts mozgalom fontos képviselője volt, így művének megőrzésére is nagy hangsúlyt fektettek a munkálatok során, továbbá Magyarországon kevés helyen maradt fenn történelmi tapéta, így a műtárgy más szempontból is jelentős. A felújítás során hamar kiderült, hogy a tapéta eredeti helyén nem restaurálható, viszont a felhelyezéséhez használt eredeti ragasztóréteg igen erős. Így a restaurátorok falképleválasztó módszerek alkalmazása mellett döntöttek, vagyis a tapétát az alatta elhelyezkedő vakolattal együtt távolítják el.

A Pávakert leválasztása, a képen jól látható a tapétát védő réteg, amely a szállítás és a tárolás idején is igen fontos szerepelt tölt be (Fotó: Paár Eszter Szilvia/pestbuda.hu)

Mint azt a munkát végző szakemberektől, Rizmajer Róberttől és Szabó Tamás Sándortól, illetve Darabos Edit főrestaurátortól megtudhattuk, ehhez a folyamathoz a tapétára egy védőréteg felhelyezésére is szükség volt, amely nemcsak a leválasztás, de a szállítás és tárolás alatt is védi a felület, viszont a restaurálás előtt gond nélkül eltávolítható.

A Pávakert létezéséről azonban mindig is tudtak a múzeum dolgozói, az említett titkok és meglepetések közé nem sorolható. A terem falain végigfutó falábazat leválasztása során előkerült, egyelőre ollós-pillangós tapéta néven emlegetett díszítés azonban igen. A gépi nyomású, a pávás tapétával valószínűleg megegyező korú dekorációról semmilyen forrás nem áll rendelkezésre, eredetének kiderítése izgalmas munka lesz a múzeum kutatói számára.

A nemrég előkerült pillangós-ollós tapéta. A szennyeződés miatt egyelőre nehezen kivehető a mintázat (Fotó: Paár Eszter Szilvia/pestbuda.hu)

A hajdan igazgatói lakásként szolgáló térsor egyébként új funkciót kap majd a felújítás végeztével. Az egykori szecessziós szalon archív képek alapján történő enteriőrrekonstrukciójával a térsort a múzeum baráti körének „kényeztetésére” használják majd – mondta Cselovszki Zoltán főigazgató.

Utunk az előbb említett térből az első emeleti galériára vezetett, ahol az erdélyi, alsórákosi Sükösd–Bethlen-kastély dísztermének mennyezetén található, XVII. századi stukkó másolatát tekinthettük meg. A másolatot már leválasztották a mennyezetről, darabjai a padlón felsorakozva és számozással ellátva várják a szállítást.

A munkálatokat végző restaurátorok, Rizmajer Róbert és Szabó Tamás Sándor, kezükben a Pávakert tapéta egy frissen leválasztott darabja

Az 1915-ben az Iparművészeti Múzeum tulajdonába került műtárgy ugyan „csak” másolat, mégis nagy értéket képvisel. A XVI–XVIII. században épített alsórákosi kastély állapota ugyanis mára igen leromlott, a hamarosan induló helyreállítási munkálatokhoz valószínűleg a budapesti másolat alapos tanulmányozására is szükség lesz. A stukkó mennyezetről való leszerelése szerencsére szintén nem bizonyult lehetetlen feladatnak.

Az alsórákosi kastély dísztermi dekorációjának másolata az Iparművészeti Múzeum mennyezetén (Forrás: imm.hu)

1915-ben a felszerelést végző kollégák körültekintően jártak el, ragasztót csak kevés helyen használtak, a rögzítés vasszögek segítségével történt, amiket Sándor Áron projektvezető elmondása alapján mágnessel könnyűszerrel megtaláltak, így a lehető legkevesebb károkozással végezhették a bontást.

Az első emeleti galéria, a képen jól látható az alsórákosi kastély dísztermét díszítő stukkó másolata és a mennyezeten nemrég felfedezett eredeti, virágos ornamentika (Fotó: Paár Eszter Szilvia/pestbuda.hu)

A leválasztás során ismét nagy meglepetés érte a kollégákat, mivel a stukkó alatt egy egészen nagy felületen feltárult a fal eredeti, virágos, népi és keleti motívumokból álló festése. Az eredeti mintázatot a már említett 1920 utáni felújítás alkalmával leverték, mert a színes tér zavarta a kiállítóteret, és ugyanekkor cserélték a csarnok vasszerkezetének üvegeit is színtelenre. A színes üvegek ugyanis kevesebb fényt engedtek be, ami a kiállítótérben nem célszerű.

Az épület belső „kifehérítése” ugyan valóban praktikusnak bizonyult, mégis a múzeum elvesztette karaktere egy részét. A dekoratív festést korábban is ismerhettük archív fotókról, illetve néhány kisebb felületen ma is látható az épületben, de ott a többszöri átfestések miatt már nem az eredeti szín látható. Így a nemrég előkerült, festett falfelület utat nyit a rekonstrukcióhoz, hiszen nemcsak a minta, de végre a szín is egyértelműen beazonosítható.

A galéria falait és mennyezetét borító díszítőfestés archív felvételen, 1910 (Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény)

A belső festés teljes visszaállítása azonban aprólékos munka, megközelítőleg másfél-két évet venne igénybe, még tovább tolva ezzel a múzeum újranyitását, így a döntést mérlegelni kell. Cselovszki Zoltán elmondása alapján a teljes rekonstrukcióra hajlanak, amely nemcsak a falakat, de az üvegezett vasszerkezetet is érintené. Az eredeti, színes üvegekből is rendelkezik néhány darabbal a múzeum, így a színek ismertek. Az új koncepció szerint a galéria az újranyitás után nem töltene be kiállítási funkciót, hanem közösségi térként (museumshop, kávézó) üzemelhetne tovább, így a színek és fények szerepe megváltozna.

 A leválasztott stukkó alól előkerült eredeti festés, amely hajdan az egész galériát díszítette

A sajtóbejárás utolsó állomásaként az úgynevezett „magyar terem” szolgált, ahol az erdélyi Maksa református templomának famennyezetét őrzik. A református imaházakra jellemző, virágornamentikával díszített, 18. századi műtárgy már leválasztva, darabokban várja a restaurálást, ami nem kevés kihívást tartogat. A 13. századi előzményekkel rendelkező templom famennyezetét az 1893-as bontást követően szállították Budapestre, ahol több módosításon is átesett.

A maksai református templom famennyezete (Forrás: imm.hu)

Az eredeti, középkori mennyezet ugyanis nem volt szabályos, így a fadíszítés sem lehetett az. Az aszimmetriát különböző toldásokkal próbálták egyensúlyozni, ami megnehezíti a felújítást. Továbbá többször került átfestésre a felület, így az eredeti szín helyreállításához előbb laborvizsgálatokra van szükség, ezek a Magyar Képzőművészeti Egyetemen folynak. A vizsgálatoknak nemcsak a szín, de az eredeti festék anyagának meghatározása is célja a minél hitelesebb helyreállítás érdekében.

A maksai református templom famennyezetét tartó szerkezet a múzeumban, mely az 1960-as években készült, és a műtárgy jobb szellőzését szolgálta a korábbi mennyzetre való rögzítéssel szemben

A bejárás csak az említett területre korlátozódott, de az épület egészében zajlanak építési munkálatok, amelyeknek később része lesz a középcsarnok alatt elhelyezkedő, nagyszabású kiállítótér kialakítása, és egy, az eredeti terveken is szerepelő, ám soha el nem készült épületszárny felépítése is, mely a Hőgyes Endre utca és a Kinizsi utca felől az udvarba benyúló épületrészeket köti majd össze egymással.

A famennyezet a leválasztás után

Az új épületszárny tervezésénél a Lechner és Pártos által rajzolt tervek szolgálnak majd kiindulópontként, bár ez kicsit nehézkes. Az eredeti tervanyagban ugyanis csak egy alaprajz és egy homlokzati szakasz rajza található meg, így a tervezők nem tudnak teljes egészében Lechner és Pártos elképzelésére támaszkodni.

Az Iparművészeti Múzeum földszinti alaprajza 1896-ból, a bal felső sarokban látható a nem kivitelezett épületszárny is (Forrás: IM Adattár)

Az épületszárny az 1890-es koncepcióban még az Iparművészeti Iskola tantermeit rejtette, erre azonban ma már semmi szükség, így a jelenlegi elképzelés szerint a belsőben korszerű kiállítótereket alakítanak majd ki. Láthatjuk, az Iparművészeti Múzeumban igen nagyszabású munka zajlik, a végeredményre azonban még éveket kell várnunk.

Nyitókép: Az Iparművészeti Múzeum (Fotó: Ludmann Mihály, a Lechner összes című kötethez készült kép)